A szerény léptékek hazájában, a Galyaság dombjain

Itiner:

• Aggteleket a Jósvafői úton hagyjuk el kelet felé.
• A falu határában jobbra, a S jelzésre lépünk, amit a Szent Ferenc-kápolnáig követünk.
• A kápolnától a K+ jelzésen indulunk jobbra, ezen a Béke-barlang bejáratáig maradunk.
• A Béke-barlangtól egyenesen, a Z jelzésen kapaszkodunk fel a Pitics-hegyre, majd baktatunk Tornakápolnáig.
• A faluba az egyetlen utcán sétálunk be, és az utca végén jobbra keressük fel a templomot.
• A templom után balra fordulunk egy jelzetlen dózerútra.
• A csatlakozó Z jelzésen megyünk tovább egyenesen a Borház-tető utáni elágazásig.
• Balra, a S jelzésen ereszkedünk le Szinpetribe.

A túra részletes leírása:

Lefolyók között

A buszmegállótól az út mentén lefelé, a falu szélére gyalogolunk, ahol egy kis pihenőtől rögtön ráláthatunk túránk első látványosságára: az Aggteleki-tóra és a fölötte ívesen elterülő sziklás hegyoldalra. Utóbbi, a karrmező, avagy népies nevén ördögszántás területén az egykor itt élt fák gyökerei által termelt szerves savak és a csapadékvíz oldó hatása szabdalták fel a mészkövet. A fák kivágása pedig végső soron létrehozta a tavat az egykori káposztáskert helyén: a lejtőről lefolyó víz szállította hordalék tömítette el azt a víznyelőt, ami korábban a Baradla-barlang egyik ágába vezette a csapadékot. Az eldugult víznyelőben ma csapadékos időszak után kicsiny tó csillog, de a száraz nyári hónapokban a nyílt vízfelületet hiába keresnénk, hiszen csaknem teljesen kiszárad. Továbbindulva az út túlfelén, a S jelzés mentén kicsi, keskeny (nadrágszíj)parcellákra látunk rá: ezek a hagyományos méretű földterületek igen fontosak egyes állat- és növényfajok számára, melyeket a nagy mezőgazdasági táblák egyveretűsége kiszorítana a területről.

Elhaladunk a növényzet szorításában alig detektálható Zombor-lyuk víznyelő mellett (tábla hívja fel rá a figyelmet). Fontos határt jelöl: a nyílt, fedetlen karsztterület és a felszínen elterülő agyagos üledék mezsgyéjét, ahol az utóbbiról érkező csapadékvíz a mészkőtest gyomrába, egész pontosan a Baradla Vörös-ágába fejeződik. Egyelőre parcellák szélén, a közeli hegyekből nem sokat érzékelve tapossuk a szűk, növényes ösvényt, mígnem földútra lépünk. Egy ponton tábla emlékeztet a közeli Ravasz-lyuk víznyelőre, amely ékes bizonyítéka annak, hogy itt, a fedetlen karszt peremén a lehulló csapadéknak nem sok esélye van a napvilágon maradni. Útja ezeken a természetes „lefolyókon" át igen hamar a mélybe vezet, ahol nagyszerű járatokat, gigászi üregrendszert épít, és egy hatalmas, szerteágazó barlangi folyórendszer részévé válik.

Barlangok hátán

A turistaút töbrökkel tagolt területen vezet keresztül, ami a régebben használt legelők és kaszálók felhagyása után ma becserjésedőben van. A jelzés egyesül a forgalmas autóúttal, de szerencsére nem kell hosszan követnünk az aszfaltot, kisvártatva ugyanis jobbra feltűnik a Szent Ferenc-kápolna, ahol újra a talajra váltunk. Belül a ferences rend alapítója, Assisi Szent Ferenc élete és Naphimnusza olvasható. Az épület a közeli Béke-barlang megnyitásakor, az 1950-es években épült buszmegállónak, majd az évtizedek során magára hagyták, és lepusztult. Az 1990-es években újították fel nemzeti parki kezdeményezésre, ekkor nyerte el mai formáját. Mögötte már a K+ jelzésen túrázunk. Változatos terep áll előttünk: elegyes, ligetes erdők, bozótos, szellős legelők cserélődnek, mígnem összeborul fölöttünk a lomb, és a sűrű rengeteg oltalmában a Béke-barlang bejáratához érkezünk. A lejárat egyébként mesterséges kialakítású, alant a karszt 2. leghosszabb üregrendszere kígyózik. Sokáig a létezéséről sem tudtak, aztán amikor az 1950-es években elkezdték vizsgálni (pl. festéssel) a felszínről eltűnő vízfolyások útját, feltűnt, hogy néhány víznyelő nem kapcsolódik a Baradlához, következésképpen egy másik barlangot kell táplálniuk. Ez az önálló Béke-barlang, amelynek vizei a jósvafői Komlós-forrásnál lépnek felszínre.

A kis tisztásról egyenesen folytatjuk a túrát, immár a Z jelzést követve. Az erdő alját megannyi természetes növényi hulladék, holtfa gazdagítja, az állomány változatos korösszetétele is szembetűnő. Ugyanakkor látnivalókkal nem kényeztet el a táj, az igazi attrakciók itt a karszt gyomrában lapulnak. Hosszú erdei séta következik, és bár a sűrű erdőtől nem látni, már a Pitics-hegy 453 méteres csúcsa vet árnyékot körénk. Egy elágazásból a Z jelzés balra, derékszögben a hegy felé irányít, és ezzel fárasztó, kiadós kaptató veszi kezdetét. A lejtőn sok helyen előbukkan a mészkő, hiszen a vékony talaj a korábbi legeltetés idején részben lemosódott a hegyről - ami ma már újra az erdő birodalma. A csúcsra érve egy rozsdás vasszerkezet áll a fák között, ami fénykorában kilátó volt, most inkább lélekvesztő: a faelemek elkorhadtak, a vasat felfalja a rozsda. Bár nincs kiírva, felmászni rá életveszélyes vállalkozás, ennélfogva nem is buzdítanánk rá senkit. Kár érte, mert kilátótoronyból mindössze ez az egy árválkodik az Aggteleki-karszton. A panoráma egyébként a maga módján egyedi: a karsztvidék lapos hátai, erdő borította fennsíkjai innen szemlélve nem keltik szilaj hegyvidék benyomását. Ezt mindössze a déli oldalon a távolban felsejlő Bükk, illetve északon a Pipityke (Pipitka) és a Volovec ferde tömbjei képviselik. Utóbbi érdekessége, hogy csúcsa az első bécsi döntés után rövid ideig Magyarország legmagasabb pontja volt 1293 méterével (Ökör-hegy néven). (Nem érdemes bánkódni, ha valaki kihagyja a rozsdás létrákat, mert a túra végén megkapjuk nagyjából ugyanezt a kilátást.)

A tönkrement tornyot kevesen keresik fel, ezért pókhálós, ritkán járt ösvényen ereszkedünk alá a Pitics-hegy túloldalán. Egy meredek csapáson, éles jobbkanyarral térünk le az Éger turistaházhoz, amely 1956 óta áll a kellemes fekvésű tisztáson. Létesítése a focipálya mögött, mohos támfal rejtekén nyíló Szabadság-barlang feltárásához kötődik. A 3 km hosszúságú járatrendszer a Baradlától szintén független, és az 1950-es években, a Dász-töbör víznyelőjén keresztül térképezték fel néhány égerszögi lakos segítségével.

A tornai tájban

Hátat fordítva a turistaház rétjének, a Z jelzés erdőben kalauzol tovább a Galyaság felé. Az erdő egyszer csak eltűnik, és feltárul a dombvidék; fás legelők, illetve kaszálórétek hullámoznak előttünk. Átvágunk egy hosszú, nyílt terepen; balra felbukkan a Jósva-völgy túloldala, az Aggteleki-karszt. Jobbra fordít az út, és rálépünk Tornakápolna foltos, hiányos (jelzetlen) aszfaltútjára. A bitumennel együtt fogytak el a falu lakosai is, és a 2010-es évekre az ország egyik legkisebb népességszámú községévé avanzsált (egy időben még az elsőséget is birtokolta). Most üdülőfaluként létezik, több parasztházat szépen felújítottak új tulajdonosaik. Az egyetlen utca végén jobbra térve a templomhoz kanyarodunk (ha be tudunk jutni, érdemes megcsodálni festett famennyezetét), mögötte pedig a temetőt láthatjuk (benne a tájra hagyományosan jellemző faragott fejfákkal). Utóbbit már a balra induló, jelzetlen dózerúton hagyjuk el.

Egy darabig erdőben sétálunk; sok helyen fenyőfoltok fűszeres illata keveredik a levegőbe. Visszaérkezik a Z jelzés, ezen egyenes irányt tartva baktatunk tovább. Az utolsó szakaszon végre megmutatkozik a jellegzetes galyasági táj: a fák alól kilépve erdőfoltokkal tarkított, széles legelőkkel hullámzó dombvidék tárul elénk. Szemben a Borház-tető adótornya mutat az ég felé; a kis dombot meg is ostromoljuk a róla nyíló kilátásért. Neve Varbóc középkori szőlőültetvényeinek emlékét őrzi; akkoriban karók és sorok nélkül termett a növény a napos lejtőn, de a 19. században pincés borház is épült ide. A helyi fehérborok leghíresebbike a „Mézes fehér" volt, de nagyon ritkán az igen kényes aszút is el tudták készíteni. A borkultúra lokális vonása, hogy a köves lejtőkön különösen munkaigényesnek bizonyult a szőlőművelés, a 19. század végi filoxéravésszel pedig le is zárult a története.

A Galyaság

A körben elterülő Galyaság a 12. századtól a tornai királyi erdőuradalom része volt, vadállományát és fáit az erdőóvók, halászhelyeit a vízóvók gondozták. A bányamunkákhoz cseh és német hospeseket telepítettek, és szép lassan kialakult a tipikus galyasági tájszerkezet, amit kicsit előrébbről teljességében szemügyre is vehetünk. Az apró völgyi falvak körül legelők, illetve erdőcsoportok váltakoznak nagyjából szabálytalanul a bájos dombvidék hátain és lejtőin. Így már érthető is az elnevezés, hiszen a szomszédos, zöld palásttal fedett hegységhez képest szembetűnő a különbség, a galya szó pedig (kiemelvén az eltérést) füves, kopár hegytetőt jelent. Alant a megfogyatkozott népességű Varbóc háztetői pöttyözik a zöldet. Körülkémlelve van valami egészen megragadó a látványban: az Aggteleki-karszt alacsony, de meredek oldalai, valamint a Szalonnai-hegység elszigetelt, élesen felszökő rögei tágas legelőkkel megszórt, szelíden ívelő dombsokaságot szorítanak közre. Mintha a galyasági táj minden eleme visszafogottságával, szerénységével akarna elbújni a külvilág elől, semmi sem kirívó, semmi sem feltűnő. A természetföldrajzi adottságok mellett ezért a történelem szigorú évszázadai is felelősek: a szerény erőforrásokkal rendelkező falvak csak kicsiny népességet tudtak eltartani, amelyet sokszor különböző uralkodók egyszerre is megadóztattak, hadseregek fosztottak ki, végül a modern kor iparosításai is messze elkerültek. A lakosság elvándorolt, az idegenforgalom pedig egyelőre alig-alig fedezte fel magának ezt a mindentől távol eső kis tájegységet.

A Z jelzés elvezet a Varbóc fölötti kereszthez, majd a dombhát dűlőútján maradva, használatban lévő legelők között fordít a hegyek felé. Bár alacsony terepen baktatunk, a folyamatos panoráma nem enged sietni, az egész Gömör-Tornai-karsztvidék előttünk hullámzik. Egy elágazásnál balra, a S jelzésre lépünk. A következő szakaszon résen kell lennünk, hiszen a nyílt réteken ritkásan láthatjuk csak a jeleket (a Természetjáró app használata ajánlott). Szemben célpontunk, a Jósva völgye mélyül, de mielőtt megkezdenénk az ereszkedést, még teszünk egy balkanyart. Lassan búcsút intünk a festői kilátásnak, és tölgyesben, legyalult erdei úton ereszkedünk alá (széles kanyarokkal) a Szövetény-völgy patakjához. Ösvényen, gyertyánok közt kaptatunk föl a Kápolna-bércre, aminek fás rétjéről már látni az alant elnyújtózó Szinpetrit. A falu melléki domboldalban régen gyümölcsöt termesztettek, a lazán ültetett fák között pedig kaszálással biztosították a téli takarmányt, míg az állatokat elsősorban a dombháton legeltették. Szép látvány búcsúztatja túránkat, amint a templomtorony felé tartunk, és egy rövidke mellékutcán keresztül megérkezünk a faluba. A buszmegállót jobb felé találjuk, míg a papírmalmot és a Guinness-rekorder könyv bemutatóhelyét bal irányban, az utca végén.