Barlangok hátán

Itiner:

• A buszmegállótól a K◼ jelzésen sétálunk a turistaszállóhoz.
• Megkerüljük a turistaszállót, és mögötte a lépcsősornak nekivágó S jelzést követjük.
• Egy réten, elágazásban jobbra tartunk a S jelzéssel, amin a Szent Ferenc-kápolnáig maradunk.
• A kápolnától egészen a Vörös-tó utáni autóút-keresztezésig a S jelzést követjük.
• Egy elágazásnál balra váltunk a Z+ jelzésre, ami csatlakozik a Z jelzésbe.
• A Z jelzés egyenes irányban a Tengerszem szállóhoz vezet.
• A szálló előtt jobbra fordulunk a PT jelzésre (tanösvény), amit a fogadóig (avagy a Pap-pallóig) követünk.
• Jobbra fordulunk, majd egyből balra a Dózsa György utcán.
• Utcánk csatlakozik a Petőfi Sándor utcába, amin egyenesen gyalogolva megtaláljuk a buszmegállót.

A túra részletes leírása:

Az elnyelt folyórendszer

A buszmegálló mellett retro hangulatú büfésor szegélyezi a parkolót, utunk azonban nem a bódék felé, hanem ellenkező irányba, a parkosított barlangbejárathoz vezet (a K◼ jelzésen). Az út menti fasor túloldalán azonnal feltűnik a Baradla hatalmas sziklája, aminek az egész barlang a nevét köszönheti: a szláv eredetű „bradlo", többes számban „bradla" szó szirtet vagy meredek, sziklás hegyet jelent. Ebből aztán gyanítható, hogy az erdőtájban távolra fehérlő bércnek előbb volt ez a neve, mint a barlangnak. A szirt valóban tekintélyes, élesen felszökő, 51 méteres fala uralja a látványt - tövében eltörpül a kemping fogadóépülete, mely étterem és turistaszálló is egyben. Az 1937-ben emelt ház kiváló bázisa a környékbeli túráknak, akárcsak a különböző komfortfokozatú fakunyhók. Mellette található a látogatóközpont, illetve a jegypénztár, a szikla tövében pedig a barlanglejárat.

Érdekes módon a Baradla-barlang természetesen nyitott járat volt mindig is, hiszen bizonyított, hogy már az újkőkor embere is menedéket lelt odabent. A kb. 25 kilométeres összhosszúságú barlangrendszert a 18. században megkísérelték feltárni, de a kor technikai arzenáljával jóval nehezebb volt előrehaladni, mint manapság. Az első műtárgyakat József nádor látogatása miatt, 1806-ban építették odabent. A turisztikai hasznosítás a 19. században viszonylag intenzív mértéket öltött, ám ugyanez az időszak megmásíthatatlan károkat is okozott: a fényforrásként használt fáklyák bekormozták a járatok egyes részeit, a cseppköveket pedig ezrével törték le, hogy jó pénzért eladják a szuvenírre áhítozó látogatóknak. Vass Imre, a Baradla egyik korszakalkotó kutatója akkori beszámolójában „megfulladásig sűrű füstöt" emleget.

A tarthatatlan állapotoknak az vetett véget, amikor 1881-ben a Magyarországi Kárpát Egyesület átvette a barlang kezelését, és elkezdődött a járdák, hidak kiépítése - a villanyvilágításra azonban még 1935-ig várni kellett. A járatrendszer gyakorlatilag egy föld alatti folyórendszer, ami jól karsztosodó triász mészkőben alakult ki, és híres cseppköveit, zegzugos folyosóit a felszínről leszivárgó csapadékvíz alakítja. Igaz, a főágban csak ritkán látni nagy mennyiségű vizet, hiszen alatta két másik szint húzódik, ahová víznyelőkön keresztül szivárog el a patak. Aki barlangtúrára indul, magas páratartalomra, és többnyire 10-11 fokos hőmérsékletre készüljön. Az Aggtelektől Jósvafőig húzódó, fő folyosó nagyrészt kényelmesen járható (vezetéssel), hossza nagyjából hét kilométer.

Túránk azonban a magasba hív: a bejárattól balra induló (K és S jelű) lépcsősor nagy kanyarokkal, eleinte a sziklateraszokba kapaszkodó fák árnyékában, majd csenevész bozótban tart a sziklatetőre. A meredély korláttal biztosított, és a fárasztó kaptató végén pad kínál pihenési lehetőséget. Messze ellátni: a szlovák oldal kárpáti hegyei mellett feltűnik a Bükk fennsíkban tetőző tömege is, máskülönben dombvidéki terep jellemzi a tájat.

Továbbindulva már csak enyhén emelkedik az ösvény, de a lépéseket megnehezítik a talajból szüntelen kitüremkedő mészkőbarázdák. A növényzet gyökereiben termelődő savak és a víz oldó hatása szabdalja fel így a kőzetet, a talajnak pedig sekély váza marad meg a barátságtalan felszínen, így aztán csupán vékony, alacsony fák, és lazán záródó bozót (karsztbokorerdő) éldegél a magaslaton. A turistaút alatt roppant darabka hiányzik a hegy testéből, éppen a barlang hátát tapossuk ugyanis. De nem sokáig: perceken belül elágazik a S jelzés, amit jobb felé követünk. Vaskosabb fák, zárt erdőség von kordont a csapás mentén, helyenként sziklák szegélyezik a tanösvényt, aminek táblái először a növényzetről, előrébb az állatvilágról mesélnek. Apró rétre jutunk, ahol jelzésünk jobbra fordít, átvág a fák között, és a faluszéli irtványokra kalauzol.

Lefolyók között

Valamikor káposztáskertek állták volna utunkat, helyükön most vízi növényzet utal az alig észlelhető tóra: a kitermelt erdő helyén lefolyó víz hordaléka tömítette el azt a víznyelőt, ami korábban a Baradla-barlang egyik ágát táplálta, most pedig zsombékos élőhely tölti ki. Kopáros, szikkadt lejtőnek rugaszkodunk neki, de az emelkedő nem tart sokáig, szintben kerüljük meg az Aggteleki-tavat. A sziklás hegyoldalt karrmező, vagy találó, népies nevén ördögszántás fedi: az egykor itt élt fák gyökerei által termelt szerves savak és a talajjal érintkező víz oldó hatása szeletelte fel a mészkőfelszínt. A tanösvény szomszédos állomásáról teljes, nyers szépségében tárul fel a Tó-hegy karros lejtője. Továbbindulva az autóút túlfelén, a S jelzés mentén kicsi, keskeny (nadrágszíj)parcellákra látunk rá: ezek a hagyományos méretű földterületek igen fontosak egyes állat- és növényfajok számára, amelyeket a nagy mezőgazdasági táblák egyveretűsége eltüntetne a területről.

Elhaladunk a növényzet szorításában alig detektálható Zombor-lyuk víznyelő mellett (tábla hívja fel rá a figyelmet). Fontos határt jelöl: a nyílt, fedetlen karsztterület (azaz a mészkőtérszín) és a felszínen elterülő agyagos üledék mezsgyéjét, ahol az utóbbiról érkező csapadékvíz a mészkő gyomrába, egész pontosan a Baradla Vörös-ágába fejeződik. Egyelőre a közeli hegyekből nem sokat érzékelve tapossuk a szűk, növényes ösvényt, mígnem földútra lépünk. Egy ponton tábla emlékeztet a közeli Ravasz-lyuk víznyelőre, mely újabb bizonyítéka annak, hogy itt, a fedetlen karszt peremén a vízzáró agyagról érkező patakoknak nem sok esélye van a napvilágon maradni. Útjuk ezeken a természetes „lefolyókon" át a szivacsként viselkedő mészkőtest mélyébe vezet, ahol nagyszerű járatokat, gigászi üregrendszert építenek, és egy hatalmas, szerteágazó barlangi folyórendszer részévé válnak.

Barlangok hátán

A turistaút lankásan hullámzó területen vezet keresztül, ami a régebben használt legelők és kaszálók felhagyása után ma becserjésedőben van. A jelzés egyesül a forgalmas autóúttal, de szerencsére nem kell hosszan követnünk az aszfaltot, kisvártatva ugyanis jobbra feltűnik a Szent Ferenc-kápolna, ahol újra a talajra váltunk. Belül a ferences rend alapítója és a természet védőszentje, Assisi Szent Ferenc élete és Naphimnusza olvasható. Az épület a közeli Béke-barlang megnyitásakor, az 1950-es években épült buszmegállónak, majd az évtizedek alatt magára hagyták, és lepusztult. Az 1990-es években újították fel nemzeti parki kezdeményezésre, ekkor nyerte el mai formáját.

A jelzés a kápolna mögé, cserjés, hepehupás térszínre kanyarodik. Az egykori irtásrétet néhány évtized alatt bekebelezi majd az erdő, mai formájában pedig a karsztokon elterjedt társulás lakja. A mindent ellepő fűfélék jól tűrik a taposást és rágást, ezért tudták meghódítani a hajdani legelőt, a mélyedések oldalaiban pedig kellemes illatú fenyőféle, a boróka zöldell. Ha figyelmesen szétnézünk, észlelhetjük, hogy kör alakú mélyedések, azaz töbrök tagolják a felszínt: ezek a mészkő oldódása révén jönnek létre, és olyannyira jellemzőek a karszton, hogy még nevük is a gömöri nyelvjárásból származik.

A S jelzés balra fordul, és a záródó rétet hátrahagyva gyertyános-tölgyes oltalmát élvezhetjük. Nem sokáig, hiszen perceken belül kiérkezünk a Baradla-barlang Vörös-tói bejáratához, a parkosított környezetben felépített, íves terméskő épülethez. Ez a lejárat teljes mértékben mesterséges; 1890-ben nyitották a Magyarországi Kárpát Egyesület megbízásából, de az akkori turistaforgalom még nem igényelt fogadóépületet - ráadásul a víz és az elektromosság sem volt egyszerűen biztosítható. Ugyanakkor a Baradla leglátványosabb szakaszának látogatottsága a 20. század második felében növekedésnek indult, és elkerülhetetlenné vált valamilyen nagyobb infrastruktúra felhúzása: a tájba simuló, ízléses látogatóközpont a 21. század elején készült, aláereszkedve pedig a jósvafői kijárat felé a világ leghosszabb (2,3 km-es) villanyvilágítással, járdával, hidakkal kiépített barlangi túrája járható be (vezetéssel).

Az őskarszt kitüremkedése

A turistaút keresztezi a parkolót, és a fák mentén lefelé tekeredik. Kisvártatva vízfelület csillan meg a domb alján: a Vörös-tóhoz érkezünk. A töbör, melyben felgyűlt, korábban nyitott volt a hegy gyomra felé, de a hordalék eltömítette, így aztán a víz már a felszínen marad. Földtörténeti mércével nem lenne hosszú életű, és hamar teljesen feltöltődne, de az Aggteleki Nemzeti Park a 2000-es évek elején kikotortatta - nagy érték, hiszen az országnak ez az egyetlen állandó vizű tava, amely töbröt tölt ki. Nevét annak köszönheti, hogy a régebben itt legeltetett állatok gyakorta felkavarták, így a bemosódott, vas-oxidos talaj (a terra rossa) vörösesre festette. Ez a szín a parton ácsorgó, magányos sziklatömbök körül is megjelenik, és persze a természet logikája szerint nem is véletlenül.

A Medve-sziklák anyaga még évmilliókkal ezelőtt karsztosodott, és ennek nyomait vájatok, lyukak, kicsiny üregek formájában detektálhatjuk a köveken. Aztán a más kőzetek mállásából keletkezett, vas-oxidtól vöröses színű, agyagos hordalék hosszú időre betemette őket, mígnem a napjainkban is dolgozó erózió lepusztította a fedő réteget, és kihámozta belőle a sziklaegyüttest. A Medve-sziklák tehát egy régebbi földtörténeti korban született karszt maradványai, az őket övező vöröses talaj ugyancsak az akkori viszonyok lenyomata.

Ahogy továbblendülünk, visszatekintve a kicsiny tömbök formáiban tényleg felfedezhető némi mackós beütés. A dermedt medvecsaládot és a tavat végképp elhagyva immár zártabb, erősebb erdőben vezet utunk, majd egy fedett pihenőhelynél elérjük az országutat. Nem sokáig követjük, mert balra levágjuk egy kanyarját. Érintünk egy kőzetfeltárást, aminek lenyomatai a mészkő tengeri eredetéről mesélnek, kisvártatva pedig ismét az aszfalton találjuk magunkat. Újfent balra hagyjuk azt el, és azonnal egy elágazással állunk szemben: a Z+ jelzés baloldali ágát kell követnünk. Jósvafő közelében hirtelen hegyvidékivé válnak az eddig dombsági jellegű viszonyok, meredek hegyoldal, menedékes erdő kíséri lépteinket. (Jobbra, a lejtő alján a Béke-barlang kijárata nyílik, amely egy Baradlától független barlangrendszer része.) Röviden tapossuk a talajt, mert megint beton keresztez: fölfelé, a völgyzárlat irányába tartunk rajta, és mivel ez a Baradla-barlang Jósvafői bejáratának bekötőútja, szerencsére csekély a forgalom.

A kifolyó

A Z jelzések kalauzolnak, mígnem fölbukkan a fogadóépület és a Tengerszem szálló hatalmas háromszöge. A színes zsalugáterekkel ékesített, terméskő és fa elemekből álló épületegyüttes nagyszerűen illeszkedik a dús erdei környezetbe. A barlanglejárat a vörös-tóihoz hasonlóan mesterséges: 1928 karácsonyára készült el az alagút, ami látogathatóvá tette a Baradla korábban turisták által nem bolygatott, be nem kormozott részét. A mind több és több látogató fogadása érdekében 1944-re készült el a Tengerszem szálló, amelynek étterme az egyik potenciális étkezési lehetőségünk Jósvafőn (a másik lent, a faluban található).

A pénztár előtt jobbra, lefelé fordít új társunk, a tanösvényt követő PT jelzés, és az erdőbe fúródva hűs klímájú, szűk katlanba vezet, alant pedig mindenfelé terméskőből rakott patakmedrekben szalad a víz. Az egész Baradla-Domica-rendszer kifolyója a jósvafői völgytalp, és ide csapolódik le a környező mészkőfennsíkokon elnyelődő vizek jelentős része, valamint a tőlük délre terpeszkedő, agyagos-kavicsos térszínről érkező patakok hozománya is.

A kis park fölső végében működik a Jósva-forrás, az ország legnagyobb vízhozamú, hideg vizű fakadása. Belőle valójában két helyen tör elő a víz: a vaskapuval elzárt terméskő táróból a Rövid-Alsó-barlang patakja lép ki (Táró-forrás), mellette a Medence-forrásban pedig a Hosszú-Alsó-barlang vize zubog. A Baradlát megcsapoló járatok dupla kifolyóját sokáig egynek hitték, ám amikor 1955-ben egy tekintélyes árvíz elmosta a föntebb húzódó út rézsűjét, feltárult az addig azonos helyen kilépő föld alatti patakok két, különböző forrása. Ezt követően a kutatók hosszadalmas munkával felfedezték a kb. egy kilométeres Rövid-Alsó-barlangot, míg a vélhetően a Domicáig tartó (legalsó) Hosszú-Alsó-barlang nehéz viszonyai közt egyelőre alig haladtak előre. A vaskapuval védett forrás előtti lépcsőn megfigyelhető, ahogy a felszínre jutva a szénsavtartalmát vesztő vízből kiválik a mész, és termetes édesvízi mészkőlerakódást épít.

A vizek faluja

Nincs már sok hátra, de itt, az utolsó kilométeren sorakoznak az útvonal legpompásabb látnivalói. Egy rövid szakaszra érdemes elhagyni a turistautat, és a park alsó végében smaragdzöldben pompázó Tengerszem tó bal oldalán futó sétányra térni (ez lejjebb visszavezet a jelzésre). A víztükörre hajló fák, a gáton lecsorgó vízesés és a parkos környezet varázslatos összhangban forr össze a Tengerszem körül. Kezdetben tó nem, csak a forrásra épített malom volt itt az 1840-es évektől, majd villanytelepet is felhúztak a vízfolyásra, amely 1917-től a falu házainak biztosított áramot. A völgyzáró gát 1935-ben épült, ekkor létesült a Tengerszem tó és a turbina is, hogy a barlangnak megtermelje a világításhoz nélkülözhetetlen elektromosságot. A megvalósítást Kessler Hubert, a Baradla-barlang akkori igazgatója, jelentős barlangász és karszthidrológus felügyelte - neki köszönhetjük egyébként sok egyéb mellett a barlang villanyvilágítását, a Tengerszem szállót és a mai nemzeti parki igazgatósági épületet is (emlékháza a jósvafői barlangkijárat mellett tekinthető meg).

A sétány végül kikerüli az egykori turbinaházat, és alant egyesül a turistaúttal. A PT jelzésű tanösvény balra kanyarodik, enyhén emelkedik a hegyoldallal, és már az ófalu kertjei mögött, sziklakibúvásos ösvényen halad. A turistaút végül utcára ér, és jobbra fordít, a patak felé. Érdemes körbetekinteni: gyönyörű, évszázados házak állnak az apró köz minden oldalán. Jobbra a vendéglő, amely a régi malmok utolsó, de már „nyugdíjazott" képviselője, hátrapillantva pedig a Kis ház nevű vendéglátóhely muskátlikkal ékesített, tornácos népi épülete díszeleg. Mögötte a templomtorony tör az ég felé, a szomszédos telken a tájház várja a vendégeket. Lent, az utca alján a Pap palló nyújt átkelési lehetőséget a patakon (mellette szimbolikus malomkereket forgat a víz), a túloldalon árnyas pihenőhely épült a Szablyár-kút köré.

Az ófalu pazar látványát kínáló park túránk végének idilli megállóhelye, ahonnan már csak egy röpke (4-5 perces) séta a faluközpont és a buszmegálló: a jelzést elhagyva, a Pap-pallótól jobbra indulunk, majd az első utcán balra térünk. A híd túloldalán csatlakozunk a főutcába, amin előrébb, a kocsma és a bolt magasságában lelünk rá a buszmegállóra.