A Bakony-erdő emlékezete: Fenyőfőről a Kőris-hegyre

• Fenyőfőről a Z jelzést követjük a Bécsi-árok bejáratáig.
• A Bécsi-árkon át a Z+ jelzésen kapaszkodunk fel a Kőris-hegy alá.
• A Tűzkő-hegyen elágazáshoz érve jobbra fordulunk a P jelzésre, ami a Kőris-hegyre vezet.
• A P jelzésen ereszkedünk le, és egészen a Hálóvető-árok végi elágazásig ezt követjük.
• Balra fordulva a Z jelzésen térünk vissza Fenyőfőre.

A túra részletes leírása

Fenyők vidékén

Fenyőfő rendezett és zöld, vásártereket idéző főutcájának fókuszában a barokk stílusjegyeket viselő templom áll. A szokatlanul egységes faluképnek nem könnyű hátat fordítani, de a Z jelzés rövidesen megjutalmaz fáradozásunkért: a falu szélén balra, homokleples keréknyomra fordulva végtelennek tetsző legelők túloldalán tűnik fel távoli célpontunk, a Kőris-hegy és csoportja. Alacsonynak tűnik, hiszen eleve fennsíki térszínből emelkedik ki, de ne dőljünk be a látványnak, kemény menet áll előttünk a csúcsig.

Hamarosan fűszeres illatú, zegzugos fenyőerdő záródik körénk. Az ősfenyves a 12 ezer éve végbement, jégkorszak utáni felmelegedéskor alakult ki, ekkor hódított teret az erdeifenyő a Kárpát-medencében. Az északi szelek által szétteregetett homok humuszban szegény talaján később a lombos fajok nem tudták visszaszorítani a fenyves társulást - erre csak az ember volt képes a középkorban. A törökdúlás után Fenyőfőre hozott németajkú telepesek kötötték meg a homokot a fenyő telepítésével: ehhez a megmaradt erdőfoltok magjait, illetve Ausztriából hozott csemetéket használtak.

Árkok sűrűjében

Az első kilométereket vegyes társulásban tesszük meg, szálerdő helyett változatos korú egyedekből álló, fekvéséből fakadóan is árnyas rengetegben járunk. Hosszú, kellemes hangulatú hullámvasutazás veszi kezdetét. A térképre tekintve szembetűnő, hogy errefelé a Bakony északi lejtőit számtalan rövid, meredek falú árok tagolja, de vizet hiába keresnénk aljukon. A felszínen lévő kavicsot és homokot a jégkorban erre tekergő folyók és a szél teregették el, egy része pedig azokból az időkből származik, amikor a Bakonyalja a tengeri környezetből kiemelkedő hegység partvidékét alkotta. Korábban a maitól eltérő klímán, a fennsíkperem forrásaiból táplált patakok e puha rétegekbe vágták kis völgyeiket, melyeknek túránkon az alsó végeit keresztezzük. Tovább tagolja a terepet, és megdermedt hullámokat alkot a korábban a szél által redőkbe rendezett homok, melynek hátán sok helyen félig nyílt, kellemesen hajló rétek nyújtóznak.

A meredek falú, szűk árkok és az északias kitettség egyedi mikroklíma-viszonyokat teremt: szoros közelségben vannak jelen hűvöset kedvelő és napfényre kiéhezett, illetve hegy- és síkvidéki fajok. A meglepően hangulatos útszakaszon elhaladunk a Schandl-kereszt és pihenője mellett (a névadó család egy tagjának állít emléket), és egy kisebb kőfejtő peremét is érintjük. Egyre nagyobb szintkülönbségeket küzdünk le, mígnem a Bécsi-árok kapujába jutunk. A balra kiágazó Z+ jelzés hosszú szakaszon kényelmes sétát tartogat, csak a végén dolgoztat meg igazán - cserébe túránk legszebb, vadregényes szakaszát, az egykori Bakony-erdő hangulatának darabkáját kínálja. (Már ameddig nem történik jelentős fakitermelés: a túra bejárásának időpontjában [2018 ősze] üdítően tömött, zárt erdőség fedte a völgyet, de a munkagépek jelenléte és a különböző irányokból hallott fűrészzaj baljós előjel.)

A Bécsi-árok varázserdejében

Megváltozik a táj: zárt, sötét árnyvidék a Bécsi-árok. A hosszú folyosó dolomit és mészkő határán, a kőzetrögöket elválasztó vetővonalon fejlődött ki; egy rég eltűnt, időszakos vízfolyás mélyítette. A hűs, északi lejtőt hatalmas bükkös fedi, a szálerdőt néhol (főként az oldalról csatlakozó völgyecskékben) természetes állományok foltozzák: ezeken a pontokon matuzsálemi példányok, a fiatal egyedek alkotta zöld szőnyegen heverő holtfák és nehezen áthatolható, sűrű erdők őrzik a mára átalakult, járatlan rengeteg, a Bakony-erdő képét. A fehérlő sziklákkal is pöttyözött, varázslatos, vadregényes atmoszférájú erdővidék egyre szebb, ahogy törünk előre. Végül összeszűkülnek az oldalfalak, és az aljnövényzet teljesen beborítja a talajt, hiszen a szellősen települt rengetegben fénypászták sokasága ér le a földig. Nehezen követhető, alig járt csapáson kapaszkodunk immáron a Kőris-hegy mészkőtömbjének lejtőjén - följebb az erdőkép valamelyest megszelídül, a szálbükköst fakihordó utak szabdalják.

Kőrisek hegyén

Jobbra kanyarodunk a P jelzésre, és egy utolsó nekirugaszkodással, szeles montánbükkösben gyűrjük le a csúcs alatti kaptatót. A 709 méteres tetőn két objektum osztozik: a repülésirányító radar állomása, illetve a Vajda Péter-kilátó (a névadó bakonyi költő, író, természettudós volt a 19. században). 1920 óta szolgálja torony a természetjárókat; 1962-ben építették újjá - mára pedig ráférne egy alapos ráncfelvarrás, hiszen a felnövekvő fák lombkoronája több irányban is beletakar a látványba (amelyet a radargömb amúgy is korlátoz). Északi és nyugati irányban a Kisalföld tanúhegyei mellett feltűnnek a Sokoró dombhullámai Pannonhalma apátsági épületével. Szépen kirajzolódik a bakonyi táj jellege: Zirc felé tekintve szinte síkvidék terül el, a fennsík peremén erdős hátak emelkednek, de jól kivehető a térszín magassága is a Kisalföldhöz képest. A távolban a Papod hullámai vesznek a párába, dél felé éppen csak kibukkan a Kab-hegy. (A radargömb hátterében a Kőszegi-hegység magasodik, de ezt csak tiszta időben pillanthatjuk meg.)

A P jelzés lendít lefelé. A meredek lejtő után a Kőris-hegy északi nyúlványát, széles hátát vesszük célba. Átkelünk a Tűzkő-hegyen, melynek neve arra a kemény, szilánkos törésű kőzetre utal, mely tengerben élt kovavázas szivacsokból keletkezett, és amelyet az ősember előszeretettel használt tűzgyújtáshoz és fegyverfaragásra. A fakitermelés nyomai itt már hangsúlyosabbak: irtásfoltok, fiatalosok váltják egymást a megerősített erdészeti út mentén. Egy balra lefutó bércorron bronzkori földvár sáncárkaihoz tehető kitérő (jelentős szintvesztés mellett). A P jelzés réteket keresztez, majd lefelé indul. Ismét változatosabb a rengeteg, a térkép szerint valaha menedékkunyhó állt a lejtőn (Noszlopy-kunyhó, másik nevén Zabolai Pál-ház), ami fokozatosan ellaposodik. A porvai illetőségű Szapolyaiak nevét őrző Zabola-erdő szélén érkezünk a Csárda-tető sarkához, ahol szép, tágas legelő szegélyezi a rengeteget - kicsit kisétálva a Nagy-Som-hegyig szemlélhetjük a lankákat. (Régebben csárda állt e helyen.)

Hálóvetők nyomában

Kisvártatva balra fordulunk, és kővel felszórt úton kezdjük meg túránk utolsó szakaszát. A P jelzés jobbra hagyja el az erdészeti utat - itt egyenesen tovább gyalogolva lehetőség van rövidítésre Fenyőfő felé. Tagolt mikrodomborzat jellemzi a kellemesen hullámzó terepet. Végül beérünk a Hálóvető-árokba, amely már nem tartogat kihívást megfáradt lábainknak. A völgy neve fenyőfői vadhajtásokra utal, amiken az apróvadat rendszerint keresztben kifeszített hálókkal ejtették el. A szelíd, szélesedő árok talpán egyre puhábbak a léptek, ahogy megjelenik a homok, balra, a fák mögé tekintve pedig a Lyukaskő szirtje jelzi, hogy karsztvidéken járunk - igaz, bejáratát földomlás torlaszolta el. Zárásként ismét az ősfenyvest érintjük. Egy elágazásában balra térünk a Z jelzésre, mely kilép a fenyőfői bekötőútra, és a templomot kerülve visszaterel a központba.