Káptalantóti – Szentbékkálla (OKT 15. napi túra)

A Balaton-felvidék apró települései közül mára szinte mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, amely összeforrt a nevével. Káptalantótinak ez a 2007 óta működő Liliomkert piac, amely vasárnaponként színes forgataggá varázsolja a falu északkeleti végét. A túrát azonban a település központjából indítjuk, a sárgára festett falú élelmiszerbolt rácsos ablakán lévő bélyegzőnél. Ehhez mintegy száz métert vissza kell sétálni, ha busszal érkezünk, de addig is ismerkedjünk a helyi látványosságokkal. Ilyen például az apró emlékpark, amelyben világháborús emlékmű és Petőfi-mellszobor is helyet kapott, de leginkább az utcáról már látható, távolban feltűnő Tóti-hegy látványán akadhat meg a szemünk. A már-már szabályos kúp alakú tanúhegy a lábánál fekvő Tóti településről kapta a nevét – ami érdekes módon nem a szlovákságra utal, hanem egy kisebb délszláv népcsoporttól ered. A 13. században került a település a győri káptalan birtokába, ez magyarázza a mai is használatos előtagját.

A kis tér, ahonnan indulunk, még maradásra bírhatja a túrázókat, ha éppen nyitva találjuk a retró dizájnelemekkel díszített büfét: itt még feltankolhatunk az előttünk álló napra, mivel útközben erre nem lesz lehetőségünk.

A faluból észak felé kivezető útra térünk, és célba vesszük túránk egyik fő látványosságát, a Csobáncot. Ha elbizonytalanodnánk, hogy jó irányba indultunk-e, a Csobánc utca felirat megerősítést adhat. Ám hamarosan nem is kell jelzést vagy utcatáblát keresnünk, előttünk magasodik ugyanis a környező síkból jelentősen kiemelkedő, lapos tetejű tanúhegy.

A Tapolcai-medence jól ismert tanúhegyei közül a Csobánc amolyan „jolly joker”. Valamivel alacsonyabb, mint nagy testvérei, a Badacsony és a Szent György-hegy; könnyebb megmászni, mint a Gulácsot, és a kilátásban vele vetekedő Tóti-heggyel szemben itt van várrom is, megfelelő időben pedig siklóernyősök mutatványait követhetjük rajta egészen közelről. És persze itt vezet az Országos Kéktúra is, amelynek bélyegzőjét a hegytetőn találjuk – de ne szaladjunk ennyire előre.

A jellegzetes formájú Csobánc a lapos tetejű tanúhegyek sorába illeszkedik; kialakulásának folyamata a többi tanúhegyéhez hasonlóan zajlott. Nagyjából 7 millió évvel ezelőtt vette kezdetét a táj megjelenését máig meghatározó vulkáni tevékenység, amely hatalmas robbanásokkal formálta azt évmilliókon keresztül. A kitörési helyek körül felszínre került bazaltláva kihűlve megkeményedett, és mint egy takaró, terítette be az alatta fekvő rétegeket. A vulkanizmus elcsendesülése után a bazalttakaró körüli, kevésbé ellenálló felszín lepusztult, a bazaltsapkák pedig kimagasodtak környezetükből.

Mindezt a néhány millió évet éppen van is időnk végiggondolni, amíg a nyílegyenes úton közeledünk a Csobánc felé. Az út végén, egy kőkereszt mellett jobbra fordulunk a Gyulakeszi–Köveskál-autóútra, amin szerencsére csak 250 métert kell megtennünk, és máris balra, a hegy felé kanyarodunk. Innentől szép fokozatosan emelkedünk; nem is árt egy kis ráhangolódás, hiszen 3 kilométeren belül több mint 200 métert emelkedünk.  

Legelésző lovak, présházak és szőlők közt lépkedünk a hegy szoknyáján, néhol kilátva a környező hegyekre. Hamarosan elérjük az erdőt, ahol a cserepes tetővel és napelemmel ellátott Vár-kút mellett is elhaladunk (2025 őszén nem működött). Innentől már meredekebb és morzsalékos szakaszokra is számítani kell, amíg fel nem érünk a hegy platójának déli peremére. Már első kilátópontunkról is látványos panoráma nyílik a Balaton felé, ráadásul épp azt a területet látjuk fentről, ahonnan jöttünk – innen nézve a Tóti-hegy, a Gulács és a Badacsony adja a keretet.

Ahogy átérünk az északi oldalra, útközben az elbányászott tanúhegy, a Haláp is felbukkan a szűkebb kilátópontokról, mögötte pedig még a Somló is jól látszik. Követjük a kitaposott ösvényt, amíg felbukkannak a vár falmaradványai.  

A plató széléről a teljes Tapolcai-medencét belátjuk: települések, fasorok, erdőfoltok és mezőgazdasági területek színes mozaikja tárul fel, míg a Tóti-hegy, a Gulács, a Badacsony, a szigligeti Vár-hegy és a Szent György-hegy mint egy-egy bástya magasodnak a táj fölé. A Balaton kék csíkja mögött a déli parton Fonyód két csúcsa emelkedik ki, míg nyugat felé a Keszthelyi-hegység hosszan elnyúló háta zárja a láthatárt.

A kiváló adottságú hegytetőt már az őskor óta kihasználták az itt letelepedő népek, mivel széles körben szemmel lehetett tartani a környezetet. Talán ennek is köszönhető, hogy a 13. században épült várat később sem a törökök, sem a Rákóczi-szabadságharc császári csapatai nem tudták bevenni.

Manapság a túrázókon kívül a siklóernyősök hódítják meg a hegytetőt a leggyakrabban. Nézelődés közben ne felejtsünk el bélyegezni, amit a magyar zászlót tartó rúdnál tehetünk meg, az egyetlen pad-asztal garnitúrától nem messze.  

Csobánc – Szentbékkálla

Folytatjuk utunkat, a hegy északi oldalán kanyargunk lefelé; szerencsére a fent megismert panoráma még elkísér egy darabig. Az erdőbe lépve néhány méteres kitérővel megnézhetjük a Rossztemplomot (balra), az egykori szőlőművelő falu, Csobáncszög 13. századi templomának romját. A falu a török időkben néptelenedett el, víz hiányában később sem települt újjá.

Hamarosan kiérünk a Diszel felé vezető útra, majd szemben, mélyúton folytatjuk túránkat, hogy keresztülszeljük a Hajagos hegyet. Fokozatosan emelkedve érkezünk egy útelágazásba, ahol még látszanak az egykori sikló nyomai: ezen szállították a kitermelt köveket Tapolcára a közeli bányából. A Balaton-felvidék tanúhegyei közül több is megsínylette a 20. század első felében zajlott intenzív bazaltbányászatot, de a fejtők többségét az 1960-as években természetvédelmi okokból bezárták. Az 1920-as években megnyitott hajagosi bánya azonban egészen az 1980-as évekig működött. (A hatalmas, felhagyott kőfejtő jobbra található.)

Az enyhén föl-le hullámzó K jelzésen néhol kifejezetten kellemes erdőben sétálunk. Megkerüljük a Hottó-kút elmocsarasodott vízfolyását, majd szép rétre jutunk. A hosszú erdei utat felváltól tágas tisztást a Hegyesd apró, de szinte szabályos kúpja díszíti a háttérben.

Élesen jobbra fordulva immár Szentbékkálla felé vesszük az irányt. Hangulatos legelők és kérődző szarvasmarhák mellett gyalogolunk hosszasan, de figyelni kell, mert a ligetes, hagyásfás rétre érve csupán egy vékony karón lévő jelzés mutatja, hogy balra kell fordulnunk. Napsütötte szőlők közt érkezünk meg túránk második jelentős látnivalójához, a Szentbékkállai-kőtengerhez, amelyet a Balaton-felvidéki Nemzeti Park „Fokozottan védett természeti terület” feliratú táblája jelez.

Az elszórtan heverő, hatalmas kőtömbök „tengere” terül el előttünk. A Pannon-tó egykori partvidékén, a sekély vízben lerakódott üledéket idővel a feláramló kovás oldatok összecementálták, és kemény kőzetté szilárdult. A szél, a csapadék és a hőmérsékletváltozás lepusztították a kemény tömböket befoglaló, puhább rétegeket, miközben a valaha összefüggő kőhát a repedések mentén változatos formájú sziklákra darabolódott.

A legismertebbnek neve is van: Kelemen-kő, vagyis az ingókő, amelynek felső tömbje annyira kis felületen érintkezik az alatta lévővel, hogy akár egy ember súlya is meg tudja mozdítani. Nyugodtan próbáljuk ki!

A kőtengernél érdemes kis időre elhagyni a Kéktúra nyomvonalát, hogy felfedezzük a különböző formájú és nagyságú köveket, elmerüljünk kialakulásuk történetében – ebben a tanösvény információs táblái is segítenek.

Innen néhány perc séta Szentbékkálla, a kálvária előtt végigsétálva azonban még teszünk egy kis kanyart a velétei palotaromhoz. Szentbékkálla a honfoglalás után a Kál nemzetség szállásterülete volt (innen ered a Káli-medence neve is), majd sokáig a királyi udvar szolgái lakták. A király azonban a 14. században Tátika váráért cserébe több falut, köztük Szentbékkállát is elcserélte a veszprémi püspökkel, akinek ez az udvarház lehetett a világi palotája.

A romot megkerülve besétálunk a településre, amelynek takaros főutcáján, a bolt épületével szemben, az információs táblán találjuk a bélyegzőt.