A szerény léptékek hazájában, a Galyaság dombjain

Itiner

• Aggteleket a Jósvafői úton hagyjuk el kelet felé.
• A falu határában jobbra, a S jelzésre lépünk, amit a Szent Ferenc-kápolnáig követünk.
• A kápolnától a K+ jelzésen indulunk jobbra, ezen a Béke-barlang bejáratáig maradunk.
• A Béke-barlangtól egyenesen, a Z jelzésen kapaszkodunk fel a Pitics-hegyre, majd baktatunk Tornakápolnáig.
• A faluba az egyetlen utcán sétálunk be, és az utca végén jobbra keressük fel a templomot.
• A templomnál balra fordulunk a Z+ jelzésre.
• A csatlakozó Z jelzésen megyünk tovább egyenesen a Borház-tető utáni elágazásig.
• Balra, a S jelzésen ereszkedünk le Szinpetribe.

A túráról részletesen

Lefolyók között

A buszmegállótól az út mentén lefelé, a falu szélére gyalogolunk, ahol egy kis pihenőtől rögtön ráláthatunk túránk első látványosságára: az Aggteleki-tóra és a fölötte ívesen elterülő sziklás hegyoldalra. Utóbbi, a karrmező, vagy népies nevén ördögszántás esetében az egykor itt élt fák gyökerei által termelt szerves savak és a csapadékvíz oldó hatása szabdalta fel a mészkövet. A fák kivágása pedig végső soron létrehozta a tavat az egykori káposztáskert helyén: a lejtőről lefolyó víz szállította hordalék tömítette el azt a víznyelőt, ami korábban a Baradla-barlang egyik ágába vezette a csapadékot. Az eldugult víznyelőben ma csapadékos időszak után kicsiny tó csillog, de a száraz nyári hónapokban a nyílt vízfelületet hiába keresnénk, hiszen csaknem teljesen kiszárad. Továbbindulva az út túlfelén, a S jelzés mentén kicsi, keskeny (nadrágszíj)parcellákra látunk rá: ezek a hagyományos méretű földterületek igen fontosak egyes állat- és növényfajok számára, melyeket a nagy mezőgazdasági táblák egyveretűsége eltüntetne a területről.

Elhaladunk a növényzet szorításában alig detektálható Zombor-lyuk víznyelő mellett (tábla hívja fel rá a figyelmet). Fontos határt jelöl: a nyílt, fedetlen karsztterület és a felszínen elterülő agyagos üledék mezsgyéjét, ahol az utóbbiról érkező csapadékvíz a mészkőtest gyomrába, egész pontosan a Baradla Vörös-ágába fejeződik. Egyelőre parcellák szélén, a közeli hegyekből nem sokat érzékelve tapossuk a szűk, növényes ösvényt, mígnem földútra lépünk. Egy ponton tábla emlékeztet a közeli Ravasz-lyuk víznyelőre, mely ékes bizonyítéka annak, hogy itt, a fedetlen karszt peremén a lehulló csapadéknak nem sok esélye van a napvilágon maradni. Útja ezeken a természetes „lefolyókon" át igen hamar a mélybe vezet, ahol nagyszerű járatokat, gigászi üregrendszert épít, és egy hatalmas, szerteágazó barlangi folyórendszer részévé válik.

Barlangok hátán

A turistaút töbrökkel tagolt területen vezet keresztül, ami a régebben használt legelők és kaszálók felhagyása után ma becserjésedőben van. A jelzés egyesül a forgalmas autóúttal, de szerencsére nem kell hosszan követnünk az aszfaltot, kisvártatva ugyanis jobbra feltűnik a Szent Ferenc-kápolna, ahol újra a talajra váltunk. Belül a ferences rend alapítója, Assisi Szent Ferenc élete és Naphimnusza olvasható. Az épület a közeli Béke-barlang megnyitásakor, az '50-es években épült buszmegállónak, majd az évtizedek alatt magára hagyták, és lepusztult. A '90-es években újították fel nemzeti parki kezdeményezésre, ekkor nyerte el mai formáját. Mögötte már a K+ jelzésen túrázunk. Változatos terep áll előttünk: elegyes, ligetes erdők, bozótos, szellős legelők cserélődnek, mígnem összeborul fölöttünk a lomb, és a sűrű rengeteg oltalmában a Béke-barlang bejáratához érkezünk. A lejárat egyébként mesterséges kialakítású, alant a karszt 2. leghosszabb üregrendszere kígyózik. Sokáig a létezéséről sem tudtak, aztán mikor az '50-es években elkezdték vizsgálni (pl. festéssel) a felszínről eltűnő vízfolyások útját, feltűnt, hogy néhány víznyelő nem kapcsolódik a Baradlához, következésképpen egy másik barlangot kell táplálnia. Ez az önálló Béke-barlang, melynek vizei a jósvafői Komlós-forrásnál lépnek felszínre.

A kis tisztásról egyenesen folytatjuk a túrát, immár a Z jelzést követve. Az erdő alját megannyi természetes növényi hulladék, holtfa gazdagítja, az állomány változatos korösszetétele is szembetűnő lehet. Ugyanakkor látnivalókkal nem kényeztet el a táj, az igazi attrakciók itt a karszt gyomrában sorakoznak. Hosszú erdei séta következik, és bár a sűrű erdőtől nem látni, már a Pitics-hegy 453 méteres csúcsa vet árnyékot körénk. Egy elágazásnál a Z jelzés balra, derékszögben a hegy felé irányít, és ezzel fárasztó, kiadós kaptató veszi kezdetét. A lejtőn sok helyen előbukkan a mészkő; a vékony talaj a korábbi legeltetés idején részben lemosódott a hegyről - ami ma már újra az erdő birodalma. A csúcsra érve egy rozsdás vasszerkezet áll a fák közt, ami fénykorában kilátó volt, most inkább lélekvesztő: a faelemek elkorhadtak, a vasat felfalja a rozsda. Bár nincs kiírva, felmászni rá életveszélyes vállalkozás, ennélfogva nem is buzdítanánk rá senkit. Kár érte, mert kilátótoronyból mindössze ez az egy árválkodik az Aggteleki-karszton. A panoráma egyébként a maga módján egyedi: a karsztvidék lapos hátai, erdő borította fennsíkjai innen szemlélve nem keltik szilaj hegyvidék benyomását. Ezt a déli oldalon a távolban felsejlő Bükk, illetve északon a Volovec ferde tömbje képviselik. Utóbbi érdekessége, hogy csúcsa az első bécsi döntés után rövid ideig Magyarország legmagasabb pontja volt 1293 méterével (Ökör-hegy néven). (Nem érdemes bánkódni, ha valaki kihagyja a rozsdás létrákat, mert a túra végén megkapjuk nagyjából ugyanezt a kilátást.)

A tönkrement tornyot kevesen keresik fel, ezért pókhálós, ritkán járt ösvényen ereszkedünk alá a Pitics-hegy túloldalán. Egy meredek csapáson, éles jobbkanyarral térünk le az Éger turistaházhoz, mely 1956 óta áll a kellemes fekvésű tisztáson. Létesítése a Szabadság-barlang feltárásához kötődik, melynek kapuja a focipálya mögött, egy mohos támaszfal rejtekén található. A 3 km hosszúságú járatrendszer a Baradlától szintén független, és az '50-es években, a Dász-töbör víznyelőjén keresztül kezdték feltárni néhány égerszögi lakos segítségével.

A tornai tájban

Hátat fordítva a turistaház rétjének, a Z jelzés erdőben kalauzol tovább a Galyaság felé. Az erdő egyszer csak eltűnik, és feltárul a dombvidék; fás legelők, illetve kaszálórétek hullámoznak előttünk. Átvágunk egy hosszú, nyílt terepen; balra felbukkan a Jósva-völgy túloldala, az Aggteleki-karszt. Jobbra fordít az út, és rálépünk Tornakápolna foltos, hiányos aszfaltútjára. A bitumennel együtt fogytak el lakosai is, a 2010-es évekre az ország egyik legkisebb népességszámú községévé avanzsált (egy időben még az elsőséget is birtokolta). Most üdülőfaluként létezik, több parasztházat szépen felújítottak új tulajdonosai. Az egyetlen utca túlvégén jobbra térve visz a templomhoz (ha be tudunk jutni, érdemes megcsodálni festett famennyezetét), mögötte pedig a temetőt láthatjuk (benne a tájra hagyományosan jellemző faragott fejfákkal). Utóbbit már a Z+ jelzésen hagyjuk magunk mögött. Résen kell lennünk, mert a jelzések ritkásak, sokszor kopottak.

Egy darabig erdőben sétálunk; sok helyen fenyőfoltok fűszeres illata keveredik a levegőbe. Visszaérkezik a Z jelzés, ezen egyenesen lépdelünk tova. Az utolsó szakaszon végre megmutatkozik a jellegzetes galyasági táj: amint kilépünk a fák alól, erdőfoltokkal tarkított, széles legelőkkel hullámzó dombvidéken találjuk magunkat. Szemben a Borház-tető adótornya mutat az ég felé; a kis dombot meg is ostromoljuk a róla nyíló kilátásért. Neve Varbóc középkori szőlőültetvényeinek emlékét őrzi, akkoriban karók és sorok nélkül termett a növény a napos lejtőn, de a 19. században pincés borház is épült ide. A helyi fehérborok leghíresebbike a „Mézes fehér" volt, de nagyon ritkán az igen kényes aszút is el tudták készíteni. A borkultúra lokális vonása, hogy a köves lejtőkön különösen munkaigényesnek bizonyult a szőlőművelés, a 19. század végi filoxéravésszel pedig le is zárult a története.

A Galyaság

A körben elterülő Galyaság a 12. századtól a tornai királyi erdőuradalom része volt, vadállományát és fáit az erdőóvók, halászhelyeit a vízóvók gondozták. A bányamunkákhoz cseh és német hospeseket telepítettek, és szép lassan kialakult a tipikus galyasági tájszerkezet, amit kicsit előrébbről teljességében szemügyre is vehetünk. Az apró völgyi falvak körül legelők, illetve erdőcsoportok váltakoznak nagyjából szabálytalanul a bájos dombvidék hátain és lejtőin. Így már érthető is az elnevezés, hiszen a szomszédos, egyveretűen zöld palásttal benövényesült hegységhez képest szembetűnő a különbség, a galya szó pedig (kiemelvén az eltérést) füves, kopár hegytetőt jelent. Körülkémlelve van valami egészen megragadó a látványban: az Aggteleki-karszt alacsony, de meredekebb oldalai, valamint a Szalonnai-hegység elszigetelt, élesen felszökő rögei egy szelíden ívelő, tágas legelőkkel megszórt dombsokaságot szorítanak közre. Alant a megfogyatkozott népességű Varbóc háztetői pöttyözik a zöldet. Mintha a galyasági táj minden eleme visszafogottságával, szerénységével akarna elbújni a külvilág elől, semmi sem kirívó, semmi sem feltűnő. A természetföldrajzi adottságok mellett ezért a történelem szigorú évszázadai is felelősek: a szerény erőforrásokkal rendelkező falvak csak kicsiny népességet tudtak eltartani, melyet sokszor különböző uralkodók egyszerre is megadóztattak, hadseregek fosztottak ki, végül a modern kor iparosításai is messze elkerültek. A lakosság elvándorolt, az idegenforgalom pedig egyelőre alig-alig fedezte fel magának ezt a mindentől távol eső kis tájegységet.

A Z jelzés elvezet a Varbóc fölötti kereszthez, majd a dombhát dűlőútján maradva, használatban lévő legelők között fordít a hegyek felé. Bár alacsony terepen baktatunk, a folyamatos panoráma nem enged sietni, az egész Gömör-Tornai-karsztvidék előttünk hullámzik. Egy elágazásnál balra, a S jelzésre lépünk. A következő szakaszon résen kell lennünk, hiszen a nyílt réteken ritkásan láthatjuk csak a jeleket (a Természetjáró app használata ajánlott). Szemben célpontunk, a Jósva völgye mélyül, de mielőtt megkezdenénk az ereszkedést, még teszünk egy balkanyart. Lassan búcsút intünk a festői kilátásnak, és tölgyesben, legyalult erdei úton ereszkedünk alá (széles kanyarokkal) a Szövetény-völgy patakjához. Ösvényen, gyertyánok közt kaptatunk föl a Kápolna-bércre, aminek fás rétjéről már látni az alább elnyújtózó Szinpetrit. A falu melléki domboldalban régen gyümölcsöt termesztettek, a lazán ültetett fák közt pedig kaszálással biztosították a téli takarmányt, míg az állatokat elsősorban a dombháton legeltették. Szép látvány búcsúztatja túránkat, amint a templomtorony felé tartunk, és egy rövidke mellékutcán keresztül megérkezünk a faluba. A buszmegállót jobb felé találjuk, míg a papírmalmot és a Guinness-rekorder könyv bemutatóhelyét bal irányban, az utca végén.