A Bükk központjának legeldugottabb vidékein

• Szilvásváradról a Z jelzésen indulunk.
• A Tótfalu-völgyben a S jelzésre térünk, ami a Bükk-fennsík peremére vezet.
• Rövid kitérőt teszünk a SL jelzésen a Gerennavárhoz.
• A Holló-kő mellől a S▲ jelzésen haladunk tovább a Szilvási-kő, majd a Z▲ jelzésen az Istállós-kő érintésével a Z jelzésig.
• A Z jelzésen az Őserdőig ereszkedünk, ahonnan a K jelzést követjük.
• A K jelzésről a Cserepes-kői barlangszálláshoz teszünk pár méter kitérőt a KΩ jelzésen, illetve az Őr-kőhöz a K▲ jelzésen.
• Az Őr-kő-réttől a P jelzésen ereszkedünk le a katonasírokhoz, ahonnan a Horotna-völgyön keresztül a S jelzéssel érkezünk le a Szalajka-völgybe.
• A Fátyol-vízesés mellett a Z▲ jelzés mentén fordulunk vissza a Gloriette-tisztáshoz, túránk végpontjához. 

A túráról részletesen:

Tótfaluból a Gerennavárba

A Szalajka-völgy elején, a kisvasút alsó végállomásától indulunk a Z jelzésen. Az első szakaszt aszfaltúton vagyunk kénytelenek megtenni. A völgy látványosságokban gazdag belső vidékeit a könnyebb elérhetőség miatt közúttal látták el, sőt a fennsík peremére, az Olasz-kapuig járható út is itt halad el, ami hétvégéken komoly forgalmat bonyolít le. Az első kilométeren magunk mögött hagyjuk a bazársort, az éttermeket, és az első jelentős elágazásnál balra kanyarodunk a Tótfalu-völgyben a S jelzéssel egyetemben.

A völgy nevét az itt alapított település adta, ugyanis a Nyugati-Bükk erdőinek feldolgozására szláv lakosság települt a völgybe. Tótfalunak ugyanakkor már csak a neve maradt meg, ahogy az ide vezető vasút is már csak a hegyoldalban lankásan emelkedő bevágásként, erdészeti útként maradt fenn. A 20. század közepéig még itt hordták le a Bükk-fennsíkon kivágott erdők faanyagát. A völgy végében ugyanis egy siklópálya üzemelt évtizedekig, amivel a fával teli kocsikat eresztették le. Ezt a siklópályát még láthatjuk a háromkúti erdészről és gyermekének születéséről szóló „Simon Menyhért születése” című filmben.

A völgy lassan emelkedik a patakparti égeresek és a közöttük megbúvó rétek mentén. Egy bő kilométer után kiépített forrás és pihenőhely fogad a patak menti rét szélén, de még igencsak utunk elején járunk a pihenéshez. A rét feletti S-kanyar után azonban elhagyjuk az aszfaltos utat, és a Gerennavár sziklás, görgeteges oldala alatt megkezdjük kapaszkodásunkat az Ivánka-lápán. Ez a meredek völgyszakasz is komoly károkat szenvedett a 2017. évi áprilisi hótól, ami a már lombba borult fákra fagyva egész erdőrészleteket döntött ki a hegységben. A foghíjas bükkösben egyre meredekebben kapaszkodunk a hegység nyugati leszakadásánál, míg a sziklás, görgeteges völgyből ki is kanyarodik az út a meredek déli hegyoldalba, és szerpentinezve próbálja enyhíteni a meredekséget. Jó pár kanyar és verejtékcsepp után felérkezünk a nemrég elhagyott, fennsíkra vezető úthoz, immár kétszáz méterrel feljebb.

Az elkeskenyedő gerincélre a Gerennavár tömbje alatti nyeregnél érkezünk, ahol a murvás parkolóból a SL jelzés vezet a középkori vár romjaihoz és kilátópontjához. Ehhez újabb bő ötven méter szintet kell leküzdenünk immár falépcsőkön, hogy végre felérjünk a stratégiai jelentőségű hegytetőre. A 14. században épült vár egy ennél is félreesőbb erődítést, a szembenső gerinc sziklás kiszögellésén állt, Árpád-kori Éleskővárat helyettesítette. A Gerennavár is csak néhány évszázadig létezett, félreeső pozíciója és kitett fekvése miatt a török időkben elhagyták.

Öreg erdők felett

A hegytetőre felérkezve idilli környezet fogad, a meredek oldalakkal határolt lapos platón ugyanis kényelmes, tágas tisztás terül el. Öreg fák, meredek sáncok, sziklás oldalak között vélhetjük felfedezni az egykori őrtornyot és várudvart. A rét túloldalán sziklakapun átlépve érkezünk a hegytető letöréséhez, ahonnan remekül rálátunk az alattunk húzódó Tótfalusi-völgyre és a szemközti bércek alkotta sávra, ami alatt szédítő mélységbe szakad a Bükk nyugati oromfala. A balra sorakozó hegytetők jelölik ki továbbvezető utunkat is egészen az Őr-kőig, míg a fennsík utolsó bástyája, a Bél-kő sziklafala elérhetetlen messzeségben trónol a vidék felett.

A Gerennavár annak a hozzávetőlegesen félkör alakú területnek a centruma, amely az ország öreg erdőkben leggazdagabb tája: a 140-200 éves fák uralta bükkösök és tölgyesek különálló foltokban találhatók, de erdők kötik össze őket, így összesen csaknem 800 hektárt borítanak. A Gerennavárról elnevezett Szentélyerdő egésze védett vagy fokozottan védett, és benne található a Leány-völgy Erdőrezervátum is. Itt a határainkon túli Kárpátok lakatlan, nagyobb térléptékű, kiépítetlenebb viszonyaira is számíthatunk, ahol alapos helyismeretre van szükség. A kanyargós földutakról gyakorta morzsalékos meredélyeken, régen nem használt lovaglóutakon lehet eljutni a legszebb, holtfás öreg erdőkhöz. 

A SL jelzésen visszasétálunk a nyereghez, és az aszfaltot keresztezve folytatjuk a kapaszkodást a bükköst keresztülszelő dózerúton, a S jelzésen. A Leány-völgybe rendkívül meredek falakkal letörő gerincen kapaszkodunk a Holló-kő tömbjéig, ahol újra keresztezzük a fennsíkra igyekvő utat, immár utoljára. A S▲ jelzésen ugyanis bekanyarodunk a túloldalt sorakozó fennsíkperem legmagasabb bércei alá, a Kukucsó-lápa függővölgyébe.

Kapaszkodás a Bükk-fennsík nyugati peremén

A Kukucsó-lápa egy régi völgyfelszín lenyomata. A napjainkra magasba emelkedett, fennsíkperemi helyzetében nem mélyíti tovább semmilyen patak, a karsztos felszínről mélybe szivárgó vizek innen a szurdokvölgyek alján fakadó nagy hozamú forrásokban kerülnek ismét a felszínre. Innentől ugyanis belépünk a triász nagyfennsíki mészkő összefüggő tömbjébe, amit majd csak túránk végén, a Horotna-völgy nyergénél hagyunk magunk mögött. Ez a közel ezer méter vastagságú hatalmas tömb alkotja a Bükk-fennsík nagy részét, jellegzetes töbrös, karsztvápás völgyeivel és közel egyforma magasságú csúcsaival. A felettünk sorakozó tetők mindegyike 10-20 méteres eltéréssel ugyanakkora magasságot képvisel. A Kukucsó-hegy és a Vörös-sár-hegy közötti nyeregben kb. 900 méter magasba érkezünk, amit innentől pár kilométeren át meg is őrzünk. Ez a szint egyértelműen hegyvidéki klímát képvisel, az évszakok több hetes eltéréssel érkeznek ide, míg az utóbbi évek hómentes telei itt még nem adták fel a harcot.

A Fa-kút nyaknál kis erdei tisztást keresztezünk, túloldalán felérünk a hegység legmagasabb tömbjére. A lapos bércek között egy meredek falakkal határolt, sekély, sík aljzatú köríves mélyedést, úgynevezett függőtöbröt érintünk, név szerint a Tányéros-töbröt. A mélyedés alján kis tisztás, körülötte sűrű bükkös erdős, melynek magas, oszlopos csarnokában érintjük a Bükk legmagasabb csúcsának oldalát. Ugyanis a hosszú ideig listavezető Istállós-kőről kiderült, hogy pár méterrel alacsonyabb a szomszédos Szilvási-kőnél, így ez utóbbi lépett elő a rangsor élére a 2010-es évektől. Az addig teljesen mellőzött erdős csúcsra kis ösvény vezet fel, táblával jelezve a 961 méteres új rekordert. A sziklás oldalban leérünk a régi és új csúcstartó közötti nyeregbe, az Istállós-kő és a Szilvási-kő közé egy kis paddal, asztallal ellátott pihenőhöz. Innen az Istállós-kő is csak pár száz méter kitérő, érdemes rá felsétálni a S▲ jelzésen, hiszen alig pár méter szinttel van csak a nyereg felett. Érdekes, hogy az Istállós-kő csúcstömbjén is található egy Tányéros-töbörhöz hasonló függőtöbör, amit ugyanúgy megkerül a csúcsra vezető turistaút. Itt a patinás Istállós-kövön már csúcskereszt és csúcstábla is fogad a hegytetői erdei tisztás két szélén.

Bár a nyeregbe ugyanazon az útvonalon megyünk vissza, tartsuk észben, hogy innen már a S▲ jelzéssel együtt haladó Z▲ jelzést kell követnünk. A nyeregtől ugyanis ez vezet le az Istállós-kő tömbjéről déli irányba, a tekintélyes bükkök között kanyargó Z jelzésig, ami átvisz minket a fennsík déli oldalára.

Keresztül a Bükk központi vadonján

Kelet felé, balra követjük a sekély völgyet, ami a Káposztás-kert-lápának fogyatkozó fenyveseihez vezet. Itt keresztezzük a régi, fakitermeléshez létesített vasút nyomvonalát, ami mára már erdészeti útként funkcionál, és a túloldali völgyecskében dél felé folytatjuk utunkat a kényelmes erdei ösvényen. A Virágos-sár-hegy és a Vörös-kő-bérc között egyre határozottabban kirajzolódó völgyben érintjük az Őserdő tekintélyes bükkfáit. A grófi világban vadászterületként fenntartott erdőben a szilvásváradi erdész felfigyelt az egészséges, magas átlagéletkorú montán bükkösre. Megmentette a kivágástól, így maradt meg ez a jó évszázada érintetlen, 200 éves famatuzsálemekkel és egészséges, természetes csemetéikkel folyamatos körforgásban megújuló rengeteg.

A WWF Szentélyerdői közé sorolt faállomány döntő részben bükkös, kisebb, magas kőris uralta foltokkal. A legidősebb bükkök kora meghaladja a 200-220 évet, erdőgazdálkodás nem folyik a területén. Évről évre közelebb kerül ahhoz, hogy mint élőhelyet szinte semmi ne különböztesse meg a hasonló termőhelyeken álló, alig 50-100 kilométerre található, szlovákiai bükkös állományoktól, amelyekben soha nem volt fakitermelés. A jelenlegi Őserdő Erdőrezervátum több mint 375 hektárt fed le, magterületének legnagyobb darabja a 25 hektáros Őserdő, amihez három kisebb töredék is tartozik. A védőzóna részben átfed a Bükki kövek Szentélyerdővel.

Az Őserdő az ország egyik legszebb erdőfoltja: legidősebb bükkjei a mélyebb talajú, kevésbé meredek termőhelynek köszönhetően talán még impozánsabbak, mint a Kékes tényleges őserdőjében, aljnövényzete a mészkő alapkőzeten kialakuló tápanyagdús talaj miatt jóval fejlettebb és fajgazdagabb.

A kövek közti paradicsom

Az Őserdőtől folytatjuk az ereszkedést a Virágos-sár egyre mélyülő völgyében, de már a K jelzésen. Itt komoly szintet veszítünk, aminek később látjuk majd kárát. Az út a Vörös-kő gerincére ereszkedik alá, bár a fokozottan védett területre turistaút hiányában nem léphetünk be. Vissza is kanyarodik a köves hegyoldalban a K jelzés, és lassú emelkedéssel keresztezzük a sziklás hegyoldalt. Egy szakaszon itt hegyi réten vágunk át a Vörös-kő-bérc déli oldalában, ahonnan pazar kilátás nyílik a Déli-Bükkre. Az alattunk húzódó gerincek és völgyek mind a Felsőtárkányi-medence széles táljába vezetnek. A távolban a Vár-hegy és az Eged-hegy jellegzetes kúpjai alatt terül el Eger városa, túl a tarka háztetőkön pedig az Alföld laposa vész a messzeségbe.

A rét után kis ereszkedéssel keresztezünk egy épp kialakulóban lévő völgyet, míg a túloldalon jellegzetes karsztvidékre érkezünk: a Cserepes-kő fehér tarajos kőhullámai közé. Ez a hegyoldal az ördögszántás iskolapéldája, ahol a felszínre került egységes kőzetfelszínt a csapadékvíz a repedések mentén kioldotta, míg a keményebb tömbök kiállnak a fű és a növényzet közül. Ezen a göröngyös, sziklás felszínen oldalazunk keresztül a hegy túloldalára. Az ösvény néhol tekervényesen keresi a sziklák közötti legkényelmesebb útvonalat, de még így is megerőltető ez a szakasz, főleg télen. A túloldalon tábla hívja fel figyelmünket, hogy a felettünk lévő sziklakiszögellés hazánk egyik patinás barlangszállását rejti. Érdemes itt lekanyarodva beiktatni ezt a pár tíz méteres kitérőt a Cserepes-kői barlangszállásig a KΩ jelzésen. A kéktúrázók körében kedvelt menedék kályhával, fa fekhelyekkel, polccal és némi vésztartalékkal van felszerelve.

A következő közel két kilométeren a vadregényes, sziklás bükki vadon szívében vezet utunk tovább a K jelzésen. A Cserepes-kő-lápa mélyedése után újabb lendülettel felkapaszkodjunk a Pes-kő hátára. A pazar panorámát adó Pes-kő sajnos nem közelíthető meg turistaúton, de a hegy túloldalának sziklás útvonalán, a Pes-kő-kapun átjutva szűk kilátást nyújtó kiszögellést érintünk. A dél-bükki látókövek jellegzetes látványa tűnik fel a lombok övezte kilátópontról. A sziklás vidéken áthaladó turistaút a Bükk, de talán az egész Országos Kéktúra egyik leghangulatosabb szakasza.

Itt terül el a hegység egyik legnagyobb kiterjedésű Szentélyerdője: a Bükk-fennsík peremén és az alatta húzódó, nehezen átjárható meredélyen nagyszerű épségben maradt meg az idős erdőtakaró. Főként bükkösök, gyertyános–kocsánytalan tölgyesek és hársas–kőrises sziklaerdők alkotják, sokféle elegyfajjal. A 140-200 éves fákból álló öreg erdők láncolata a terepviszonyokat követve a Bél-kőtől a Bánya-hegyig húzódik. A faanyagtermelést nem szolgáló és a vágásos üzemmódú kezelés nagyjából fele-fele arányban oszlik meg az erdőrészletek között.

Tovasétálva jobbra feltűnik a Korcsmáros-rét kerek tisztása, amit a sziklás bükkerdőben épp elkerülünk. Azonban hamarosan kiérkezünk az Őr-kő-rét hangulatos, ligetes erdei tisztására, ahol búcsút intünk a kéktúrázóknak. Ereszkedésünk megkezdése előtt még felkeressük a látókövek impozáns képviselőjét, az Őr-kőt.

A fennsík őrbástyáján

Átvágunk a rét túloldalára a K▲ jelzést követő ösvényen, és a sziklás bükkösben felkapaszkodunk a sziklás csúcstömbre. Egy jellegzetes sziklakapu szűkületén keresztül érjük el az ördögszántással barázdált csúcsot. A hegytető déli oldalán, sziklafal tetején nyílik ki a kőriserdő, jellegzetes dél-bükki kilátással. Nem hiába hívják a hegyet Őr-kőnek: a hegység délnyugati lábára, a Felsőtárkányi-medencén át Eger városára és az Alföldre nyit pazar panorámát a sziklatető. Az Őr-kőről feltáruló látvány meghatározó eleme a Bükk-fennsík peremén formálódott, bálnahátszerű kövek sorának, aminek legjellegzetesebb képviselői, a Tar-kő és a Pes-kő tőlünk keletre, az Ördög-hegy, a Sándor-hegy és a Kerek-hegy erdős háta pedig nyugatra hullámzik. Az alattunk függő, füves párkányokkal szabdalt tekintélyes leszakadás a sziklagyepek egyik legszebb és legjellegzetesebb képviselője a hegységben.

Visszamegyünk a K▲ jelzésen az Őrkő-rétre, majd a P jelzés már érintett elágazásához és az Őr-kőtől északra induló sekély völgyben ereszkedünk le a fennsík és a Kelemen széke közötti nyeregbe. Itt két sír áll, emlékeztetve a világháborúban messzi hazájuktól elesett német katonákra. Valóban stratégiai pont ez a hágó: hat útvonalon öt jelzés ágazik itt el, ahol mi is megválaszthatjuk a céljainknak legmegfelelőbbet. A Z+ jelzés felvisz a Kelemen székének bronzkori erődítményén keresztül a Bácsó-völgybe, a K és a P jelzés a túloldalra, Bálapátfalvára navigál, de mi a S jelzést követjük most, ami a legegyértelműbben és leggyorsabban vezet vissza a Szalajka-völgybe.

Ereszkedés a Szalajka-völgybe

A S jelzés variálás nélkül bevág jobbra az éppen megszülető Horotna-völgybe. Szerencsére egy kényelmes dózerutat követünk majdnem végig, hiszen a S jelzés egész a Z jelzéssel való találkozásig ezt a stratégiai útvonalat követi a völgy jobb oldalán. A Z jelzéssel kiegészült S jelzés bő száz méter után levág balra a patakhoz a széles dózerútról, ami egyébként a kisvasút végállomásához vezet.

A S és Z jelzés által használt ösvény elég meredek, a kidőlt fák miatt több szakaszon nehezen is járható, azonban egy hangulatos patakparti sétányon érhetjük el a Szalajka-völgy torkolatánál az erdei múzeumot és a Fátyol-vízesést. Ha nagyon benőtt, vagy sáros, csúszós a patakparti ösvény, a patak duzzasztásánál átsétálhatunk a túloldalt kényelmesen ereszkedő erdei útra. A patakkal karöltve érjük el a hegyi emberek életét, erdei munkáját bemutató szabadtéri kiállítást. A kis tisztáson kialakított, ötletes és szemléletes erdei múzeum végénél egy nagy, fedett pihenőnél betorkollik a Horotna-völgy a Szalajka-völgybe, ahol régi ismerősként ismét üdvözölhetjük a Szalajka-patak sebes folyását. Jobbra tőlünk, a két völgy egyesülése felett található a Fátyol-vízesés, hazánk leglátványosabb mésztufagátrendszere, ahol széles, csillámló függönyeivel bukdácsol lefelé a Szalajka-patak. Itt csatlakozunk a Z▲ jelzéshez, ami a Gloriette-tisztáson keresztülvágva vezet a kisvasút végállomásához. A vonatra ülve körtúrává zárhatjuk az útvonalat.

Ha van még bennünk lelkesedés és felfedező kedv, érdemes az utolsó, rövid szakaszt a Fátyol-vízeséstől Szilvásváradig a Z jelzésen gyalog megtenni, ugyanis itt a természeti látnivalók, mint árusok a búcsúban, egymást követik a lefelé vezető alig két kilométeres szakaszon. A sziklából fakadó, vízeséssel kis tóba csobogó Szikla-forrás, a pisztrángkeltető buja növényzettel körbevett medencéi, a Szalajka-patak látványos, kristálytiszta tavai megannyi pisztránggal és zöldellő vízi növényzettel, vadaspark, erdészeti múzeum, kisvasút és bazársor megannyi látnivalóját érintve érkezünk vissza a faluba.