Bükki Kéktúra, 3. szakasz: Jávorkút–Pereces

• A túra során végig, Jávorkúttól Perecesig a K jelzést követjük.

A túra részletes leírása

Jávorkút–Ómassa feletti villanypózna

Jávorkúton érdemes vizet tölteni, de Ómassa sincs messze, és annak északi oldalában, a Kis-fennsíkra menet is érintünk bővizű forrást. A jókora réten álló, pihenőhelyekkel körülvett tornácos házat 1920-ban gróf Bethlen István építtette vadászkastélynak, azóta több épülettel is kiegészült. A 19. század második felében telepített jókora fenyvesek közt zöldellt a panziótól keletre a „svédfenyves" is, melynek magjait a névadó országból hozatták, nyugaton pedig az elsőként ültetett „ősfenyves" található.

A K jelzések az aszfaltot követik, akárcsak a fennsík déli oldalán, a Bükki Kéktúra itt is egy karsztvápában, azaz sekély, karsztos völgyben vezet, aminek alján, a fák között több víznyelő fogadja a szomszédos bércek tövében felszínre lépő vizeket. Végül balra hagyjuk el az autóútat, és szálbükkösben érjük el a Nagy-fennsík peremét. Villanyvezetéket kerülgetve, nyitott pásztán ereszkedünk, az egyik villanypózna az igazolópont – ne felejtsük el leolvasni a számát.

Ómassa feletti villanypózna–Szentléleki pálos kolostorrom

Ómassára beérve átlépünk a néhány méterrel följebb felszínre ömlő Garadnán, és az ország talán legszűkebb falujának utcáján kezdünk ereszkedni. A központban kis bolt és kocsma kis működik, ez az utolsó hely Varbóig, ahol biztosan tudunk némi utánpótlást szerezni.

A falu a térségbeli fémipar bölcsője, itt építette fel ugyanis Fazola Henrik első nagyolvasztóját, amit később átköltöztettek Újmassára, végül a modern gyár már Diósgyőrbe települt. A falut a kocsma melletti mellékutcán hagyjuk el, itt igazi szurdokkapunk lépünk át. A Kis-fennsík oldalába mélyülő, rövid völgyben vízbő időszakban nagy hanggal szalad le a patak, de mivel a villanyvezetéket is itt vezették fel Szentlélekre, nem egy marasztaló szakasz. Följebb, jobb oldalt fakad a Jubileumi-forrás, amire általában számíthatunk. (1985-ben doglalták a disógyőri turisták.)

Egy hajtűkanyarral érjük el a Kis-fennsík peremét, és immár erdőben fordulunk a szentléleki pálos kolostorrom alá. A szerzetesrend a 14. század elején kapta meg a területet, de már az előző században is éltek itt remeték egy zárdában. A török időkre néptelenedett el, de mivel a falvaktól messze, nehezen megközelíthető helyen volt, nem hordták szét a köveit, ezért ma is van mit körbejárni a helyszínen. A rom emléktáblája az igazolópont, de a panzió északi oldalában bélyegezni is lehet (a Kohászok útja bélyegzőjével). Szentlélek már a turizmus korai szakaszában csomóponttá vált, idevezetett az első turistaút Diósgyőrből, majd 1932-ben menedékházat emeltek, amit később a polihisztor Herman Ottóról neveztek el. Az épület ma vállalati üdülőként üzemel.

Szentléleki pálos kolostorrom–Örvényes-forrás

Az úton átkelve, balra, a fák között található a Szentléleki Turistapark, ami az Év Turistaháza címet is elnyerte 2024-ben, és mindenféle szállástípust kínál a túrázóknak. Az utat elhagyva egy hatalmas, öreg, dupla törzsű bükk mellett vezet el az út, majd rövid ereszkedés után megérkezünk a Látó-kövek sziklabérce alá. A mészkőszirt átmenet nélkül tör elő a lejtőből, semmiképp ne kerüljük ki: a sziklalépcsőn pár méter felkapaszkodva kiállhatunk a peremére, ahonnan megnyílnak a kárpáti távlatok, és a Kis-fennsík egyik legjobb kilátásban gyönyörködhetünk. A Lázbérci-víztározóról felismerhető Upponyi-hegység háta mögött Szlovákia hegyei sorakoznak, az alacsony-tátrai Király-hegy szinte mindig látszik, de ha tiszta az idő, a Magas-Tátra is éppen szemben emelkedik. A szikla a bükki „látókövek” tipikus darabja: a mészkőrétegeket megtámasztó, azoknál puhább palás rétegeket lepusztította az erózió, a mészkő elvesztette alátámasztását, és a lejtő irányába leszakadt.

Eleinte fiatalosban, majd természetes állapotú, kaotikus, öreg bükkösben sétálunk át észak felé a Kis-fennsíkon. Egy tarvágás széléről ismét kilátunk északi irányba, és hamarosan keletre fordulunk, a Buzgó-kő alá. A K▲ jelzésen mindenképpen tegyük meg a rövid kitérőt a sziklára: egy keskeny gerincre érkezünk, amin előbb szétnyílik az erdő, majd szakadozott taréjként áll ki belőle a szikla. A hátára kapaszkodva ismét észak felé látunk ki, akár a Látó-kövekről, de itt sokkal kisebb a turistaforgalom, igazi vadon veszi körül a helyszínt. Délen például a Harica-völgy őserdő jellegű rengetege, amibe a túloldalt valósággal leszakad az Örvény-kő alatti hegyoldal.

A K jelzés befordul az egyre mélyülő, sötét és szűk völgybe. Balra a Harica- vagy Örvényes-forrás csordogál (igazolópont), a lejtők két oldalt egyre meredekebbek. Balra egy tisztáson áll a szépen karbantartott Farkasgödör kulcsosház, amit a Szentléleki Turistapark üzemeltet. Mellette forrás fakad, tűzrakó hely és pad áll. Lejjebb egyre szélesebb a völgytalp, de a buja vízi növényzet elrejti az egykori kisvasúti végállomás épületromjait. A Harica-patak neve is erre a nedves környezetre utal, hiszen a szláv eredetű szó harasztot jelent. Bent, a mederben, egy kis mésztufavízesésnél áll a Harica-forrás mohasapkás, érdekes kialakítású foglalása. (Csapadékos időszakban mögötte, a túloldalon vízesésként ömlik le a forrásvíz.)

Örvényes-forrás–Varbó, bányászemlékmű 

A pihenő hely romokban van, de hajdanán nagyobb társaságokra méretezték, idáig ért ugyanis a lillafüredi kisvasút egyik ága (ami ma Mahócánál ér véget). A hálózatot a Szinva-völgy körül 1920-ban kezdték építeni, és mivel a Palotaszálló miatt viszonylag hamar megindult a személyszállítás, hosszú pályaszakaszok maradtak fenn a 20. század második felében is. Ez a szárnyvonal 1948-ban készült el a miskolci papírgyártól idáig, az utolsó személyszállító szerelvény pedig 1994-ben csattogott végig a 17 km hosszú pályán. A sok sínlopás miatt 2006-ban az erdészet felszámolta a maradék vágányokat, így ezeket már nem láthatjuk a völgytalpon.

Ami egyébként nem is lenne egyszerű, mivel innentől mindent ellep a buja növényzet: az Északi-Bükk egyik leghosszabb völgyében járunk, a patakot a Kis-fennsík lábánál kilépő források éltetik, bővizű, helyenként több ágra szakad, és egy-egy fönti felhőszakadás után komoly pusztítást végez idelent. Ennek megfelelően a terepet is átrendezi, öntésterülete sem kicsi, ezért helyenként nem kis kihívás az ösvényt követni. A hosszúnadrág jól jön ezen a szakaszon, gázlókon is át kell kelni, de az őserdőszerű környezet a Kárpátok vadabb terepeit idézi, így aztán ez a Bükki Kéktúra egyik legszebb szakasza. Nehézségével és tájképével, valamint félreeső helyzetével (túrázó ritkán vetődik erre) az egész vándortúra esszenciája a völgy.

Végül kissé ellaposodik a terep, és egy rét után jobbra kikanyarodunk a völgyből. (Előrébb, lejjebb álltak Kondó falu elődjének házai egykor.) Feljebb kell kapaszkodnunk, ami a hosszú bozótharc fáradalmai után nem esik jól, de még nem az utolsó emelkedőnk. A korábbiaknál lényegesen mesterségesebb, kezelt erdőkben, főleg tölgyesekben érünk át a Varbó feletti, széles legelőkre. Rálátni a falura és dombos környezetére, a legelő túlvégén le is kanyarodunk az utcákra. Varbó nevezetessége a víztározó, ami dombok lábánál terül el, és a partjáról szép a rálátás a Kis-fennsík peremi hegyeire. A tavat az 1970-es években, a Bükkből érkező áradások feltartóztatására (záportározónak) alakították ki, ma főleg horgászati célból használják. A parthoz közeli Horgász büfé töltekezési lehetőséget kínál a túra utolsó szakasza előtt, boltot a településközpontban találunk. A K jelzés átvezet a falun, a központban álló bányászemlékmű az igazolópont.

Varbó, bányász emlékmű–Pereces (bányászemlékmű)

A mementó a környékbeli szénbányákban, munka közben elhunytakra emlékeztet. A K jelzés a temető mellett, dombok alatt vezet ki a faluból, amitől meredek emelkedőn, de hangulatos pincesoron át jutunk ki. Az árulkodó nevű Meleg-oldalt régebben kiterjedt szőlők fedték, de most, a domb nyergébe érve, ha kicsit balra kisétálunk a turistaútról, zavartalan a kilátás a Galya-patak völgye felé. Napos legelőn át, szép, dombsági tájon érünk le a völgytalpi aszfaltútra, itt még tehenekkel is találkozhatunk. Az aszfaltot jobbra, az egykori barnaszénbánya-aknák felé követjük, de csak röviden, mert a jelzések hamarosan balra, a fák közé fordulnak. Viszonylag enyhe, de hosszú emelkedő következik a dombhát nyergéig – közben átsétálunk a környék egyik legizgalmasabb ipari létesítménye, a Graenzenstein-bányaalagút felett.

A Varbó melletti Adriántelep bányáit Perecessel, annak kisvasúti hálózatán keresztül a diósgyőri vasgyárral összekötő alagutat 1869-ben nyitották meg, 2334 méteres hosszával akkor nemzetközi viszonylatban is hosszúnak számított a kategóriájában. Eleinte sokáig lóvontatású szerelvények szállították át rajta a kitermelt anyagot és a bányászokat, ami később sok probémát okozott: amikor gőzmozdonyokra váltottak, direkt idegyártott járművekre volt szükség. Balesetek is származtak a vonatoknál csak néhány centivel szélesebb keresztmetszetből: nem volt ritka a füstmérgezés, és 1947-ben egy kisiklott szerelvényre rá is omlott a tartószerkezet, homok alá temetve 11 bányászt. Az altárnát 1949-re szélesítették ki, ekkor lett alagút, de 1960-ban földmozgások miatt lezárták, és mire újranyithatott volna, már nem volt rá szükség, a közúti teherszállítás kiváltotta a vasutat. A felhagyott alagutat később lezárták, majd szeméttel töltötték fel, végül be is fedték földdel. 

Perecesre széles erdei földúton, az egykori bányatelep épületei és lezárt tárnája mellett érünk be. A ma Miskolchoz tartozó faluban az 1870-es évektől folyt a szénkitermelés, és az országban itt használtak először föld alatti szállításra villamos mozdonyokat. Bár a Bükki Kéktúra végpontja a buszfordulónál van, az igazolópont lejjebb, a bányászemlékműnél, a hajdani alagútbejáratnál található.