Pilisszentlászló – Visegrád (OKT 35. napi túra)

A pilisszentlászlói bélyegzőt a főtérként is szolgáló buszforduló mellett, a világháborús emlékműnél, a kerítésen találjuk.

A hegyek keretezte falu története az erdőségek főúri vadászataival kezdődik: a középkorban a Budát és Visegrádot összekötő királyi utat szegélyezte a kékesi vadászlak, amely helyén ma a templomot találjuk. Aztán a 13. századtól az erre nyargaló előkelőségek ugyanott már a pálosok monostorának vendégszeretetét élvezhették. Fekvéséből és nemesi ismertségéből fakadóan a falu politikai jelentőséggel is bírt, majd a török időkben elpusztult, eztán pedig a pálos szerzetesek szlovák telepesekkel népesítették be újra, immár Szentlászlónak keresztelve.

A falut gyorsan elhagyjuk, és hol meredek, hol enyhébb emelkedéssel, gyertyános-bükkösben kapaszkodunk fel a Szarvas-szérű tisztására. Neve laposra döngölt földet jelöl, és a rég eltűnt legeltetés, illetve kaszálás hírmondója. Egy darabig innen az aszfaltutat követjük, majd átvágunk a Szent László-hegy oldalán, mielőtt leereszkedünk a Pap-rét tisztások bélelte laposára, ahol az erdészház kerítésén találjuk a bélyegzőt.

A ház tisztásán csillogó tavacska az egykori legeltetés hírmondója. Az erdészház helyén régen vadászkunyhó működött, melyet Horthy is látogatott: az aszfaltutat az ő kívánalmára építették ki az 1930-as években szentendrei kastélya és visegrádi vadászterülete között.

Pap-réti erdészház – Nagy-Villám

A tisztásokat elhagyva erdei úton, majd a Pálócki-rétet átszelve folytatódik a Kéktúra, ezután viszont hosszú erdei szakasz következik. És nem is akármilyen: az Urak asztala hegy oldalában keskeny, hangulatos ösvény kerülgeti az évszázados bükköket, keresztülszelve a meredek lejtőt. A sűrű, érintetlen erdőség magyarázata a hegytetőre telepített (rég megszűnt) légvédelmi bázis, amelynek elrejtésére kapóra jött a kezeletlen, áthatolhatatlanná fejlődött rengeteg. Egy-egy fadőlés helyén visszatekintve felbukkan a Naszály tömbje, illetve a Visegrádi-hegység keleti szegélyvonulata, favágásnak itt nyoma sincs, esős időszakok után pedig az alant, szurdokban rohanó Kalicsa-patak zúgása is felhallatszik – ez már tényleg olyan hangulat, amilyet a Dunántúlon máshol nem élhetünk át. Az Urak asztala név eredete nem tisztázott, de mivel a környék uralgó pontja, a Prédikálószékhez hasonlóan tükrözhet a magasságához kapcsolódó vallási eredetet (eszerint „az Úr asztalából” változott meg). Más elképzelések szerint a visegrádi királyi vadászatok egyik pihenőhelye vagy épp a környező települések birtokhatára lehetett (ahol a birtokosok szemlék során találkoztak).

Az ösvény végül elhagyott erdészeti úttá szélesedik, és kivezet a Vízverés nyergének festői tisztására. A két hegy közötti nyeregben elterülő egykori kaszálót pár terebélyes hagyásfa tarkítja, túloldalán két pihenőhelyet is találunk. Innen még egy darabig ösvényt követünk, a ritkásan álló fák között már ki-kilátni a Duna felé. Balra lent, a hegyoldalban izgalmas kísérlet zajlott egykor a Bölényes nevű völgyfőben. Utoljára állítólag Mátyás király vadászott e hatalmas tulkokra a visegrádi erdőkben, a későbbi tudósításokban már vélhetően csak egy fogságból szökött példány bukkant fel. Aztán Horthy Miklós közreműködésével 1923-ban 5 bölényt telepítettek ki ide a budapesti állatkertből. Az ekkorra már csaknem Európa-szerte kipusztult vadállatot nemzetközi összefogással próbálták szaporítani – ezt a célt szolgálta a költöztetés is. Bár állítólag volt példa borjú születésére, utólag nehéz megítélni a kísérlet sikerét, a bölényeskert pedig 1930-ban megszűnt. A környező terület akkoriban a mezei turisták elől jórészt elzárt, Horthy által látogatott vadászbirtok volt.

Leereszkedünk egy erdészeti útra, majd a gerinc közelében ismét ösvényt követünk. A fák ritkulnak, és a Molnár Lajos turistáról elnevezett, paddal is felszerelt Moli-pihenőnél kinyílik a tér: lent a Prédikálószék lábát nyaldossa a Duna, egyben patkót rajzol a Szent Mihály-hegy köré, bal felé pedig a Visegrádi-hegység zegzugos erdővidéke emelkedik. A helyszín kivételessége abban áll, hogy távlati nézőpont helyett belülről, mégis jókora szeletet csodálhatunk a folyót övező tájból. Az alaposan lepusztult tűzhányószerkezet gyomrába pillanthatunk be – aminek része volt a Szent Mihály-hegy tömbje is.

Innen gyökerekkel átszőtt talajú, néhol meredek ösvényen ereszkedünk a Borjúfő közelébe, amelyet a Kéktúra ugyan éppen elkerül, de az ösvényről is jól látszik a sziklaletörés. A K▲ jelzésen csupán néhány küzdelmes méter a sötét andezitszirt; kiszögelléséről a hegység fokozatosan magasodó, erdős terepe és a lábánál kanyarodó Duna látszik, a túloldalon pedig a Szent Mihály-hegy és a szomszédos, alacsonyabb gerincek fölé magasodó börzsönyi csúcsok sorakoznak. A sziklára Wass Albert-idézetet faragtak.

A K jelzés elődje errefelé az 1930-as években, hosszas küzdelmek után létesült, ugyanis a környező rengeteg előtte a turisták elől elzárt uradalmi birtok volt, az új turistaút pedig csak ennek peremén, a kilátóhelyeket elkerülve jöhetett létre. 

Kiérünk egy erdészeti útra, amely kis emelkedéssel vezet ki a Sóstói-rét zempléni hangulatú, vizenyős kaszálójára. A hegység különösen gazdag élőhelyei, egyben sajátos hangulatú tájképi elemei ezek a kis rétek, melyek hajdanán a falusi állatállomány téli ellátását szolgálták, ma pedig természetvédelmi céllal akadályozzák meg beerdősülésüket. A tömör vulkáni kőzet lapályain apró teknőkben gyűlik fel a csapadékvíz, és vizenyőssé válik a talaj. Balra, a fák közt apró, békalencsés tavacskát, száraz időszakban mindössze dagonyát lelhetünk. A kis állóvizek némelyike mesterséges eredetű; ezeket a hegyi legeltetés itatóinak szánták. A Sós-tó valószínűleg természetes képződmény: korábbi feljegyzések szerint több időszakos és zsombékos vízfelület tagolta a rétet.

Innentől hosszan sétálunk a Sas-hegy oldalában, többnyire emelkedve a Király úton, mely a hagyomány szerint a visegrádi várat kötötte össze Budával, pontosabban a nyéki vadászkastéllyal, így aztán királyok és kíséreteik is megfordultak rajta. A szakasz végén egy pihenőhely mellett érünk ki a Fekete-hegy fennsíkjára, ahonnan feltűnik a távolban a Börzsöny, de a rét nyugati peremeire kisétálva a Visegrádi-hegységre és a Dunára is kitekinthetünk. A vulkanizmus elcsendesülése után a mai Dunakanyar vidékén alacsony dombság hullámzott csupán, ennek kőzettömegét a szerkezeti mozgások sakktáblaszerűen összetörték, és a térképeken szépen kirajzolódó vetővonalak mentén magasabbra emelték. A Fekete-hegy mészkőfennsíkja is így került tetőhelyzetbe.

A Fekete-hegy napos lejtőin szőlőt ültető német telepesek is fehér kőhalmokat emeltek, hogy megakadályozzák a talaj lemosódását, ezért is furcsa a névadás. A hófehér lajtamészkő lényegében egy korallzátony maradványa a fiatal tűzhányót övező sekélytengerből, és a mainál jóval melegebb, szubtrópusi éghajlaton keletkezett kb. 16 millió éve. A rét túloldalán mindenképpen kitérőt kell tennünk a bélyegzőért. Az egyiket a Nagy-Villám étterem bejáratánál találjuk, ahonnan érdemes az épület melletti parkolóig továbbsétálni: meglepő méretű hegység innen nézve a szomszédos Börzsöny. A másik bélyegzőért a Nagy-Villám csúcsára kell felkapaszkodni a K▲ jelzésen, amely a Zsitvay-kilátóhoz vezet (ennek nyitvatartásáról tájékozódjunk előre). A belépőjeggyel látogatható toronyról kiváló panoráma nyílik a dunakanyari tájra, benne a Börzsöny teljes tömegével. A névadó Zsitvay Tibor a Magyar Turista Szövetség elnökéből lett képviselő, majd miniszter, később újra a szövetség vezetője, azaz a korabeli természetjárás prominens alakja, aki az 1930-as években felhúzott nagy-villámi kilátó építését kezdeményezte.

Nagy-Villám – Visegrádi rév

A csúcs tövéből a meredek hegyoldal hajlatait követő, keskeny ösvényen folytatódik a Kéktúra, és hiába hallatszik fel a forgalom zaja, az öreg, lékeket hordozó, kaotikus bükkös természetes megjelenésű – néhol pedig kilátni az alattunk kanyargó Dunára. Egy rövid emelkedő után a visegrádi fellegvár parkolójába jutunk. A vár a klasszikus attrakciókat tartogatja (panoptikum, fegyverkiállítás stb.), de már a Dunakanyarra nyíló kilátás miatt is megéri meglátogatni.

A Kéktúra innen kőgörgeteges, néhol odafigyelést igénylő, kopáros foltokkal és göcsörtös tölgyekkel tarkított ösvényen ereszkedik, méghozzá néhol meredeken. Egy-egy pontról kilátni mindkét irányba, majd komor kőzet és fehér épület simul össze egy parányi teraszon. A kéményszerű breccsatornyokat az egykori vulkáni szerkezet összesült törmeléke építi fel. A ránézésre ferde alapzatú kápolna és a hozzávezető kálvária a 18. században épült, amikor a törökvész után német telepesek lakták be a területet. (A helyszínről akkor kiváló panoráma nyílt a Dunára.)

A kálvária stációi közül érünk be Visegrád utcáira, amelyeken át a K jelzés a Duna partjára kalauzol. A Dunántúl utolsó bélyegzőjét a révállomás épületén találjuk, a Dunán átkelve pedig már a Börzsöny lábánál folytatjuk a túrát.