Körtúra a Bakony kapuján, a Cuha vadregényes szurdokán át

• Vinye vasúti megállóhelyről a P jelzésű turistaúton indulunk el a telep központja felé.
• A rét után forduljunk jobbra a P jelzéssel, amelyen meglátogatjuk a turistaúttól jobbra nyíló Kőpince-barlangot, majd sétáljunk vissza az elégazásba.
• Az elágazásból forduljunk jobbra a P+ jelzésű turistaútra, amit az Alsó-Cuha-szurdokon át követünk Vinyéig.
• A túra visszafelé vezető ágán, a jobbra kiágazó PL jelzésen tehetünk kitérőt a Kitaibel Pál-emlékműhöz.
• A P+ jelzésen érünk vissza Vinyére.
• Vinyén jobbra fordulunk a P jelzésre, amely a vasúti megállóhoz és a buszmegállóhoz vezet.

A túra részletes leírása

Régen fűrészüzem, ma turistaközpont

Vinye kicsiny, festői település a Bakonyban, Veszprém és Győr-Moson-Sopron vármegye határán. Fő vonzereje természetközeli fekvése, a Cuha-patak völgyének közelsége és a környező erdők szépsége. De nem volt mindig turistaközpont: a korábban Vinye-Sándormajor néven ismert település az Eszterházy család fafeldolgozó és fűrészüzeme volt, amely a 20. századi államosítás után is működött egészen a rendszerváltásig. A fatelepre még erdei vasút is vezetett: a Porva településtől északra fekvő Imremajorból 9 km hosszú ló-, majd gőzvontatású, keskennyomközű vasúton szállították a fát. Hosszas hanyatlási időszak után a kisvasút 1960-ra szűnt meg teljesen, funkcióját erdei feltáróutak vették át.

A vinyei vasúti megállóból a P jelzésű úton indulunk el keleti irányba, de csak a Kőpince-forrásokig tartunk a sáv jelzésekkel. A Kőpince-forrás és a Felső-Kőpince-forrás közül a felső száraz időban is gazdagon ontja a friss vizet, érdemes itt feltöltekeznünk, ha még nem tettük volna meg. Mindkét forrás foglalt kőépítmény fém kifolyóval, a Kőpince-forrásnak márványtáblája is van, amin a forrás neve és a foglalás évszáma olvasható (1956). Az itt kialakított pihenőhelyről már szinte látótávolságban van a rövid kitérővel elérhető, nem túl grandiózus Kőpince-barlang, ahova azért érdemes benézni, mielőtt nekiindulnánk a túrának. Ezt a P jelzésen maradva, majd arról jobbra letérve tehetjük meg. Az üreg a Cuha-patak egykori munkájának lenyomata, hozzávetőleg 10 m hosszú járatának végén kürtő enged be fényt a felszínről.

Térjünk vissza az elágazásba, ahol jobbra fordulunk a P+ jelzésre. A körtúra egyik érdekessége, hogy végig a P+ jelzést kell követnünk Vinye központjától Vinye központjáig – ha fordított irányba indulnánk el, természetesen akkor is. Az első másfél kilométeren szántók mentén haladunk észak felé, eltávolodva a Cuha-pataktól. A Pakucs-pihenőnél találkozunk újra vízfolyásunkkal, ahol fedett házikó és fából készült asztal, valamint padok nyújtanak komfortot.

A Cuha és vadregényes szurdoka

Innen már a Cuha-patakkal haladunk északkeleti irányba, és a következő kilométeren jelentősen megváltozik a táj. A patak mentén kanyarogva egyre sűrűbb erdőbe jutunk, utunkat olykor kidőlt fák is nehezítik. Néhol a patakon is át kell kelnünk, ennek nehézsége a vízhozamtól függ. Nemsokára pedig a Cuha talán legszebb szurdokához érkezünk: az utat mindkét oldalról magas sziklák árnyékolják, a növényzet dús, a levegő friss, hűvös. Az alig 250 m hosszú Alsó-Cuha-szurdok túránk fő látványossága. Az út mindkét oldalán nyílik egy-egy barlang, amihez érdemes fölkapaszkodni: az első a tőlünk jobbra eső Zsivány-barlang, ahova csak kivételes óvatossággal lehet feljutni a meredek, görgő kövecskékkel nehezített, régebben jelölt, ma már csak „lábhagyomány" útján fennmaradt ösvényen. Maga a barlang nem túl nagy, de izgalmas kimosódásnyomokat fedezhetünk fel a falán, a bejáratától pedig szépen belátható a Cuha-völgy legvadabb része.

Ezzel szemben, a szurdok másik oldalán találjuk a PΩ jelzésű turistaúton elérhető Remete-barlangot. Az ország Remete-barlangjai közül ez az egyik legkisebb, időhiányban ennek a programpontnak a kihagyását javasolnánk. De kalandként mindenképpen megéri a meredek hegyoldal meghódítása, hiszen az üreg tekervényes, szűk, szobaszerű belsőjével látványos eleme a szurdok sziklaképződményeinek.

Az Alsó-Cuha-szurdok kiszélesedésénél újabb pihenőhelyet találunk, az Ördög-rétet. Itt jut bőven hely több családnak is, és még fedett esőbeállóba is behúzódhatunk. Utunk most elfordul a pataktól és egy rövid, de nagyon hangulatos erdei ösvényen térünk rá a széles erdészeti útra, amin balra kanyarodunk. A P jelzéssel közös szakasz után érkezünk meg a fenyőfői ősfenyves határára, amit jól a táj változása jelez. Az erdeifenyves tónusa is más, mint amit ezidáig megszoktunk: a telt zöldek helyett az ezüstös, világosabb színek dominálnak a magas, egyenes törzsű fák között, és a fenyvesekre jellemző illat is jelen van. A csend és a nyugalom magával ragadó, szinte érezni, hogy „őserdőben" járunk, az egyetlen zajforrás a közeli vasútvonal, ahol minden órában elhalad egy-egy szerelvény a kétórás, ütemes menetrendnek hála. Az erdeifenyők között találunk néhány óriást is, ám nemcsak fenyőket. A természetes erdő jellemzője, hogy a fák nem azonos életkorúak, mert ha egy matuzsálem kidől, az ifjoncok között megindul a verseny a fényért.

A barlangokat rejtő, meredek sziklafalakkal kísért vízfolyás túl nehéz terep az erdőgazdálkodásra, a szabálytalan, 140-160 évnél idősebb fákból álló szurdokerdőhöz a sziklák tetején karsztbokorerdők csatlakoznak. A WWF által Szentélyerdőnek titulált rengeteg kiterjedése mindössze 15 ha, faanyagtermelés nincs benne.

„Őserdő" a Bakonyban

Bár rövid kitérővel érhető el, ajánlott meglátogatni egy közeli emlékművet. Mielőtt átkelnénk a Hódos-ér hídján, kiágazik jobbra a rövid, PL jelzésű turistaút. A kanyarodó, ezért beláthatatlan vasúti pályán óvatosan, körültekintéssel keljünk át! A sínektől már kőhajításnyira áll Kitaibel Pál kopjafája, ahol tisztelettel adózhatunk egyik legnagyobb tudósunk emléke előtt, aki először hívta fel a figyelmet az ősfenyves fontosságára – már a 18. század végén.

A fenyőfői ősfenyves az ország egyetlen olyan fenyvese, amely részben természetesen maradt fenn a legutóbbi jégkorszak óta. Területét laza szerkezetű, homokos talajtakaró jellemzi, amin a tölgy és a bükk nem él meg, az erdeifenyő viszont jól érzi magát. Az ősfenyves élővilága egyaránt hordozza a hegyvidéki és alföldi jellegzetességeket, izgalmas kombinációját adva a két élőhelynek. Az erdőrészlet Bakonyszentlászló és Fenyőfő között terül el 578,7 hektáron, ennek egy több mint 320 hektáros része fokozottan védett. Hogy a társulás mennyire „ősi", azaz mekkora mértékben az eredeti erdő származéka, az kérdéses, hiszen a korabeli források szerint a mértéktelen fakitermelés hatására a középkorban csaknem teljesen eltűnt a fenyves az Északi-Bakony lankáiról. A törökdúlás után, a 18. században letelepedő fenyőfőiek a futóhomok megkötésére részben a korábbi erdő maradványának magvaiból telepítették újra a pagonyt, részben pedig Ausztriából hozattak csemetéket. Így a mai erdő csak részben az eredeti állomány maradványa.

Mi az ősfenyves délkeleti területét fedezzük fel az erdészeti úton, majd egy bolygatott területre érkezünk: tőlünk balra szántók és legelők, jobbra pedig már a vasútvonal közelsége jelzi, hogy közeledünk a kiindulási állomásunkhoz. Vinyén elsétálunk a régi fűrésztelep romjai mellett: elhagyatott épületek, dzsindzsával benőtt udvarok és műholdképen még felismerhető vonalvezetésű iparvágányok mutatják az üzem helyét. Akad persze vendégház és fogadó is Vinyén, lejhetőséget biztosítva egy hosszabb bakonyi kiruccanásra is.