Bakonybél – Zirc (OKT 19. napi túra)

Bakonybélt alig érinti, északi végén gyorsan átszeli a Kéktúra. A látnivalók többsége a falu déli végén összpontosul, itt van a Pannon Csillagda, a Szent István által alapított monostor, az Erdők Háza és a Szent-kút is – ezért érdemes hosszabb időt, legalább egy napot rászánni a településre, a szállás- és vendéglátós kínálat egyébként is bőséges és sokszínű.

A bélyegzőt a kezdőponton, a buszforduló mellett, az Országos Kéktúra irányítótábláján találjuk. Kelet felé elhagyva a falut, komolyabb kihívás előtt állunk, mivel Bakonybél a hegység legmagasabb hegycsoportja, a Magas-Bakony (vagy Öreg-Bakony) hegyei között fekszik, a K jelzés pedig éppen a főcsúcsra, a Kőris-hegyre tart.

Eleinte aszfaltúton követjük a Száraz-Gerence szűk völgyét. Még a falu széle után, a patak hídja előtt térhetünk le jobbra, hogy kb. 2x500 méteres kitérővel felkeressük a Bakonybélre kilátást nyitó Erzsébet-kilátót. A karsztos területen a neve szerint is el-eltünedező, változó vízjárású patak a Bakony legnagyobb vízgyűjtőterületű patakjának, a Gerencének a mellékvize. A lombalagutas, tisztásokkal kísért erdészeti út kellemes hangulatú, de az andalgásból hamarosan kiszakít a Kőris-hegy kaptatója, ami meghatározza a következő kb. másfél órát.

Az út fölfelé terepileg viszonylag kiszámítható: eleinte vízmosás árka mellett emelkedünk ösvényen, majd hol erdei keréknyomon, hol a fölfelé kanyargó aszfaltúton, hol keskenyebb csapáson hatolunk előre – azonban az emelkedőben kevés a szünet. Tájképileg sem kifejezetten sokszínű az út; nagyrészt szálbükkösben sétálunk, amit néhol kivágott erdőrészletek napos foltjai és fiatalosok tarkítanak. Röviden laposodik el a felszín, amikor átvágunk az Eleven-förtés nyergén – nevéből a förtés dagonyát, az eleven vizes, azaz rossz lefolyású, pezsgő életteret jelöl.

Legfelül már természetesebb képet mutat az erdő, és megjelennek a névadó kőrisek is, de végül a bekötőutat is használva jutunk a csúcs alá, majd ösvényen a kilátót övező, kis tisztásra.

A paddal és asztallal is felszerelt, 709 m magas pont a Bakony legmagasabb csúcsa, ezért már 1920-ban kilátót emeltek ide, amit 1962-ben építettek újjá. Azóta felújították, de a 2020-as évek közepére a Vajda Péter író, költő, természettudós nevét viselő fatorony megviselt állapotban van. A lépcsőkön felmászva kettős kép fogad: a szomszédos radar felé drótháló zavarja a panorámát, de a rácsokon keresztül azért látható a Balaton-felvidék és könnyen felismerhető a Somló és a Kab-hegy is. A másik irányban a Sokoró dombjai mögött Győr, illetve a Bakony erdős hátakkal szabdalt, hullámzó fennsíkja látszik.

Kőris-hegy – Borzavár

A bélyegzőt a torony egyik lábán találjuk. A teljes bakonyi Kéktúra legszebb erdei szakaszán ereszkedünk le a csúcsról. Az ösvény, majd az erdészeti földút kőrises-bükkösben kanyarog lefelé, de nem akármilyenben: zöld szőnyeg borítja a hullámzó terepet a magas, szálegyenes törzsű fák alatt, a hegy peremére érve pedig ki is látunk közöttük Szépalmapuszta legelőire. Egy tábla szerint a kőrist pusztító gombafaj elterjedése, a faállomány elhalása miatt kellett foltokban kitermelni az erdőt – emiatt nyílt meg a kilátás is.

Fiataloson át jutunk Kisszépalmapuszta egyik rétjére, ahol esőházzal is felszerelt pihenőhely áll. Innen a szemközt csatlakozó aszfaltúton, majd arról lekanyarodva sötét erdei ösvényen haladunk tovább, míg végül egy rétet is felfűzve megérkezünk a Bakony egyik legszebb pontjára, az idilli fekvésű Szépalpamusztára. A karámokkal szabdalt legelő a legmagasabb hegyek alatt, ezért kifejezetten kellemes „díszletek” között terül el, lankás legelőrétjein mentett lovak rohangálnak.

Visszapillantva a lankák fölött látszik a Kőris-hegy tömbje, mielőtt a Kéktúra befordul jobbra, a hotelépület felé. Az enyhén angolos majorsági hangulatot a 20. század elején kialakított arborétum fokozza, amiben még atlaszcédrust és mamutfenyőt is láthatunk, de híres lovak sírjait is felkereshetjük.

Szépalmapuszta kezdetben Török Bálint almáskertje volt, majd a 17. században az Esterházy családhoz került, akik lótenyésztésbe fogtak. Történetének érdekes epizódja, hogy 1862-ben itt találkozott (titokban) Esterházy Móric, Apponyi György, Majláth György és Deák Ferenc, hogy a későbbi kiegyezés lehetőségeit megvitassák. Az Esterházyaktól jutott Pejacsevich Mikó Endre grófhoz a terület, ő alakította ki az arborétumot, és az ő fia, Pál nyugszik a közeli sírhelyen. Az 1960-as évektől a Bábolnai Állami Gazdaságé lett az épületegyüttes, tőlük leromlott állapotban került egy svájci tulajdonoshoz az 1990-es évek közepén – ezután nyílt meg a hotel, és nyerte el mai formáját a „farm”.

A hotelépületet a Kéktúra kikerüli, majd erdőben kanyarodik az említett grófi sírkert kerítése felé. Innen enyhe emelkedőn, hűs szálbükkösben haladunk a Halomány-tető felé. Mielőtt még elérnénk, elágazásban balra, visszafelé fordulunk, és egy újabb erdészeti úton szeljük át a hegy hátát. Magas, sötét, tipikusan oszlopcsarnokszerű bükkösben túrázunk, csak ereszkedés közben, a lejtőn haladunk el egy fiatalos mellett.

Leérünk a Borzavári-ér völgyébe, aminek lapos, széles teknőjét hosszú rétpászta tölt ki. A Halomány-tető sötétjével éles kontrasztot alkotnak a völgy napfényes legelőrétjei. Nem is olyan régen még intenzív legeltetés zajlott itt: a nyolcvanas évek második felében is több mint 500 állatot hajtottak ki a falu körüli rétekre.

A túra talán legszebb szakaszán járunk: a patakparton az egykor itt itatott állatoknak árnyékot biztosító fasor, a finoman hajló lankák tetején erdő és hagyásfák tarkítják a rétet, ami egy ponton összeszűkül, és patakparti tisztásláncolaton jutunk a Borzavár mellett elterülő legelőre. A széles placcon balra kell fordulni, hogy a karám előtt gyalogoljunk föl a faluba.

A főutcán jobbra fordulunk, és két bélyegző közül is választhatunk: az egyik a jobb oldalon, a vegyesbolt utáni kerítésen, a másik az utca túloldalán álló presszó bejáratánál lóg.

Borzavár – Zirc

A borza errefelé valaha bodzát jelentett, de a falu lakói egyébként javarészt szén- és mészégetéssel, illetve seprűkészítéssel és fafaragással jutottak jövedelemhez, származásukat tekintve pedig (az Esterházy grófok által betelepített) németek és szlovákok voltak a magyarok mellett. A szomszédos Templom-dombon fejtették azt a rózsaszínes mészkőt, amivel a környéken számos település épületeit díszítették.

A Kéktúra az utca mentén vezet a falu végéig, így ismét a korábban követett patak mellé ereszkedik. Bár a szemközti dombra hágó út hívógató, a K jelzés jobbra kanyarodik, és az út melletti susnyás réten vág át. Egykori mészégetők mellett haladunk el, mielőtt kapaszkodásba kezdünk. A Zirc melletti, alacsony rögökön kelünk át, és bár a sok sarjerdőfolt miatt eleinte nem érzékelni, már a város parkerdőjének szélén járunk.

A Pintér-árokba leérve változik az erdőkép, szép, sötét bükkösbe érkezünk, de még egy hosszú, fiatalost átszelő szakasz választ el a zirci Parkerdő bükkösétől. Hogy elértük a helyiek kedvelt, jól kiépített kirándulóhelyét, azt esőbeálló jelzi balra, az erdészeti út mellett. Tanösvény és pihenőhelyek sokasága színesíti a sűrű, hangulatos bükkerdőt, és még régi sípálya nyiladékát is keresztezzük – igaz, hajdani funkciójára nem utal már semmi. Kisebb esőház mellett haladunk el, majd lépcsőn leereszkedve érkezünk Zircre. A bélyegzőt balra, a kéktúrás táblán találjuk. Bár itt nem folyt bányászat, a bakonyi kő-, szén- és bauxitbányákra emlékeztet a rét túloldalán felállított, stilizált tárna.

Innentől utcán sétálunk keresztül „a Bakony fővárosán”, ahol boltból és étkezési lehetőségekből is akad jó pár, de a legfontosabb a Ciszterci Apátság, amely mellett a K jelek is elvezetnek. A klastromot a 12. század végén alapították, majd a török elpusztította. Akárcsak a várost, amit a 18. században németekkel telepítettek újra, ekkor épült a mai templom és monostor. Benne működik a Bakonyi Természettudományi Múzeum és a Reguly Antal Műemlékkönyvtár, az apátság mellett pedig a szerzetesek által alapított Zirci Arborétum, közel 600 fa- és cserjefajjal.

A vasútállomás előtti elágazásban ér véget a szakasz, a bélyegzőt az állomásépület sínek felőli bejáratánál, a kék pecsét jelzés végén találjuk.