Bélapátfalva – Bánkút (OKT 52. napi túra)

Az egykori cementgyárra nevében emlékeztető vasúti megállótól (bélyegzőhely) aszfaltút vezet a Gyári-tóig, amelynek partjáról még egy utolsó pillantást vethetünk a Bél-kő megbontott monstrumára. A bányászat az 1960-as évekig teraszos-lépcsős műveléssel folyt (ekkor a veszélyessé vált falakat elhagyták, és a kőfejtés a hegy tetején folytatódott), ennek hátrahagyott nyoma a Bükk nyugati arcának meghatározó látványeleme.

A patakon duzzasztott tavacska az egykori cementgyár vízszükségletét biztosította. A parton álló Szomjas Csuka étterem bejáratánál is találunk egy bélyegzőt. A völgyben folytatjuk utunkat a Bükk hegyei felé, balra vízcsappal felszerelt táborhely, később fedett pihenőhely következik, miközben az út enyhe emelkedésbe kezd. A meredekebb lejtőket elérve is kíméletes a Kéktúra vonalvezetése, ugyanis széles kanyarokkal, szerpentinezve jutunk egyre följebb az összezáródó lombok alatt. Egy nyeregben pihenőhely áll, de két zöld sisak katonasírokra hívja fel a figyelmet: Horst Ostenburg és ismeretlen társa 1944 telén, a II. világháború harcaiban vesztették itt életüket.

Innen már a Bükk magasabb részeinek hangulata jelenik meg az erdőképben, egyre több a bükkfa és a talajt áttörő sziklakibúvás, a lejtők is meredekebbé válnak. Egy újabb, egyszerű pihenőhelynél a K jelzések jobbra térnek, hogy nagy hurokkal megkerüljék az Ördög-hegyet. Rövid kitérővel elérhetjük a Bükk-fennsík nyugati elvégződését, a Bél-kőt, amelynek bányaudvara fölött állva, teraszról nézhetünk végig az Északi-középhegységen, illetve tiszta időben a felvidéki hegyeken. A kék út visszafordul, és egy rétet átszelve (újabb pihenőhely) a plató déli peremére tér – ennek letörése mellett fogunk sétálni a következő órákban.

Mészkőbe vágott, bükkösbe fúródó erdészeti utat követünk az Ördög-hegy déli oldalán, a fák között kilátni a szomszédos tájra – amely jóval alattunk terül el, ugyanis bőven 800 méteres magasság fölött járunk. Újabb réten vágunk át, majd sötét, sziklákkal tagolt erdőrész következik, végül egy kivágott fenyves helyére, tarvágás szélére érkezünk – az út mellett egyszerű pihenőhely áll.

A Kéktúra az Őr-kő alá vezet, balra a bükki kövek vonulatának (nyugat felől) második jelentősebb tagjának mészkősziklás fala emelkedik. Jobbra kis, teraszos ház sziluettje bontakozik ki a sötét bükkösből: az Őr-kő-ház a 2010-es évekig kulcsosházként működött, ma zárva tart. A sziklafal alatti mélyedésből kiérve a pihenőhellyel felszerelt Őr-kő-rétre érünk, ahonnan érdemes nekivágni a balra kiágazó K▲ jelzésnek, hogy mintegy 2x10 perces kitérővel felkapaszkodjunk az Őr-kő tetejére. A sziklákat áttörő ösvény végül a szikla hátának karrmezőjén vág át, és a fal pereméről kilátást enged a Déli-Bükk jelentős szeletére. Az Őr-kő nem a fennsík peremén, hanem a bükki kövek második vonalában emelkedik. Balra a Tar-kő és a Pes-kő „tarkója” tűnik fel, mögöttük a délkeleti hegységrész hullámzik. A távolban Felsőtárkány, a Vár-hegy, valamint Eger tűnik fel – ebben az irányban hosszú, erdős hátak hanyatlanak alá, hátterükben a Kékes tömbje emelkedik. Az Őr-kő neve őskori funkciójára utalhat.

A Kéktúrára visszatérve a túra legvadabb szakasza következik, természetszerű erdőben, gyakran sziklás felszínen tekereg a szűk ösvény, az ország egyik legelhagyatottabb, településektől távoli kis vadonját szeljük át. Barázdált sziklafelszínen, kőrisek és bükkök között talál utat a csapás, balra a Kocsmáros-rét látszik, de kikerüljük, mielőtt kiérünk a Pes-kő-kapu sziklájára, amely kilátást enged Felsőtárkány medencéje felé. A hosszú, kanyargó völgyek érzékeltetik, hogy mennyire távol vagyunk a legközelebbi lakott területektől.

Miután leereszkedünk egy mészkőletröésen, öreg bükkösben, hullámos terepen kerüljük a fokozottan védett Pes-kőt, majd szellső, füves és köves aljú kőrises-bükkösben érkezünk meg a Cserepes-kői-sziklaodúhoz, amely a balra emelkedő sziklák szorításában tűnik fel. A félköríves barlangnyílásban feltűnő ajtó rejti a barlangszállást, melyet már évszázadok óta használtak vadászok és erdőjárók, amikor 1950-ben menedékhellyé alakították. (Még betyárok is megfordultak benne a 19. században.) A 6x4 méteres üregben priccsek, dobkályha, no meg némi felszerelés található – nomád körülmények, de a helyszín hangulatáért megéri itt eltölteni egy éjszakát. A bélyegző az ajtó mellett található.

Cserepes-kői-barlangszállás – Bánkút

A barlangot elhagyva öreg, vaskos fák alatt ereszkedik az ösvény, a lépéseket nehézzé teszi, hogy a talajt sűrűn barázdálják mészkőtarajok. A sziklaszőnyeg valójában a talaj alatt keletkezett, amint a fák gyökerei által termelt savak és a talajból szénsavat felvevő csapadékvíz oldani kezdte, és felbarázdálta a mészkőt. Később a talaj lemosódott, így napvilágra került a sziklafelszín. A barázdált karsztformát, a karrt népiesen ördögszántásnak is nevezik.

Az ösvény végül jobbra fordul, és amikor kiér a fák közül, talán az egész Országos Kéktúra legszebb néhány tíz méteres szakasza következik: ferde, gyepes rétet szel át a csapás, jobbra az erdő Vörös-kő-völgy mögött a Déli-Bükk hegyei hullámoznak. A tisztást elhagyva köves terep következik, majd sűrű kőrises-bükkösben fordulunk balra. Kidőlt fákon átmászva, magas bükkösben emelkedünk enyhe kaptatón – a 20. század elejétől itt sínek szolgálták a faanyagszállítást, melyek a Kukucsó-völgybe épített siklópályán kapcsolódtak a szalajka-völgyi vasúthoz. Az Őserdő védetté nyilvánításakor ezt a szakaszt felszedték.

A kifejezetten sötét, zárt terepen végül elérjük a Tar-kő tömbjének alját. Jobbra fordít a Kéktúra, és megérkezünk az Őserdő kerítéssel védett határára. Csak néhány hegyi juhar és magas kőris elegyedik a bükkökkel, de a déli részen egy kis foltban tölgyes is éldegél. A faóriások némelyike 200 éves „csupán”, mégis az emberi hatásoktól mentes erdők látképe tárul elénk. A terület az Erdőrezervátum Program része, ennek megfelelően benne semmilyen emberi beavatkozás nem történik, a természetes körforgás szervezi az erdő életét. Az idős fák (főként) szélviharok alkalmával elhasadnak, kidőlnek, korhadó testük pedig számtalan lebontó szervezetet éltet, illetve humuszként gazdagítja a talajt. A dőlések meglékelik a lombkoronát, ezért a napfény az erdőaljig hatol, ahol a csemeték versenyre kelve növekedésnek indulnak. Így változatos korösszetételű, egyenetlen lombkoronaszintű erdőt láthatunk, mely menedékessége kimagasló fajgazdagságot eredményez.

Az Őserdőt a 19. század elején vonták ki a gazdálkodásból, és a szilvásváradi illetőségű, helyben tevékenykedő Király Lajos erdőmérnök 1942-ben érte el a terület tulajdonosánál, az őt nagyra tartó Pallavicini őrgrófnál, hogy az erdőrészletet továbbra se háborgassák, illetve nyilvánítsák védetté – ettől fogva az erdei életközösség természetes folyamatait kutató tudományos vizsgálatok színtere.

A rezervátumot a kerítése mellett kerüljük meg, rövid emelkedőt ereszkedés követ, majd öreg bükkösben, vágunk neki a Tar-kő néhol meredek, hosszú emelkedőjének. A Kéktúra ugyan kikerüli a bükki kövek legmagasabbikát, de mindenképpen tegyünk kitérőt a sziklabércre, amelyről a teljes Déli-Bükk megmutatkozik a Mátrával együtt. Bár az alattunk hullámzó hegyvidék erdőit ormótlag tarvágások szabdalják, a fennsík letörésének erdőjét csak a mészkősziklák (pl. balra a Sima-kő és a Három-kő) szakítják meg. A nagyjából egyenes vonal mentén sorakozó kövek vonulatának függőleges helyzetű mészkőrétegei az őket aládúcoló palák gyorsabb pusztulása következtében támasztékukat vesztették, majd elhasadva leszakadtak – így óriási, fehérlő „sebek” maradtak hátra. Üregeik, párkányaik, sziklagyepeik gazdag élővilágnak biztosítanak menedéket, számos védett ragadozó madár költőhelyei. 

A Tar-kőről a fennsík központja felé fordulunk, és sűrű, elegyes erdőben ereszkedünk le egy rétre, ahonnan 10 perc alatt kitérőt tehetünk a Három-kőre is. A Kéktúra azonban hosszú rétláncolat felé fordul: hamarosan átszeljük a Zsidó-rétet, a Bükk egyik legszebb, jellegzetes pontját. A borókabokros, töbröktől hullámos felszínű rét magasabb hegyek hangulatát árasztja. Az egykori víznyelők, a töbrök mélyén megreked a hideg levegő, ezekhez a mélyedésekhez kötődnek nyaraink negatív hőmérsékleti rekordjai. 

A 18. századtól kezdve a közeli tégla- és vasgyárak, valamint az üveghuták hatalmas területeken tüntették el a bükki erdőket. Megjelent ugyan az erdőgazdálkodás szükségessége, eleinte tapasztalt liptói erdőmesterek (erdészek) segítségével kataszterek készültek, a letermelhető mennyiség mellett már a vágásfordulókat és a felújítás menetét is szabályozni kezdték, de a korabeli erdőhasználatban nagyon fontos szerepet töltött be a legeltetés és a makkoltatás. A hegyvidéken szarvasmarhák, lovak, disznók és juhok kószáltak, melyek tömegesen rágták le a csemetéket, így tisztások alakultak ki. Méreteikről beszédesen árulkodik az adat, miszerint 1911-re Létrás, Jávorkút és a mai Nagy-mező térségében ezek összeértek. Napjainkra természetesen sokuk eltűnt, a meglévők is zsugorodtak, de léteznek még: ezt pedig a kaszálásnak tudhatjuk be. A korábban az állatok takarmányozását szolgáló tevékenység a talaj számára is ideális, mert nem tömöríti azt, továbbá segít megőrizni e sajátos élőhelytípus fajösszetételének sokszínűségét – épp ezért manapság főleg természetvédelmi céllal folytatják.

A Zsidó-rétet elhagyva nagyrészt erdőben szeljük át a fennsíkot Bánkút felé. Aszfaltúton sétálunk, a Kis-Sár-völgy rétjénél fedett esőbeálló rejtőzik a fák alatt. Enyhén emelkedünk, csak a Mély-Sár-völgy hosszúkás, töbrös rétjénél nyílik szét az erdő, néhol pedig még megjelenik egy-egy lucfenyőcsoport – nagy részüket azonban már kitermelték, mert a klímaváltozás pusztítja az egyébként betelepített, ezen a magasságon nem őshonos fajt. A fennsík északi oldalára érve jobbra fordulunk – itt, a fák alatt, egy öreg bükkfán található a faktor-réti Madonna. A falvaktól távol dolgozó erdei munkások imahelye volt a szentkép, melyet azért helyeztek ki (ismeretlen időpontban), mert a szájhagyomány szerint többször is megjelent itt a Szűzanya.

Rövid erdei szakaszt rét vált, majd villanyvezeték pásztáján érjük el Bánkút hegyi telepét. A fennsík középső vonalában, bővizű forrás mellé épült fel 1930-ra a Bánkúti Turistaház, mely most a Fehér Sas panzió nevet viseli. A terület birtokosa, Pallavicini Alfonz Károly őrgróf a Magyar Turista Egyesület rendelkezésére bocsátotta a helyszínt évi 1 pengő (jelképes) bérleti díj fejében, direkt a ház építésének céljára (melyhez építőanyaggal és fuvarral is hozzájárult). A kezdetben népszerű turistalétesítmény a II. világháborút követően állami kezelésbe került, és a szükséges korszerűsítések, felújítások elmaradása miatt fokozatosan tönkrement. A hányattatott sorsú létesítmény az 1980-as évek végére bezárt, és magára hagyva teljesen lepusztult. A romokat 1997-ben vásárolták meg, a panzió azóta üzemel. Továbbhaladva, a sípályák lábánál találjuk a mai turistaházat, a Bánkúti Síklub síházát. 

A sípályák lábánál álló, mai turistaház eredetileg síháznak épült 1979-ben, és a következő évtől egy ideig kulcsosházként működött. A ház közösségi helyiségében és a mögötte található étkező épületének falán találjuk a bélyegzőket. Mind a turistaházban, mind a Fehér Sas panzióban működik konyha, így túránkat evéssel zárhatjuk. És ne hagyjuk ki a kitérőt a Bálványra: a kb. 15 perces, kicsit emelkedő ráadás végén a Bükk legmagasabbról nyíló panorámáját csodálhatjuk meg, mely a fennsíkot, Észak-Magyarország hegyeit és a Kárpátok szlovákiai szakaszának jelentős részét foglalja magában – naplementekor érdemes érkezni. (Ugyanakkor nem árt tudni a torony kialakításáról: a felső kilátószintre meredek, kitett létrán lehet felmászni, amely tériszonyosoknak riasztó lehet.)