MAGYARORSZÁG VIA FERRATÁI

Fénykép: Dömsödi Áron, Magyar Természetjáró Szövetség

Történeti áttekintés

A via ferraták (olasz) vagy klettersteigek (német) története már egy évszázadra nyúlik vissza. Az első mesterséges segédeszközökkel – drótsodronyokkal, vaslépésekkel, létrákkal – kiépített mászóutakat a 20. század legelején alkották. Ezek közé tartozott az ausztriai Rax (Raxalpe) hegyen a máig nagyon népszerű, 600 m hosszú Haidsteig a Preinerwandra. Az első világháború hosszas és kegyetlen állóháborúiban a Dolomitok magashegyei is hadszíntérré váltak: a meredek falakon, hegyeken járható útvonalakat alakítottak ki. Később ezeket állították békés célok szolgálatába, hiszen lenyűgözték a turistákat, így a hegyi turizmus extrém formáiként hasznosultak. A Dolomitokban számos régi háborús via ferrata ma is pompás élmény forrása – persze a kor igényeire hangolva. Az igazi reneszánsz az utóbbi évtizedekben kezdődött, és manapság az Alpokban ezernyi jól kiépített útvonal a választék.

Mi is az a ferratázás?

A ferratákon a hegyi sportok sokszínű világába érkezünk. A magashegyi klettersteigek a hegymászás potenciális veszélyeit hordozzák, ám a mászóhelyzetet viszonylag egyszerű és jól kontrollálható formába terelik. Általánosságban elmondható, hogy minél vadabb hegyi környezetben ferratázunk, annál komolyabbak a veszélyforrások, amelyek megkívánják a felkészülést és erőnlétet. Speciálisak a középhegységi, kis sziklafalakon épült, pár száz méter hosszú ferraták, amelyek sokkal komfortosabbak, relatíve veszélytelenebbek, de azért lehetnek nagyon sportosak. Ilyenek a hazai ferraták, avagy vasalt utak is.  A ferratákon a biztosítás egyszerű, viszont a nehezebb szakaszok biztonságos megmászása ügyességet, erőnlétet és önkontrollt kíván. Aranyszabály, mint a hegymászás többi területén: a fokozatosság elve. Például, ha néhány C nehézségű útvonalat biztonságosan és jól kontrolláltan megmásztunk, akkor bátran belevághatunk a D fokozatúakba, de nem biztos, hogy jó ötlet, ha ezt kihagyva az E fokozatra ugrunk. Ugyanis egy via ferratán történő esés könnyen járhat komoly sérülésekkel a rendszeresített biztosítóeszközök ellenére is. Alapelv, hogy a zuhanást, akár a klasszikus alpinizmusban, mindenképpen kerüljük el!

(Szerző: Babcsán Gábor)

Fénykép: Farkas Péter, Magyar Természetjáró Szövetség

A felszerelés

A hazai via ferratákon általában jól megoldott a helyszíni felszerelés-kölcsönzés, amelyről az adott hely honlapján találunk információkat. Szerencse, hogy a saját via ferrata felszerelés egy kis hátizsákban elfér, és megvásárlása sem túl nagy tétel. Ha rendszeresen szeretnénk mászni, akkor ajánlott és kényelmes saját eszközöket használni.

A felszerelés központi eleme a hegymászóbeülő, amelyből találni olcsóbb, egyszerűbb kivitelt is: a direkt via ferratákra gyártott beülőt. Ha csak vasalt utakon szeretnénk mozogni, ezek tökéletesen ellátják a feladatukat. (Ha sziklát mászni is szeretnénk, akkor érdemes beszerezni komolyabbat, amely terheléskor kényelmesebb, és 4 felszereléstartó pánt van rajta.)

A biztosítás lényegi eleme az ’Y’ alakú via ferrata szett. Két hevederén speciális autolock-karabiner van. Az energiaelnyelő rész hevederét a beülő központi gyűrűjébe kell gondosan áthurkolni. Egy zuhanáskor az összevarrt hevederek felszakadása csökkenti a keletkezett energiát, hogy az esés ne legyen túl kemény. Értelemszerűen a felszakadt szettet ne használjuk tovább!

Fontos eleme biztonságunknak a sisak, ami a kőhullás ellen is véd. A ferratákon ez gyakori dolog, általában a mászók ludasak ebben, ám sokszor nem tehetnek róla. A sisak eséskor a fejünket védi, de egyszerűen mozgás közben is összekoccanhatunk a kővel, ha nem vagyunk figyelmesek.

Ajánlott a mászásnál kesztyű viselése, amelyből találunk speciálisan via ferratákhoz gyártott típusokat is, de egy munkavédelmi, passzentos bőrkesztyű is nagyon jó, ráadásul olcsó is. (Jól tapadó biciklis kesztyű is beválhat). Viselése hidegben mindenképpen ajánlott, mivel a fagyos dróton hamar érzéketlenné válik a markunk.

A mozgást nagyban meg tudja könnyíteni vagy nehezíteni a cipőnk. Ha magashegyekben mászunk, akkor általános használatra a legpraktikusabb minőségi túracipőt vagy trekkingcipőt használni. Ezek félkemények, jól tapadó profilgumi talppal alkalmazkodnak a lépésekhez, és hosszú hegyi túrákra is ideálisak. Középhegységi, így magyarországi ferratákra teljesen megfelelő egy jó tartású edzőcipő is, ha a talpa tapadós gumi, nem pedig csúszósabb műanyag. Az extrém ferratákhoz a kényelmes mászócipő a megoldás, ám ez kényelmetlenné válhat, ha a fal megközelítése hosszabb túrát kíván (tehát még egy cipőt kell vinnünk a hátizsákban). Léteznek sziklamászó beszállócipők, ezek félmagasak, a talp elején sima climbing zóna található a mászáshoz, és kellően masszívak a sokoldalú használathoz. Ideálisak a via ferraták használatára és könnyű-közepes sziklamászásra – ám ezek a magasabb árkategóriát képviselik.

Ha hosszú túrára készülünk, nem pedig egy hazaira, akkor a hátizsáknak nagyobbnak kell lennie: vigyünk például elegendő vizet, ételt, megfelelő ruhát a hidegre és esőre, kis elsősegély felszerelést, és fejlámpát a sötétre – no és persze elengedhetetlen a jó erőnlét és az erős motiváció is.

A via ferraták biztosítása

A ferratákon történő biztosítás elég egyszerű rendszer: általában két karabinert kapcsolunk a drótkötélhez. Az átakasztásoknál mindig a dróton marad egy, hogy a biztonságunkat szolgálja. Az esés ritkán vezet fatális balesethez, de azért komolyabban is megsérülhetünk (akár egy bokatörést is beleértve). Tehát igyekezzünk a zuhanást mindenképpen elkerülni! Ha kifáradunk, a rögzítőpontokon magát a biztosítószárat kihasználva is „belepihenhetünk” az útba. A tapasztalt ferratázók egy rövid kötélgyűrűt használnak karabinerrel: ez a kantár, ami praktikus a pihenéshez ott, ahol a terep nagyon nehéz.

A ferratákon történő mozgásnál mindenképpen úgy kövessük egymást, hogy a rögzítési pontok között egy etapot hagyjunk üresen, mert ha a fölöttünk haladó mászó leesik, ő még az alatta lévő részbe is alaposan becsapódik. Ezt a szabályt sose hágjuk át – kivéve segítségnyújtás esetén! A ferratázók általában kis társaságok, természetszerű, hogy a tapasztaltabbak figyeljenek a kezdőkre, akár úgy, hogy az átakasztásoknál elővigyázatos segítséget nyújtanak. Gyermekekkel lehet rendes kötélbiztosítást is használni, a ferraták erre tökéletesen alkalmasak.

Mozgás a ferratákon

Ez a sziklamászás egy speciális, könnyített formája. A drótkötél nyilvánvaló útvonalat mutat és kapaszkodót nyújt, a lábnak pedig a mesterséges fémlépések, de legtöbbször a szikla szolgáltatnak alapot. Van néhány elv, ami a ferratákon is nagyban megkönnyíti a mozgást. Ezek közül a legfontosabb, hogy igyekezzük leginkább a lábunkat terhelni! Figyeljük meg jól, hová helyezhetjük a lábunkat! A súlypontunk alatti lépegetés a legkívánatosabb, igyekezzük a túl nagy mozdulatokat elkerülni, mert ezekhez mindig nagy karerő kell. Ha a drót alatt sima falon mozgunk, akkor a kábelhez képest merőlegesen, magasan kell a falra lépnünk, hogy a súrlódás a lehető legnagyobb legyen. Ilyenkor a gyors, dinamikus mozgás a nyerő. Szintén fontos, hogy próbáljunk nyújtott karral csimpaszkodni minél többet a dróton, mert így nem terheljük állandóan a felkar izmait.

A hatékony mozgás elég gyorsan elsajátítható, ha tudatosan figyelünk mozdulatainkra.

(Szerző: Babcsán Gábor)

Fénykép: Német-Bucsi Attila, Magyar Természetjáró Szövetség

A nehézségi skála

A betűkkel jellemzett nehézségi skála jól mutatja a mászás nehézségeit. Az A fokozat meredek járóterep, ahol a kezünket az egyensúly fenntartására használjuk. A lezuhanás veszélye már fennáll, ezért a biztosítás fontos. A B fokozat határozott kapaszkodást jelent, a C igazi mászást, ahol sokszor erősen terhelnünk kell a karunkat – ez a fokozat az, amelyet az átlagos erőállapotú, de kezdő felnőttek biztosan tudnak teljesíteni. A megerőltető kapaszkodást, bonyolultabb mozgáselemeket tartalmazó D fokozat általában komoly mászásnak számít. Ezek a ferraták már nehezek, csak akkor vágjunk bele egy ilyenbe, ha az eggyel alacsonyabb fokozatban könnyen mozgunk. Az E fokozat egyértelműen komoly nehézségű, és még egy tapasztaltabb hegymászó számára is kihívás, hiszen sokszor áthajló részeket tartalmaz. A vasalt utakon történő mozgás kissé különbözik a tiszta sziklamászásétól, de egy E fokozatú ferrata erőigénye hozzávetőlegesen megegyezik a 4-es  vagy inkább az 5-ös fokozatú mászáséval. Létezik néhány extrém nehéz, F fokozatú út, melyek erősen áthajló, lépésszegény falaikkal a legerősebb ferratázóknak szólnak.

A ferraták nehézsége erősen függ a körülményektől, ha hideg van, vagy vizes, sáros a fal, sokkal nehezebbé és veszélyesebbé válik a mászás. Általában a ferraták eleje sem könnyű, már itt fel tudjuk mérni a kihívást. Ha túl nehéznek látnánk egy útvonalat, inkább forduljunk vissza, egy másik túra mindig lehetséges opció. Ha fokozatosan merülünk bele a via ferraták és a hegyek komoly világába, akkor mindig biztonságos alapokon állhatunk. Amikor Magyarországon baleset történik, vagy nehezen megoldható helyzet áll elő, akkor hívjuk fel azonnal a mentőket és a tűzoltóságot, és értesítsük a helyi ferrata-bázist (a kölcsönzőcentrumot)!

(Szerző: Babcsán Gábor)