Jósvafő – Bódvaszilas (OKT 57. napi túra)

Jósvafő igazi ékszerdoboz: takaros házak, rendes porták és patakcsobogás, amerre csak fordulunk. A napi szakasz az Ófalu szélén kezdődik a Kecső-patak hídjánál, így Jósvafőnek csak egy apró szeletét látjuk, és hamarosan el is hagyjuk a települést a Tohonya-patak mesebeli völgyében. A nap első bélyegzője a patakhíd utáni táblán található. Jósvafőt elhagyva kisvártatva a csak vezetéssel látogatható Kossuth-barlang téglával rakott bejáratát érintjük, ahol pihenőhelyet is kialakítottak. Mellette a barlangban összegyűlő víz jut a felszínre a látványos Nagy-Tohonya-forrásban, amely inkább emlékeztet vízügyi műtárgyra, mintsem klasszikusan foglalt forrásra. A Jósvafő felé folyó patakok a mészkőben látványos kis szurdokot vájtak maguknak, néhány száz méteren ennek mi is szemtanúi lehetünk: a meredek hegyoldalak közt kanyargó, murvával szórt út mentén kisebb-nagyobb sziklatömbök teszik látványossá a Kéktúrát. Hamarosan kisebb tisztásra érkezünk, itt a K jelzések egy villanypásztoron át vezetnek tovább.

A villanypásztoron a szokásos műanyag nyelű kampó leakasztásával tudunk átkelni – ez a hucul ménes területét határolja. A ridegen tartott, 200 példányt számláló ménes a Jósvafői-fennsíkon, a gergés-lápai legelőkön egész évben látható, az OKT útvonala is erre vezet egy rövid, de emlékezetes kaptató leküzdését követően. A hírneves hucul lófajta tenyésztése a II. világháború után megszűnt Magyarországon, és csak az 1970-es években kezdődött újra, amikor Dr. Anghy Csaba, a Fővárosi Állat-és Növénykert akkori igazgatója összegyűjtötte a fajtatiszta hucul lovakat. A tíz kanca 1986-ban került az Aggteleki Nemzeti Parkhoz, melléjük további tiszta vérű egyedeket vásároltak külföldről, és elindították a huculok újkori tenyésztését. Ennek eredményességéről a túrázók is meggyőződhetnek, hiszen a lovakkal közös területen haladunk a Szelce-völgy bejárata felé az OKT nyomvonalán kilométereken át. A bokros, ritkásan fás legelőt minden irányból szép csúcsok határolják, a túrázás gyönyörű élmény, bár a tűző nap ellen érdemes fejfedővel, naptejjel és sok folyadékkal készülni. Ahol állatok vannak, ott legyek is, a kétszárnyúak nyüzsgő nyomására maximum lélekben lehet rákészülni.

A ménestől a villanypásztor északi kapujánál búcsúzunk el, és belépünk a Szelce-völgy nyugati, széles bejáratán. Az Aggteleki-karszt legmagasabb hegye, a 604 méteres Fertős-tető és a 440 m magas Kopasz-tető vonulata közé ékelődő, helyenként kifejezetten beszűkülő Szelce-völgy hazánk egyik legszebb füves pásztája. A Kéktúra útvonala 2026-ban került át ide. Az egyedi hangulatú völgy folyamatosan szép tájképekkel „eteti” tekintetünket, minden egyes méteren érdemes megállni egy-egy fotóra. A völgyön földút vezet keresztül, ezt koptatjuk mi is. Az út menti füves sáv fölött előfordulnak fák, de a nyugati oldal meredek lejtőin már a karsztos hegyoldalak gyér bokorerdői a meghatározóak. Tőlünk jobbra, a Szelce-völgy keleti felén viszont összefüggő lombkoronájú tölgyes az úr a lankásabb hegyeken.

A Szelce-völgy szerkezeti vonalat követ, ennek mélyedésébe fűrészelhette be magát az a kis vízhozamú patak, mely aztán a mélybe szivárgott, végleges eltűnésével pedig a völgy bevágódása befejeződött.

A völgy nagyjából felénél egy derékszögű törésben követjük jobbra a földutat és az út mentén Szelcepusztára tartó villanyvezetéket. A keleti vége felé egyre kinyíló pászta újra északra fordul, nemsokára pedig már az aszfaltos útra kanyarodva futunk be Szelcepusztára. A túrázók körében a telep az 1960-as években épült turistaszálló, a felújítása után Borz-Alom Erdészeti Erdei Iskola nevű szálláshely miatt híres. (Érdemes is benne megszállni, kisebb és nagyobb, télen külön fűthető szobák és rendezett közösségi helyiségek jellemzik a házat.)

Korábban az egykori grófi vadászkastélyból kialakított Kastélyszállóban is meg lehetett szállni, a 2022-es tulajdonosváltás óta azonban ez már nem üzemel. Horthy Miklós kedvelt vadászterepe volt ez, az épület (leégett) elődjét ő használta, a kormányzó medvéket is telepíttetett a rengetegbe. 

Bár a Hucul-ménest már magunk mögött hagytuk, a lovas tematika még elkísér a következő kilométereken. Szelcepuszta után előbb a Patkós-völgybe ereszkedünk le, ahol egy pihenőhely és a Puska Pál-, vagy másik nevén a Patkós-forrás található. A forrásból még aszályos időben is dúsan folyik a hideg karsztvíz, mindig számolhatunk vele. (Mellette fedett pihenőhely is található.) A Patkós-völgyben folyó Patkós-patak az északnyugat felől érkező Lizina-patakkal összefolyva alkotja a Ménes-patakot, ennek árnyas, nedves, szűken kanyargó völgyében haladunk tovább a Kéktúrán északkelet felé. A 280 méteres magasságban folyó patakot meredek oldalú 400-as bércek határolják, a hűvös környezetben extrazonális bükkössel is találkozunk.

A Ménes-völgyben feljebb fakadó Medve-kerti-forrás a mai napig a közeli medvéskert emlékét őrzi, a fölötte található Sárog-kertben építették ki (a derenki és szögligeti lakosság segítségével) a kerítést, melybe két pár (állítólag lengyelországi) mackót telepítettek. Egyes visszaemlékezések szerint korábban fogságban tartott, emberhez szokott egyedekről volt szó, ezért szabadon engedni nem lehetett őket, etetésükről a helyi vadászok, erdészek gondoskodtak (terménnyel, kukoricával, gyümölccsel és olykor lóhússal). Az 1940-es évekre utódaik húsznál is többen voltak, közülük sokat szabadon engedtek, némelyiküket a közeli falvakban ritkán viszontlátták (pl. a kaptárak közelében, gyümölcsösökben), de egy kivételével nem maradt fenn feljegyzés lövéssel végződő konfliktusról (arra is a felborogatott kaptáraik miatt megvadult méhek miatt volt szükség). Aztán 1944-ben, ahogy a front közeledett, a kertben tartott állatokat szabadon engedték.

A Ménes-völgyet a Derenki letérőnél hagyjuk magunk mögött: balra fordulva az Ubocs-oldali-nyereg lejtőjét leküzdve a Mocsolya-patakhoz érkezünk meg. A következő kilométeren rétek és erdőfoltok váltakoznak, hamarosan pedig kitárul a táj, és egy széles, tál alakú mélyedésben (azaz poljéban) a derenki bélyegzőhöz érünk, amely az OKT infótábláján lóg.

Derenk – Szabó-pallag erdészház

Derenket 1427-ben említik először írásos emlékek, de valószínűsíthető, hogy a közeli Szádvár 13. századi felépülésekor már lakott terület volt. A 18. század elejéig élő települést a pestisjárvány teljesen elpusztította, de 1727-ben főleg lengyel családokkal visszanépesítették. Két évszázad viszonylagos nyugalma után már sokkal prózaibb oka volt a falu újabb elnéptelenedésének: Horthy Miklós medverezervátumot és zavartalan vadászterületet akart a környéken létrehozni, ezért a falu kitelepítése mellett döntöttek. A lengyel ajkú lakosságot 1943-ban szétosztották a környező településeken, és bár a II. világháború miatt a medverezervátum végül nem jött létre, a lakosok sem települtek vissza. Derenknek csupán egyetlen lakója maradt: Babarcsik István az 1960-as évek végéig kitartott a falu mellett. Derenk további érdekessége, hogy a trianoni békeszerződés 1920. június 4-én pont az egyetlen utcájának vonalában húzta meg a csehszlovák-magyar határt, aminek eredményeképp csaknem az összes ház Csehszlovákiához került volna. Népszavazást tartottak, ahol a derék derenkiek Magyarország mellett döntöttek, így a határt a hegy tetejére, pár száz méterrel északabbra helyezték.

Derenken ma már csak az istálló romja, illetve a szépen felújított iskolaépület látható eredeti formájában. Utóbbi a helyi lengyelségnek állít emléket: az ajtók és ablakok nélküli parasztház belső részét múzeumszerűen rendezték be. Bárki bemehet leróni a tiszteletét a kitelepített falu lakói előtt – a túrázók szempontjából pedig menedék- és pihenőhelynek sem utolsó a helyszín. Az iskolaépület előtt egy, az 1990-es években emelt kápolna és kőkereszt áll. A közeli temetővel együtt a derenki emlékhely méltó, szépen gondozott állapotban várja a látogatókat.

A rétek és erdők váltakozása Derenk után is folytatódik, a Várkert elágazásban pedig dönthetünk úgy, hogy megmásszuk a közeli Szádvárat. A 13. század közepén emelt grandiózus erősség romjai ma is impozánsak, a 480 m magas hegyről pedig szuper panoráma tárul elénk. A kitérő minimum egy óra ráadást, kb. 3 km plusz távot és majdnem 100 m plusz szintet jelent, de aki csak teheti, látogassa meg a Szádvárat! A várrom közel egy hektáros területet foglal el, belső és külső várra tagolódik. A tatárjárás után a vidék fontos védelmi bázisaként szolgált, majd 1675-ben a császári csapatok felrobbantották és lakhatatlanná tették, mert a Thököly-féle mozgalmak fészkeként gyanakodtak rá. A várba a PL jelzésű turistaúton két irányból is fölmehetünk. Délről egy meredek, szerpentinszerű vonalvezetést követünk, míg északról érkezve egy végtelennek tűnő, sziklákkal övezett lépcsősor segítségével vehetjük be a várat. Az alsóvár falán áthatoló lépcsősor az egész túra egyik legkülönlegesebb, leghangulatosabb, fantasybe illő látványa.

A Kéktúrára visszatérve a napi szakasz utolsó harmadán az Alsó-hegy tömbjét barangoljuk be, majd leereszkedünk Bódvaszilasra a karsztról. Az Alsó-hegy az Aggteleki-karszt egyik leglátványosabb, magas fennsíkja, amely Bódvaszilas, Komjáti és Tornanádaska felett magasodik, és élesen szakad le a Bódva völgyébe. A túra legnagyobb szintkülönbségét is a következő 5 kilométeren küzdjük le – bár az emelkedő nem nagyon meredek, de folyamatos, monoton, így fárasztó. A Szádvár közelében található a Lakatos László barlangászról elnevezett Lakatos-forrás, amely sajnos jó ideje elapadt már. A barlangász 1969-ben a közeli Meteor-barlang kutatása közben hunyt el, a forrást 1974-ben foglalták a tiszteletére.

Az Alsó-hegy fennsíkjára remek állapotú és kinézetű erdőben, töbrök között kanyarogva kapaszkodunk fel, erőfeszítéseinket pedig a kevésbé jó állapotú és kinézetű Szabó-pallag erdészház szomorú látványa jutalmazza. A már nyílászárók nélküli ház mellett találjuk az OKT következő bélyegzőjét, de egy tisztességes pihenőhelyet is kialakítottak itt, melyet több asztallal, paddal, esőbeállóval és tűzrakó hellyel is felszereltek.

Az erdészház közelében, a Nóra-lyuknál vagyunk a legközelebb az országhatárhoz: Szlovákia kevesebb, mint száz méterre van tőlünk.

Szabó-pallag erdészház – Bódvaszilas

A bélyegzést követően egy darabon még az Alsó-hegy fennsíkján kerülgetjük a töbröket és zsombolyokat, és elsétálunk a csak vezetővel látogatható Meteor-barlang bejárata mellett is, mely a sziklás falú Kis-vizes-töbör alján nyílik. A már eddig is ereszkedő utunk a Hársas-oldal elágazásnál sokkal meredekebb esésbe kezd, és a tájkép is megváltozik. Az összefüggő bükköst a karsztos lejtőkre jellemző tölgyes-bokorerdős társulás váltja, itt-ott kilátást is kapunk a ritkás lombok között. Alattunk Bódvaszilas fekszik, mögötte pedig a leharapott csücskű Esztramos áll megtörve, de büszkén a Bódva-völgy túloldalán.

Az OKT útvonala befut Bódvaszilasra, a faluba vezető útról ráadásul az Alsó-hegy brutális fala is elképesztően látványos – érdemes néha visszanézni. A falu szélén a példásan felújított és funkciót váltott régi magtár fogad (2013 óta művészeti centrum MagtArt néven), majd elsétálunk a Munkás Szent József-templom kertje mögött, hogy a főutcán, a Kossuth Lajos utcán a K jelzések helyett immár a vasútállomásra vezető bélyegző piktogramokat kövessük. Szakaszunk utolsó bélyegzője a vasútállomáson, a forgalmi iroda melletti falon található.