A Szelce-völgy, a karszt ékköve

Itiner

• A túrát a S jelzésen indítjuk a Rákóczi Ferenc utcára kanyarodva.
• A csatlakozó K jelzésen folytatjuk egyenesen, és ezt követjük egészen Szelcepusztáig, a Borz-Alom turistaszállóig.
• Visszafelé a P jelzés vezet végig a Szelce-völgyön, egészen Jósvafőig.
• Az utolsó métereket a főutcán a buszmegállóig már a S jelzésen tesszük meg.

A túráról részletesen

Karsztvizek faluja

Jósvafő utcáin járva-kelve mindenfelé a hűs, csillogóan tiszta, bő karsztpatakok keresztezik utunkat. Ennek az az oka, hogy a környező hatalmas mészkőtömeg elnyelte csapadékvíz itt lent, a völgykatlanban lép újra felszínre. A helyiek persze az erdőn kívül a vizet is igyekeztek hasznosítani, ennek jegyében a 20. század elejéig vashámor és kendertörő is működött a patakokon. Az egyik hajdani malomépületben kapott helyet a vendéglő – közelében, a Pap-palló mellett szimbolikus minikerék forog a vízben. Érdemes kitérőt tenni a túra elején vagy végén ide, az ófaluba, ahol szépen felújított, hagyományos porták között sétálhatunk.

A buszmegállótól pár métert teszünk meg a kocsma mellett, és jobbra fordulunk a S jelzésen. Balra a Jósva patak régi pajta lábát nyaldossa, partján néhány pad sorakozik. Kereszteződéshez érünk, ahol nem csak az utcák találkoznak, hanem a patakok is: széles, sekély, jéghideg tócsában terül szét a víz, gázlón kelhetnek át az autók.

A hangulatos falukép lassan a házakkal együtt elmarad, de az erdőben sincs okunk csalódni. Már a K jelzésen járunk, amikor a lombboltozat sötétje ránk borul egy keskeny völgyben. Méterekkel előrébb tisztás fénye vakít el, jobbra vízművön bucskázik át a patak. Mögötte, egy támfal zárlatában a Kossuth-barlang ráccsal elzárt szája okádja hideg levegőjét. A kb. 1400 méternyi járatrendszer forrásának nagy hozamnál 11 °C, alacsony esetén 15 °C fokos a vize - ami melegebb a környékbeli forrásokénál, hiszen a mélykarszt langyos vizével keveredik. Érdemes hóolvadás után útba ejteni: ilyenkor elemi erővel, tombolva zúdul ki belőle a karsztpatak. Nevével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy bár kevesen tudják, de Kossuth Lajos a természettudományokkal is behatóan foglalkozott, a 19. század derekán pedig meglátogatta a Baradla-barlangot, és kezében órával mérte a vízcsepegést a plafonról lelógó sztalagmittömbökről. Erre alapozva számításokat végzett a cseppkőképződés üteméről, így Magyarországon először tanulmányozta (tudományosan) ezt a kérdést. (Továbbá előfordult, hogy a helyi kutatómunkához saját dolgozatban szólt hozzá, nem meglepő tehát, hogy a Baradla aggteleki bejáratához közel egy márványtábla állít emléket látogatásának.)

A turistaút ezután bevezet a Tohonya-patak rövid, keskeny szurdokába. A mohos sziklákkal szegélyezett völgy alján a szekérút miatt szűk mederbe szorítva bukdácsol a patak, néhol lépcsőket épít a belőle kiváló mész. A sebes folyású Tohonya régen a Jósvafői-fennsíkon (következő célpontunkon) folyt keresztül, ám ahogy az lassan kiemelkedett, a patak fokozatosan bevágódott a felszínbe. A szurdok cikkcakkos kanyarjai arra utalnak, hogy a víz szerkezeti törésvonalak mélyületében talált utat magának e folyamat elején. Lassacskán szétnyílik az erdő, hosszúkás legelőn vágunk át, végül jobbra, a fák közé fordulunk. Rövid, de különösen meredek kaptató vezet ki a völgyből - ami ráadásul csúszós is az agyagos talaj miatt.

Látogatás a Kárpátok pónijánál

Felérve vadnyugatias látvány tárul elénk: hatalmas, hullámos legelő nyújtózik körös-körül, peremén erdős hegyek magasodnak, a dús gyepen lovak nyargalnak. E zömök testű lófajtát, a hucult a „Kárpátok pónijának" is nevezték régebben, mivel erős izomzatának és kis méreteinek köszönhetően a nehezen megközelíthető erdők letermelése során is munkára tudták fogni. Magyarországról csaknem kipusztult, az 1980-as évek óta pedig a nemzeti park tenyészti és gondozza a ménest. A hátasokon túl a Nagy-oldal kietlen karsztbokorerdőjén, sziklás lejtőjén akadhat meg a szemünk. E hegy hordozza az Aggteleki-karszt legmagasabb pontját, a Fertős-tetőt (604 m). Látogatása természetvédelmi okokból nem lehetséges, az innen észak-északkeletre fekvő hegyvidékre egyetlen turistaút sem hatol be. A háborítatlan erdőségben évtizedek óta szaporodnak olyan nagyszerű ragadozók, mint a hiúzok és farkasok.

Átvágunk a tágas Jósvafői-fennsíkon, és szemben már mutatkozik a Szelce-völgy bejárata (ezen keresztül fogunk visszajönni), körben tétován hullámzó peremek húzódnak minden irányban. E mély fekvésű plató lassabban emelkedett ki környezeténél, a magas hegykeret forrásaiból táplálkozó patakok ezért keresztülfolytak rajta, a bő vizűek pedig völgyeket fűrészeltek bele (pl. a korábban érintett Tohonyát). A mészkövet szénsavtartalmával oldó víz víznyelőket és töbröket mélyített a felszínbe - ez magyarázza a szelíden hullámzó tájképet. A magányos fák, kisebb bokrok és a szél borzolta fű az erdős, helyenként sziklás láthatárral együtt igazi kárpáti hangulat. Ahogy a nyílt terep kialakítása is hegyvidéki szokás: a bércek közt élő népek általában a lankás hegylábakon (amikből kevés akad erre) vagy a fennsíkokon jelölték ki legelőiket, miután a pagonyt letermelték. Hogy a terület szabad maradjon, és a fásszárúak ne hódítsák vissza, arról nem csak a legeltetés és az állatok taposása, hanem a téli hónapokra takarmányt biztosító kaszálás is gondoskodik. Amikor a nyílt mező túlvégén, a Kuriszlán nevű szegletről a K jelzés ismét a fák alá hív, egy egykori szénatároló mellett gyalogolunk el. Ez a deszkatákolmány sokáig tipikus eleme volt a felvidéki tájnak, de még ma is belefuthatunk itt-ott.

A hegyek népének nyomai

Tölgyesben, sekély vályúban emelkedünk. Elhagyjuk az időszakosan aktív (épített bejáratú) Kuriszláni-víznyelőt, ami a néhány méterrel odébb található forrás vizét vezeti a mélybe – méghozzá a vizsgálatok szerint a hatalmas területről táplálkozó Kossuth-barlang patakját hizlalva vele. Tovább gyalogolva az út mellett egy mély gödörre lehetünk figyelmesek: az 1900-as évek második felében megszűnt háziipar, a szénégetés évszázadokon keresztül biztosított fontos bevételi forrást a hegyi lakosság számára. A letermelt fákat (főként bükköt és gyertyánt) hosszú hasábokra szelték, majd egymásra halmozták. A boksát földdel takarták be, majd kb. 1-2 hétig hagyták lassan izzani az oxigénszegény környezetben lévő fát. Végül a tűz kialudt, a földet leszedték, termékként pedig értékes faszenet kaptak. E szabályos, kicsi, de mély gödrök országszerte megtalálhatók hegyvidéki erdőségeinkben.

A könnyű kaptató nem tart soká: kisvártatva kiérünk a fák közül, és ligetes, nagyrészt felhagyott gyümölcsös dűlőútjára lépünk. Itt korábban a szőlő jelenléte volt meghatározó (lejjebb ereszkedve láthatunk is pár pincés présházat), a falubeliek pedig a ritkásan ültetett gyümölcsfák közötti gyep kaszálásával is megvámolták a hegyet. Érdemes előrébb sétálni a kilátásért, de ha maradunk a K jelzésen, néhány perccel később, egy üdülőház kerítésén át nyílik ki a táj: alattunk a Jósva-völgy mélyül, túloldalán a Galyaság dombhátai emelkednek. Rajtuk kaszálók, cserjésedő legelők és nagy erdőfoltok kavalkádja váltakozik. A galya szó jelentése füves hegytető, ami arra utal, hogy a magaslatokra emberemlékezet óta felhajtották az állatokat, miután az erdő letermelésével legelőt nyertek maguknak. Figyelmesen nézelődve megkereshetjük szemünkkel az Aggteleki Nemzeti Park kőből rakott címerállatát, a foltos szalamandrát is a túlsó lejtőn.

Farkasok földjén

A K jelzés belép az erdőségbe; eleinte apró, beerdősülő tisztások láncolatán, majd változatos, békés pagonyon vágunk keresztül. Jobbról-balról hol fölfelé, hol lefelé hajlanak a gyönge ívű lejtők, a terepet pedig töbrök lyuggatják. Néhol fenyők susogása hívja fel a figyelmet egy-egy telepített örökzöld-foltra, erdőkitermelést szerencsére sehol sem látni. A Szelce-völgy túloldalán emelkedő Fertős-tető fennsíkjának környékéről átjárnak erre az embert messze elkerülő nagyragadozók, a hiúzok és farkasok is. Előbbi az utódnevelés egy szakaszát leszámítva magányos vadász, míg utóbbiak falkába verődnek. Közös bennük, hogy portyáik során óriási területen cirkálnak (természetesen a határon is rendszeresen átkelnek), és különösen érzékenyek az emberi zavarásra, ezért jelenlétük az erdőtáj háborítatlanságának, természetes viszonyainak bizonyítéka. Záloga is egyben, hiszen megfelelő egyedszám mellett a rőtvad-állomány számát kordában tartják, ráadásul a gyengébb, esetenként beteg egyedeket ejtik el. Ezzel elvégzik azt a „karbantartómunkát", ami a kezelt, nagyragadozóktól mentes erdőkben a vadászok és az erdészet, no meg a táplálékszegény tél feladata. Persze a jelenlegi alacsony példányszám (alig néhány hiúz, és kb. egy farkascsalád) mérsékelt étvágya csak korlátozottan képes erre. A 2010-es évektől kezdve, a szlovákiai populáció megerősödésével a medvék is egyre gyakrabban kóborolnak át az Aggteleki-karsztra. Túrázóként egyiktől sem kell tartanunk, kifinomult érzékszerveik távol tartják őket az emberektől, sőt, lehetőség szerint a gyakran járt turistautakat is elkerülik.

Szelcepuszta

Egy balkanyarnál megérkezik a S jelzés Szinpetriből, és enyhe emelkedőn sétálunk ki Szelcepuszta terebélyes kaszálójára. Balra a Szelce-völgy indul, de mielőtt engednénk a csábításnak, még kövessük a K jelzést a betonútra! Nem ritka, hogy szarvasokat, őzeket riasztunk meg; a szokatlan, világos dám egyedek a közeli vadaskertből származnak. A helyi szakemberek érdekes jelenségre lettek figyelmesek: a farkasok lakta területen a szarvasbőgés szinte némán, szokatlanul halkan zajlik, hogy az állatok ne árulják el jelenlétüket a kiváló hallású ragadozóknak. Szelcepuszta egyébként megnyugtatóan békés és idilli hely. Lankás hullámokat fed fel a kaszálórét, és jobbra, egy kiágazásnál található a Borz-Alom Erdei Iskola, aminek csak a neve szerencsétlen, maga az épület elsőrangú (személyzet nélküli) turistaszálló. (Előzetes egyeztetés után el is tölthetünk benne egy éjszakát.) 

Balra, a fák közt, a betonút végén pedig a kastélyhotelt találjuk. Horthy Miklós kedvelt vadászterepe volt itt, ő használta az épület elődjét, de a kormányzó medvéket is telepíttetett a rengetegbe. A Ménes-völgyben fakadó Medve-kerti-forrás a mai napig őrzi ennek emlékét, hiszen a fölötte található Sárog-kertben építették ki (a derenki és szögligeti lakosság segítségével) az elkerített karámot, melybe két pár (állítólag lengyelországi) mackót költöztettek. Egyes visszaemlékezések szerint korábban fogságban tartott, emberhez szokott egyedeket hoztak, ezért szabadon engedni nem lehetett őket, etetésükről a helyi vadászok, erdészek gondoskodtak (terménnyel, kukoricával, gyümölccsel és olykor lóhússal). Az 1940-es évekre utódaik húsznál is többen voltak; közülük sokat szélnek eresztettek, némelyiküket a közeli falvakban ritkán viszontlátták (pl. a kaptárak közelében, gyümölcsösökben), de egy kivételével nem maradt feljegyzés lövéssel végződő konfliktusról. (Arra is a felborogatott kaptáraik miatt megvadult méhek okán volt szükség). Aztán 1944-ben, ahogy a front közeledett, a kertben tartott állatokat elengedték, nyomaik pedig még évtizedekig előfordultak a karszton. (Horthy mindössze egyetlen alkalommal, Szin közelében ejtett el egy medvét.)

A kastélytól indul az a vadászösvény, amely a Nagy-oldal karros, meredek lejtőjén harántol, és érinti az Oltár-kő leszakadását is. (Mivel fokozottan védett területen vezet, és jelzetlen, ma tilos bejárni.) A cserkelőútról lehetett elérni a karszt magyar oldalának legmagasabb pontját, a Fertős-tetőt is, ahol kilátó kínálta a mészkővidék panorámáját háttérben a Magas-Tátra ormaival. Persze nem Horthy volt az első, aki Szelcepusztát felfedezte magának, már Árpád-kori „vasverőkre" is emlékeztetnek egyes környékbeli elnevezések: Verő-oldal, Verő-tető, Patkós-oldal, Bánya-hegy. Napjainkban kitűnő szálláshely, érdemes egy estét eltöltenünk itt, a karszt szívében.

A Szelce-völgy, a nemzeti park ékköve

Az előttünk álló útszakaszra jellemző, hogy nyáron kérlelhetetlen forróság ülhet a tájra, ráadásul mélységi helyzetéből következik, hogy frissítő szellőre sem nagyon számíthatunk. A vörösagyagos talajon vezető keréknyomot (P jelzés) villanyvezeték kíséri, de ez mit sem ront a látványon: festői, füves aljú pásztában sétálunk, egyik irányból meredek, a másikról lankás lejtők erdői vonnak zöld paravánt körénk. A turistatömegek többnyire elkerülik, jó eséllyel magunk leszünk e kissé kietlen, mégis barátságos természeti környezetben. A Szelce-völgy szerkezeti vonalat követ, ennek mélyedésébe fűrészelhette magát az a kis vízhozamú patak, mely aztán a mélybe szivárgott, végleges eltűnésével pedig a völgy bevágódása befejeződött. A szomszédos platók is emelkedtek, az eredmény pedig ez a páratlan hangulatú, széles talpú, élesen kanyargó hegyi folyosó.

Egy nagy balkanyar után kopár lejtő alatt baktatunk; balra vadászlesek és vadetető is áll az erdőszélen. Pesty Frigyes 19. századi történész szerint a mai Jósvafő elődje a völgyben lehetett - állítólag edénytöredékek és házalapok is előkerültek időnként, az egyik kiemelkedés a templomdomb maradványa lehetett. A közösség a vízhiány miatt azonban inkább a ma is használt katlanba költözött. Ugyanezért nem tűnik valószínűnek, hogy itt tényleg falu állt volna, és ezt alátámasztó kutatás sem készült. Ahogy haladunk, egyre szűkebb és cserjésebb, ettől átláthatatlanabb a völgytalp, mígnem a csenevész pagony összeér, majd ismét eltűnik, és a korábbiakhoz képest új szegletéből tárul fel előttünk a Gergés-lápa, avagy a Jósvafői-fennsík.

Maradva a P jelzésen ismét átkelünk a hatalmas töbörmezőn, és ezúttal végleg búcsút intünk a páratlanul hangulatos tájszeletnek. Lassacskán elvész szemünk elől a hegykeret, és lábunk előtt kisebb mészkőtömböket vet ki magából a föld. Erdőbe lépünk, és a Kő-völgy aprócska, sziklás kordonját szeljük át. A szekérút balkanyart vesz, sziklakiszögellést kerülünk - felkapaszkodva rá nagyszerű kilátás nyílik Jósvafőre. A falu házai „faltól falig" kitöltik a völgyek randevújánál kialakult medencét, télen füstpaplan telepszik föléjük. Még néhány perc, és csatlakozunk a S jelzésbe, amely visszakalauzol a faluközpontba. (Éttermet az ófaluban találunk.)