A Bél-kő sziklavilága

Itiner

• A kezdőponttól dél felé indulunk a K jelzésen, amit a kolostor utáni parkolóig követünk.
• A parkolótól a K/ tanösvény-jelzést követjük a Bél-kő kilátóhelyéig.
• A Bél-kőről a S▲ jelzés vezet a Z jelzés csatlakozásáig, amin balra fordulunk.
• A Zöld-réten balra áttérünk a K jelzésre.
• Az Őr-kőre a K▲ jelzésen kapaszkodunk fel, majd azon megyünk tovább az Őr-kő-rétre.
• Az Őr-kő-réten balra térünk a P jelzésre, ami visszavezet a túra kezdőpontjára.

A túra részletes leírása

Elveszett barkók, elzavart szerzetesek

Eger felé startolunk Bélapátfalva főutcáján, és egy kis közpark után balra fordulunk a K jelzéssel. A házak mögül kitakarózik túránk meghatározó tájképi és domborzati eleme, a Bél-kő hatalmas, szabdalt bástyája. Az enyhén emelkedő utca a temető előtt elágazik; jobbra, az apátsági parkoló felé fordulva találjuk a lefelé hajló sétányt. Visszatekintve dimbes-dombos vidék alján ül meg Bélapátfalva, melyet egykor a barkók laktak (kb. 50 másik faluhoz hasonlóan). A Borsod, Gömör és Nógrád határán élt maroknyi etnikum szokásaiban és nyelvjárásában csak árnyalattal különbözött a jóval elterjedtebb, szomszédos palócoktól. Egyikük eredete sem teljesen tisztázott.

A kikövezett, világítással ellátott ösvény mellé kis csermely szegődik, a fák mögött egyre hatásosabb a bányászattal sebzett sziklafal letörése. Rövid emelkedőt követően a látványba egy másik monstrum tolakodik: a lépcső tetején már a bélháromkúti ciszterci kolostor roppant kapujával nézünk farkasszemet. Amint a településében is, nevében a Bél előtag a terület egykori birtokosára, a Bél („Bel") nemzetségre utal, a három kút pedig a közeli forrásokat számolja.

A 13. századi alapítású apátságot pilisi ciszterci szerzetesek kezdték építeni, mígnem a tatárjárás meghiúsította törekvéseiket. A román kori stílushoz a folytatásban gótikus hatások társultak. A szerzetesek már a század közepe előtt beköltözhettek az elkészült épületekbe, de kolostorukat néhány évtizeddel később IV. László seregei felégették. Az egri érsekség kezelésében lévő apátság a 15. században indult hanyatlásnak, az utolsó néhány szerzetest 1534-ben űzték el. A barokk boltozatot már a török hódoltság után, a helyreállítás kezdetén (18. század) építették. A torony nélküli templom meghitt tisztáson magasodik az erdőben, szögletes formavilága ellenére légies hatást kelt, és igazán tájba illő látvány. Országunkban ez az egyetlen épen maradt román kori cisztercita apátsági templom.

A 19. század elejétől közel száz éven keresztül keménycserépgyár is működött ugyanazon a réten, szoros közelségben az ódon falakkal. A Bükk vidékén nem volt egyedül az üzem, mely a helyi agyagból kiégetett ólommázas edényeket produkált. Ezek olcsóbbak voltak a porcelánnál, de ránézésre hasonló benyomást keltettek. Átvágva a falmaradványok között kis parkolót érintünk, majd a következő, bozótos szakasz próbára teszi tájékozódási képességünket: a jelzéseket nem könnyű ugyan megtalálni, de ha nagyjából egyenes irányt tartunk, rátévedünk az aszfaltútra, amin jobbra, a Bél-kő tanösvény K/ jelzésén túrázunk tovább. Bár városi sétánk itt véget ér, és célba vesszük a bükki természetet, pontosabban a szinte fölénk hajló szirtek tetejét, a vad erdőségekre még várnunk kell, egyelőre maradunk a betonon.

A „homlokát ráncoló" hegy

Fölfelé tekintve harmonikaszerűen gyötört, éles peremű sziklapárkányokra lehetünk figyelmesek. A bél-kői bányászat itt sokáig teraszos-lépcsős műveléssel folyt, ennek hátrahagyott nyoma a Bükk nyugati arcának meghatározó látványeleme. Szabó Magda szavaival élve „a hegy ráncolta homlokát", egészen a '60-as évekig, amikor is a veszélyessé vált falakat elhagyták, és a kőfejtést a hegy tetejére költöztették.

A hegy történetére még visszatérünk, de a következőkben a növényzet kötheti le figyelmünket: az aszfaltcsík szakadatlan emelkedése közben magas bükkös borul fölénk. A hegytömb meredek oldalai eltérő mértékben találkoznak a nap fényével, ezért mikroklímájuk is jelentős különbségeket mutat. Ezt tükrözi a növényzet is, hiszen az árnyas hegylábon kiterjedt bükkösök uralkodnak, fölöttük, a lankás, napos lejtőket és tetőket a melegkedvelő tölgyesek foglalják el - szemben a megszokott sorrenddel.

A nyers kőzetfelületek élővilága is sajátos: a sziklai fauna például balkáni hegységekét idézi, ám a naptól védett zugokban, az előbbiek közvetlen közelében havasi fajok virulnak. Ez a változatos (helyenként egészen kopár, máshol zárt erdős) élőhely a nemzeti park védelmét élvezi, ezért lehetséges turisztikai hasznosítása viták kereszttüzében áll. A Bél-kő kiváló terepe lehetne a sziklamászásnak és vasalt utak kialakításának, de ritka, fokozottan védett fajok is otthonra leltek ebben a mesterséges eredetű környezetben, ami megszenvedte már az emberi szándékot.

Az eltörött szikla szilánkjai

A turistajelzés egy ponton balra elhagyja az aszfaltot, és levágja annak kanyarját. Mélyen bevágott ösvényen, levegőbe meredő gyökerek közt kaptatunk, mígnem újra az autóútra jutunk. Jobbkanyart bal követ, rálátunk a hajdanában fenségesnek leírt sziklaletörés egyetlen épen maradt részére, a délnyugati oromra. A tenger alján képződött, eredetileg vízszintesen lerakódott mészkőrétegek gigászi tektonikus erők hatására (évmilliók alatt) függőleges lapokra préselődtek, később az erózió bontotta ki őket a gyorsabban pusztuló palaköpenyből - az erdő zöld palástjába hasító éles sziklasíkok festői látványként törnek az ég felé. Elsőként (1984-ben) ezt a szegletet csatolták a nemzeti parkhoz, így ez az apró darabka megmaradhatott a hajdani Bél-kőből. A fennsík nyugati letörésének bércein feltételezhetően három kisebb erődítmény is állt, ezeknek ma már nyomát sem lelni.

A következő, egyenes szakaszon balra hív a tanösvény; egy felhagyott kőfejtő udvarában fedett pihenőt is találunk. A bélapátfalvi cementgyárat szolgáló hegy nem csupán különösen tiszta mészkövével, hanem agyagpalájával is az ipart látta el. A sűrű növényzet ellenére hamar ráeszmélhetünk, hogy bányaudvar talpán állunk: a '60-as évekig palabánya működött itt.

Geológiailag is érdekes a helyszín: a mészkő még a fennsíkot felépítő, míg a pala a Déli-Bükkre jellemző kőzetformáció képviselője. A tetemes (mész)kőfolyás a felső bányaudvar robbantásaiból legurult törmeléknyelv, de ha követjük a cserjésbe fúródó ösvényt, pár perc bozótharc után egy még különlegesebb formával szembesülhetünk. A függőleges üreget a két kőzet mezsgyéjén vájták a mészkőbe, és a lefejtett agyagpalát ejtették az aljára - ahonnan a „palavágat" hegybelsőt áttörő furatán, lóvontatású csillékkel szállították az északi oldalra, hogy aztán a mészkővel együtt kötélpályán jutassák le a cementgyárba. Ahogy a palát elbányászták, az ejtőakna feltárult. A hátramaradt falon felfedezhetjük azokat a karcokat, melyek az egymáshoz préselve elcsúszó mészkő- és palakőzetek súrlódása nyomán vésődtek - tulajdonképpen a fennsík és a Déli-Bükk anyagának határa tárul fel. Ha befejeztük a szemlélődést, térjünk vissza az aszfaltra!

A széles szállítóút nekirugaszkodik a hegyoldalnak, majd hátat fordít az erdőnek. Bent, a fák alatt található Baranyi István mikóházi remete emlékműve, aki a 18. században élt, és az apátság felújításának előkészítésében játszott szerepet. A következő balkanyarból a déli horizont is megmutatkozik, de a geológiai csemegék sora sem ért még véget, mivel a térség keletkezésének egy másik epizódja keresztezi utunkat.

Az aszfalt barnás, göcsörtös kőzetet kerül: bazaltot, ami egykor távolodó kéreglemezek határán, óceán mélyére ömlött. A hideg közegben a gyorsan bekérgesedő, „megfagyó" kőzet gömbölyded formákat öltött; innen származik neve, a „párnaláva" is. Vele Szarvaskőn találkozhatunk még, és ha nem érzékelnénk e földtörténeti emlék jelentőségét, gondoljunk arra, hogy az Atlanti-óceán közepén magasodó Izland éppen ebből a hígan folyó lávából épül föl. A bazaltot itt befedte ugyan a pala, de a bányászat és az útépítés kibontotta a réteget. Átmászva a szalagkorláton kinyílik a panoráma: előttünk a Szarvaskő fölé magasodó peremhegyek és a Déli-Bükk darabkája, távolabb pedig a Mátra gerince takarja az Alföldet. TV-tornya miatt könnyen azonosítható a Kékes, nyugatabbra pedig a Galya-tető tömbje. A Bél-kő déli nyúlványának sziklatörmelékes lejtőjét bátortalanul csimpaszkodó cserjék pettyezik, akár a szilaj, mediterrán mészkőfelszínek barátságtalan terepeit.

Észak-Magyarország fölött, az elbontott hegy hátán

Az aszfaltút utolsó része áll előttünk, ami továbbra is enyhén emelkedik, és egy tisztásnál véget ér: nagy kőtömbök akadályozzák a járműveket a továbbhaladásban, a turistákat pedig fedett esőbeálló szolgálja. Végre erdei útra lépünk, éles kanyarokat írunk le, ám a meredekség szigorúbbá válik.

Megjelennek a Bükk-fennsík vadregényes erdői, szélcsavarta bükkök törzscsonkjai és hatalmas, idős példányok alatt kanyarodik az út. Egy különösen fárasztó, de rövid kaptató végén elérjük a S▲ jelzést, amin elsőként balra térünk. Fiataloson vágunk keresztül, és 1-2 percen belül már látjuk a Bél-kő kilátóhelyének korlátját. Még egy termetes kőtömb (amire le tudunk pakolni), és ott állunk a lélegzetelállító látvány fölött. Gigászi, lenyesett kőzetplatóként fehérlik a bél-kői bánya maradványa: egy hosszúkás, kietlen sziklaudvar, ami lendületesen vezeti tekintetünket a Mátra gerince felé. Tőle balra a Déli-Bükk ellaposodó nyúlványai, jobbra fél Észak-Magyarország terül el. Síkságnak itt nincs helye, végtelen dombvidéket kereteznek magasabb hegységek: egészen távol a Börzsöny, északon Szlovákia kárpáti magaslatai. Jól felismerhető a Karancs tömbje, a Heves-Borsodi-dombság kúpjai, alant pedig Bélapátfalva házai. Hasonlóan nagy hatású vagy megdöbbentő kilátás egészen biztosan nincs még egy az országban.

Ebből a szemszögből a legkönnyebb felmérni, mi is történt a Bél-kőn: a 20. század elejétől kb. 100 évig húzódó bányászat idején mintegy 19,5 millió tonna mészkövet vettek el a hegytől, aminek eredeti tömegéből kb. 7 millió köbméter hiányzik. Ezeket a cementgyár, illetve a II. világháború után épült, égetett meszet előállító mészüzem hasznosította. A Bél-kő-hegy legmagasabb pontjáról nézelődünk, ami 815 méteren van, de középtájékon volt ezt 2 méterrel meghaladó pont is - onnan kb. 100 métert hordtak el. És bár keselyűk mára nem köröznek a sziklák fölött, valamint első ránézésre a kihalt sziklaudvar sem utal pezsgő élettérre, a fauna és flóra mégis kiemelkedő jelentőségű természetvédelmi területté teszi a Bél-kő lejtőit.

Irány a fennsík!

Nehéz ugyan a búcsú, de túránk igazán megragadó erdei szakasza csak most következik, hiszen visszafordulva a S▲ jelzésen célba vesszük a Bükk-fennsíkot. Eleinte még nem sokat mutat magából a táj, fiatalosban szeljük át a Bél-kő-nyakat, a meglátogatott sziklamonstrum kapcsolatát a platóval. Az elágazásban egyenesen, a Z jelzést követve megyünk tovább. Jobbra megjelenik a mohos mészkőkibukkanásokkal foltozott talajú, sötét bükkös, a fennsík legjellemzőbb, karakteres hangulatú erdősége.

Ismét útcsomóponthoz érkezünk, ahonnan a K jelzés jobboldali ágán, rövid emelkedővel folytatjuk utunkat, hogy aztán a Zöld-réten tarthassunk pihenőt. A K jelzés balra fordul, árnyas erdei méterek után kitárul a Sándor-hegy tisztása. A hűvös, szeles, egészen elkeskenyedő fennsík vad, alig háborgatott erdőiben csak vendégként lehetünk jelen - az ismét fölénk boruló lombsátor, a komoran magasodó sziklafalak sajátos atmoszférát varázsolnak körénk. A kiterjedt, nehezen megközelíthető, és szigorúan védett erdőségben az utóbbi évtizedekben ismét megtelepedtek az élőhelyük zavartalanságára különösen kényes farkasok, illetve a „Kárpátok szelleme", a hiúz. Tartanunk nem kell tőlük, bámulatos érzékszerveiknek köszönhetően messze elkerülik az embert, akitől ösztönösen félnek. Azonban az állatok közlekedését nehezítő sziklabércek a kevéssé félénk muflonok kedvelt élőhelyei, őket alkalmanként megpillanthatjuk, vagy figyelmesek lehetünk riadt csörtetésükre.

Szelíden hullámzó ösvényünk kivágott fenyvestől illatos irtásrétre ér, ahol az Őr-kőre vezető K▲ jelzés balra kiágazik. (Aki elfáradt, a K jelzésen maradva, az Őr-kő ház érintésével megspórolhatja az emelkedőt, és visszacsatlakozhat a túrába az Őr-kő-réten. Igaz, így elmarad a panoráma.) Szűk csapáson kanyargunk fölfelé. Csenevész, vékony törzsű fák jelzik, hogy vékony talajon kell boldogulnia annak, akinek itt adatott meg élni. A hegyhátat bokáig érő kis mészkőtarajok sűrűje fedi: karrmezőn, vagy régi, népies nevén „ördögszántáson" taposunk, amit a víz és a növényzet gyökerei által termelt savak mészkövet oldó hatása barázdált a felszínbe.

A peremről felnyíló kilátás annak ellenére is lélegzetelállító, hogy az Őr-kő nem a fennsík szélén, hanem a bükki kövek „cseresorában", a második vonalban emelkedik. Balra a Tar-kő és a Pes-kő tarkója tűnik fel, hátterükben a délkeleti hegységrész hullámzik. Alattunk az Oltár-kő mögötti erdős „terasz" látszik, a távolban pedig Felsőtárkány, a Vár-hegy - Nagy-Eged vonulat, valamint Eger tűnik fel - ebben az irányban hosszú, erdős hátak hanyatlanak alá. Jobbra pillantva a Mátra sziluettje kéklik a Király-szék gerince mögött. Az Őr-kő neve őskori funkciójára utalhat.

Vissza a szélárnyékba

Az Őr-kőben értük el túránk csúcspontját, innen már csak ereszkednünk kell. Tovább követve a jelzést elmarad a karrmező, és megnőnek a fák, de a sziklák is: csúszós ösvényen, kezünket is használva kelünk át egy szűk kőkapun. Pár lépéssel kibukkanunk a piciny Őr-kő-rétre, majd bal felé, a P jelzésen tesszük meg az utolsó kilométereket. Az Őr-kő háta mögött, finoman a fennsíkba harapó völgyfőben lendülünk lefelé; az ösvény fenyőkkel kevert erdő hűvösébe burkolózik. Jobbra hajló utunk köves talajon, meredeken lejt, mészégető kemencét mellőz, és éles, szerpentinező fordulókkal éri el azt a nyerget, ahol kis kőrakások és keresztekre aggatott, zöld sisakok hívják fel a figyelmet két katonasírra. Horst Ostenburg és ismeretlen társa 1944 telén, a világháború harcaiban vesztették itt életüket. Vízmosások közt kanyargó, széles erdei úton érünk le a Lak-völgy aljára, ahol rövidesen már aszfaltot taposunk.

Elhaladunk a Lóczy-forrás mellett, és kisvártatva egy tágas rét nyílik szét jobb oldalt. Kis kőfalon mosdótálcát és csapot találunk, amiből megtölthetjük kulacsainkat - igaz, közel már Bélapátfalva. (A tisztáson egyébként táborozni is lehet.) Néhány perc mindössze, és a Gyári-tó (vagy Nagy-tó) partjáról nézhetünk szembe ismét a Bél-kő sziklacsipkés falával - rögtön duplán. A patakon duzzasztott tavacska az egykori cementgyár vízszükségletét biztosította, ma kedvelt horgászhely, és a Bél-kőre fókuszáló panorámák talán legszebbikét kínálja, ahogy a fodrokon is ott a monstrum elmosódott „arca". A látványt kiélvezhetjük a Szomjas Csuka étterem teraszáról is, ha pedig nem tartunk pihenőt, mintegy 15-20 perc sétával elérhetjük a vasúti megállóhelyet. Túlvégén balra fordulva, az utcát követve fejezzük be túránkat, amint bezárjuk a kört.