A Dunakanyar szurdokútja

• A buszmegállótól a P jelzést követjük (a templom felé indulva) egészen a Rám-szakadék elágazásáig.
• A Rám-szakadékon a Z jelzés vezet keresztül.
• A szurdok fölötti elágazástól balra, a Z◼ jelzésen tartunk a Rám-hegy felé.
• A Rám-sziklára a Z▲ jelzésen teszünk látogatást, majd ezen is térünk vissza.
• A Z◼ jelzésen balra fordulva rátérünk az aszfaltútra.
• A aszfaltot jobb felé, a sárga kerékpáros jelzésen követjük.
• A következő elágazásnál (a szurdok tetejénél) jobbra váltunk a S jelzésre, amit a Lukács-árkon át követünk.
• A Malom-völgybe visszaérve balra, az aszfalton egészen Dömösig gyalogolunk (P jelzés).

A túráról részletesen

Föl a patak mentén

Dömösről a templom mellett kezdjük meg a túrát a pedánsan felfestett P jeleket követve. Az utca jobbra fordul, és ezzel a szűk Malom-völgybe irányít, ahol takaros házak sorakoznak a lejtő tövéhez tapadva. Elnézve az épített és a természeti környezet ily szoros közelségét, rögvest érthető, miért vált Dömös a 19. században népszerűvé a legkülönfélébb művészek körében, amikor a falu peremén kis művésztelep formálódott az újonnan épített vagy felújított nyaralókból. A Duna szorosa és a meredek hegyoldalak miatt a község szerencsére nem tudott igazán elterpeszkedni, ezért máig megmaradt kellemes, erdőalji településnek - egészen unikális fekvéssel. Előre tekintve egyre közelebb az erdő, de hátra is érdemes fordulni: a Duna túlpartján meredeken magasra szökő Szent Mihály-hegy mintha az utca végében tornyosulna.

A völgyalji aszfaltútról kisvártatva lefordul a jelzés, hogy a patak túloldalára kerüljön. Ezen a ponton valaha malom állt a vízfolyáson, mely egész évben megbízható hozamával folyamatos energiát tudott biztosítani. A mederben heverő szürke görgetegek jórészt a fölénk hajló Keserűs-hegy testéből származnak. A tekintélyes méretű hegytömb talpát követve az egykori vulkáni felépítmény beroskadt, lepusztult kalderájának külső szegélyén járunk. A földtani viszonyok már csak ezért sem igazolják, hogy a balra induló Róza-tárót egyes források szerint szén-, pontosabban lignitbányászati célból fúrták a hegybe. A szűk folyosó alján víz áll, de egyébként is tilos bemenni, mert odabent méretes denevérkolónia tanyázik. (A közelben található még egy bányavágat.)

A hangulatos ösvény a szélesen terpeszkedő patakot követi, így bőségesen nyílik lehetőségünk felfigyelni az irdatlan kövekre, melyeket a víz tomboló áradásai idején cipel magával. A túloldalt kígyózó aszfaltút mentén büfé is működik, ám annak élményeit érdemes túránk végére, a visszaútra tartogatni. Változatos örökerdő fedi a völgyet és oldalait, különféle fajú és korú fák kavalkádja jellemzi a rengeteg képét - néhol dermedt kígyókként bújnak elő egyik-másik matuzsálem gyökérkoszorúi az elmosott talajból.

Egy kurta kaptatót követő kanyar után, szemben rotundaszerű esőbeálló tűnik fel egy réten, balunkon pedig a Szentfa-kápolna apró, barátságos épülete fehérlik a bükkök árnyékában. Jelenés emlékét őrzi, miszerint 1885-ben két libapásztor lánynak ragyogva tűnt elő Szűz Mária képe egy bükkfán. A csodafának hamar híre ment, s búcsújárók áradata lepte el a völgyet és a falut - amely nyers megoldással igyekezett elriasztani a tömegeket: mindössze 2 évvel az első jelenés után az alszolgabíró és néhány csendőr nemes egyszerűséggel kivágták a fát. Az állítólag éppen ekkor látogatást tevő ipolyszakállasi zarándokcsoport arckifejezésének sajnos senki sem állított emlékművet, de a dömösi szentfát pótlandó, évtizedeken belül kápolnát emeltek a helyszínen. Mellette áradásoktól feldúlt árok csatlakozik, torkolatában a (valamikori turistáról elnevezett) Kaintz-forrás fakad.

Félúton vagyunk a Rám-szakadék felé, induljunk is hát tovább! Az ösvény nem tágít a patak mellől, mely egyre szűkebb, egyúttal érzékelhetően lejtő völgyében rohan. Apró kanyarjainak külső ívein néhol vészesen alámosta a turistautat, egy nagyobb árvíz hatására gyökeresen változhat meg viszonya az ösvénnyel. Mellőzünk egy romos épületet, nem sokkal előrébb pedig a Z jelzés hívásának engedve jobbra fordulunk. Átkelünk az aszfaltúton, és amint a tanösvény táblája is felhívja rá a figyelmet, a pihenőhelyet elhagyva a Rám-szakadékot vesszük célba.

Irány a szurdok!

Gázlón keresztezzük a patakot, és egyre szűkebb hegyoldalak közé tartunk. A meredek lejtőkön kidőlt törzsek fekszenek, máskülönben túlnyomórészt bükkök lakják a hűs, párás klímájú völgyet. Egyre beljebb hatolva (forrást is érintve) végre elérjük a szurdok kapuját, amit az egyelőre alacsony sziklafalak megjelenése, a víz apró zúgója, de legvilágosabban a kapaszkodónak szánt korlát jelez. A mederben (az erdészetnek köszönhetően felaprított) fahordalék hever, az előrejutást pedig nemcsak a sziklafalakról aláhulló görgetegek nehezítik, hanem az a tény is, hogy az úton a patakkal osztozunk. Felbukkan az első, nem egészen 2 méter magas vízesés, de kikerüljük, mert a megáradó vízfolyás egy kemény tömb körül elágazást fűrészelt magának.

Beljebb átmenetileg megszelídül a terep, és számtalan ponton keresztezzük a zúgókon bukdácsoló, mohos sziklákkal szegélyezett patakot. Aztán ismét változnak a viszonyok, és hirtelen hatalmas, nyers sziklafalak szorításába kerülünk, ezzel feltárul előttünk a szurdok szerkezete. A Visegrádi-hegységet kialakító vulkanizmus egyik szakaszában heves kitörések lövelltek különféle törmelékeket és izzó port a levegőbe, melyek aláhullva, majd a lejtőkön lezúdulva óriási területeket fedtek be. Az összesült, főleg dácitos anyagú breccsába vágta be magát sok-sok évmillió elteltével a patak, szép lassan mély folyosót vésve magának. A szurdok mintegy 600 méteres hosszán a víz (és a fölfelé igyekvő túrázó) 112 méteres szintkülönbséget hidal át. Az ösvényt helyenként 30 méternél magasabb falak szegélyezik, itt-ott a belőlük leszakadt irdatlan tömbök jelzik, hogy a szakadék formálódása nem ért véget, a patak és a kőzettömeg szüntelen birkózása korántsem lefutott meccs.

Kőkatlanok láncolata

Egy leomlott falszakaszt lépcsőn, és kötéllel biztosított, szűk sziklapárkányon kerülünk ki. Végül a patak mellé visszaereszkedve komor kőkatlanba jutunk, ahol első ránézésre nem is mutatkozik a folytatás lehetősége. Emlékmű hívja fel a figyelmet a terep rejtette veszélyekre, egy korlát és fakereszt pedig a szurdok rövid, szárazabb ágát zárják le. Jobbra vezet az összeszorított út, ahol a szurdok egy hirtelen balkanyarral visszafordul – e ponton szembetaláljuk magunkat az első nagyobb vízeséssel, amit létra hidal át. A viszonylag puha tufás falat teljes magasságában ívesre vájta a bevágódó patak, de az ellenállóbb lávapaddal már nehezebben bír: annak lépcsőjén kénytelen lebucskázni. A vízpermettől csúszós létrán felmászva a szurdok legszűkebb, legizgalmasabb szakasza veszi kezdetét: vad sziklaszorosban, magasra törő meredélyek szorításában lépdelünk a patakban, a mozgást korlát biztosítja. A tűzhányó robbanásaiból lehullott törmelék göcsörtös falakat alkot, amit alig fed növényzet, a szilaj formákat pedig a patak látványa sem puhítja meg, amint 7 méter magas zuhatagként rohan le a soron következő kőcsúszdán.

A segítséget jelentő létrák (és a cső) nem is oly régen tartoznak a szurdokhoz, a 20. század első felében még előfordult, hogy ha a fahordalékon és a köveken nem sikerült fogást és lépést találni, a természetjárók meghátrálásra kényszerültek. Aztán láncok nyújtottak fogódzót, később kerültek be a nagyobb létrák, a mai, kétségkívül biztonságot kínáló (egyben időtálló), de kissé tolakodó megjelenésű felszerelés pedig már 21. századi újítás.

Éles kanyarulatok füzére terel, mielőtt felmászunk az utolsó, két részes létrán is. Kitágul, majd ismét (talán minden korábbinál jobban) összezsugorodik a szurdok, végül egy nagyobb vízesésen a korlátba kapaszkodva lendülünk át (a lépések helyét itt a sziklába vájták). Nincs több komolyabb akadály, a legfelső szakaszt ugyanis egy árvíz hordaléka vastagon feltöltötte, a funkcióját vesztett kapaszkodó is bokamagasságban kísér. Fahíd vezet át a meder fölött, az előttünk álló lépcsők a túra legfárasztóbb perceit ígérik. El is kélnek a kis fa fokok, hiszen a Három-forrás és erei által vizessé tett, agyagos talaj csuszamlásos felszínén járunk, melynek anyagát a patak is bemosta a szurdok utolsó métereire. A lehordott talajrétegből idős bükkök gyökértekervényei takaróztak ki, az ösvényt horpadások szegélyezik. Egy pihenőhely lehetőséget kínál a szusszanásra, mielőtt a Rám-szikla felé fordulunk.

Pillantás a hegyek alól

A Rám név, amint a térképen látható, többször is megjelenik errefelé, és bár a különféle legendák általában a szurdokfalak közé zuhant emberekről szólnak, akik azt kiáltották: „Rám szakad!", illetve a szó régi, magyar 'réz' jelentése miatt pénzverdét sejtetnek a névadás hátterében (ld. lejjebb), a valóság egyszerűbb. Lehet eredete a német 'Ramsberg' is, melynek fordítása „Medvehagyma-hegy", vagy éppen a 'Rahm' családnév. (A közelben több helynév is személynévi gyökerű.)

A Z◼ jelzés balra indul, és eleinte fiatal pagonyban, előrébb természetszerű állapotú, öles bükkökkel tarkított erdőben szeli át a Három-forrás vidékét. Dobogókő tömbje egy itt húzódó vetővonal mentén emelkedett a magasba, e törés sávjában pedig forrásláncot éltet a hegyháton elnyelődő csapadékvíz. Hullámzó ösvényen haladunk előre, a helyszínhez társított spirituális jelentőségről tudósít a faragott fakapu is, mely alatt már a Z▲ jelzés bújik át.

A kirándulók egész kőember-sereget építettek a talajon elszórtan heverő kövekből, mögöttük már a Rám-szikla letaposott, izzasztó kaptatója állja utunkat. A kemény, de gyorsan tűnő megpróbáltatást nagyszerű hegyvidéki panoráma jutalmazza. A Visegrádi-hegység mélyén, hegyek szorításából nézelődünk, jobbra a Dobogókő háta magasan fut, szemben pedig a Keserűs-hegy domborodik (végében a Prédikálószék ismerhető fel). Egy oldalgerincen a Vadálló-kövek kopár szirtsora trónol az erdők fölött. Sziklánkat az egykori vulkán palástján legördült törmelékárak (breccsa) anyaga építi fel, melyet az erózió körbefaragott, és a tektonikus mozgások is kiemeltek - akárcsak a környező magaslatokat, amiknek köszönhetően elzárt hegyi katlanban érezhetjük magunkat. (A kőhátból meredő sziklatorony neve Ferenczy-szikla a Magyarországi Kárpát Egyesület egykori háznagya után.)

Vissza a Dunához a vízzel együtt

Pihentető út következik vissza a Dunához, amit a hegy tövében balra fordulva, ismét a Z◼ jelzésen kezdünk meg. Igaz, csak pár métert tapossuk az ösvényt, mert az aszfaltúton jobbra térünk. Kb. 1 kilométert sétálunk rajta, majd ismét jobbost veszünk, és a S jelzésen fogunk ereszkedésbe. Az út a legendákat ihlető Árpád-vár oldalában ível, rajta bronzkori földvár sáncmaradványait azonosították, lábánál rézdarabokat találtak - a valamikori „Pénzverő-árokban" állítólag hamisító műhely működhetett. Szálerdőben közelítünk a Lukács-árokhoz, amely fokozatosan bekebelezi a szerpentinkanyart. Ismét természetesen zilált erdőképben és mélyen bevágódott, sziklákat feltáró patakárokban gyönyörködhetünk, mielőtt a Malom-völgybe torkollik utunk.

Dömösre bal felé találunk vissza. Ezúttal érdemes a hangulatos völgyet követő aszfaltot választani a már végigjárt turistaút helyett, ugyanis lejjebb büfé is várja a túrázókat. Mintegy fél óra alatt érkezhetünk meg a falu központjába.