A karszt világa – Ómassa körül a fennsíkon

Itiner

• Ómassáról a S+ jelzésen indulunk el a Száraz-völgyön át.
• Jobbra térünk a S● jelzésre, ami a Meteor-forrásig vezet.
• A Meteor-forrástól a P● jeleket követjük az aszfaltútig.
• Az aszfalton balra fordulunk a P jelzésre, mely jobbra elhagyja az utat.
• A P jelzést követjük a bánkúti parkolóig.
• Az aszfalton jobbra térünk. A K▲ jelzésen tehetünk kitérőt a Bálvány kilátójáig (ugyanerre jövünk vissza).
• A Z jelek vezetnek el a Nagy-mező pereméig.
• Balra fordulunk a K+ jelzésre, amit egy esőbeállóval ellátott pihenőig követünk.
• Az aszfaltút elágazásában, a pihenőnél balra, jelzetlen szakaszra fordulunk, és rövidesen a K/ jelzésen találjuk magunkat. Ez Jávorkútra vezet.
• Jávorkútnál a panzió után jobbkanyart teszünk, és a P jeleket követjük.
• Lefordulunk balra a P◼ jelzésre, érintjük a Sebes-víz panziót, és aszfaltúthoz érkezünk.
• A S jelzésen ereszkedünk le a Sebes-víz vízeséséhez.
• Ómassára érve jobbra fordulunk a K jelzésre, ami a faluközpontba kalauzol.

A túráról részletesen

Ómassa, a fémipar bölcsője

Az északi Kis- és a déli Nagy-fennsíkot elválasztó, vérbeli hegyi patak, a Garadna feltörésénél és egyéb vízfolyások találkozásánál fekszik Ómassa. A keskeny, napot ritkán látó település neve egykori vasolvasztóra utal: Fazola Henrik a 18. század 2. felében saját költségén kutatta fel megfelelő minőségű vasérc után a Bükk és a Mátra vidékét, és amikor azt Uppony közelében végre meglelte, itt építette fel első nagyolvasztóját. (Lejjebb pedig a hámorokat.) Az évi 500 tonna nyersvasat előállító üzem azonban a domborzati adottságok miatt túl közel épült a patakhoz, a vizes talaj pedig csökkentette a gyártás hatékonyságát. Ezért hosszas tervezést követően a 19. század elején átköltöztették Újmassára (e modernebb kohó kapacitása duplája volt elődjének, műemlékként pedig ma is látogatható). A gyár végül Diósgyőrbe települt, így a nagy ívet befutott térségi fémipar bölcsőjének Ómassa, ez a ma bájos, nyugodt falu tekinthető.

Vándorok tanyája mentén

Amint nekivágunk túránknak a kocsma mellől (vagy éppen a kocsmából), érdemes körbepillantani: az apró központban a busz is alig tud megfordulni, a falként felszökő lejtők pedig szilaj hegyi keretet varázsolnak az utcák köré. Az itt élő emberek élete érezhetően kitettebb a természet szeszélyeinek, és nem ritka, hogy a falut nagyobb viharok vagy havazások során az elemek napokra elvágják a külvilágtól. Amint elhagyjuk a házakat, szurdokra hajazó környezetben találjuk magunkat: a sebes vizű patak mentén sziklák meredeznek a lejtőből, csak a villanyvezeték ront némileg a természetélményen.

A S+ jelzésen gyorsan egy oldalvölgybe fordulunk: a Száraz-völgy vadonjába lépünk. Neve szokványos karsztjelenségre utalhat: a patakvíz a kőzettest belsejébe nyelődik, ezért a felszínen nem látható, vagy csak helyenként bukkan elő. A völgy oldalsó lejtőin hatalmas, büszke sziklaalakzatok köszöntenek a bükki karsztvilágban. Csak éppen a régóta háborítatlan növényzet olyan sűrű, zöld paravánt von eléjük, hogy nem is mindig könnyű detektálni őket: az erdő menedékes, változatos, összességében őserdei környezetre emlékeztet. A nedves völgyaljon figyeljünk lépteinkre, és nem csak a sziklás ösvény miatt, hanem mert a foltos szalamandra sárga-fekete egyedei szívesen korzóznak ebben az édeni, tiszta környezetben. A völgy egy ponton kiszélesedik (itt fért el Ómassa focipályája is), és elérünk egy erdeiút-elágazást. Legyünk résen, mert ettől fogva a S● jeleket követjük a jobbra kiágazó oldalvölgyön.

Magas aljnövényzetben, szűk lejtők közé szorulva kapaszkodunk, az ösvényt a zengve csobogó vízfolyás szegélyezi. Kisvártatva düledező kajibákkal, pihenőhellyel ellátott tisztásra jutunk - szemben a Meteor-forrás ontja a karszt gyomrának jéghideg vizét. A Veterán-tanya kunyhóit állítólag '56-os hősök használták a forradalom után, bujkálásuk éveiben pedig az ómassaiak segítették ki őket. A kis tisztásnak kerítése is volt a tehenek kívül tartására, mára azonban állapota leromlott: a 2010-es évek viharai fákat döntöttek a házikókra. A völgy felső szakaszán (melyet innentől a P● jelzés jelöl) megnő a lejtőmeredekség, és elmaradozik a patak. (Följebb találunk még egy vízfakadást; ha ez is működik, az erecske az ösvényen csörgedezik, és némileg megnehezíti a haladást.) A sűrű, zárt erdő szépsége azonban mit sem változik, a keresztben heverő fák kalandossá (de közel sem lehetetlenné) teszik az előrejutást.

A Kis-fennsík lucosaiban

Keresztezzük a bánkúti aszfaltutat, és a P jelzés bal ágán folytatjuk a kaptatást - balra kilátunk a Garadna erdőkkel bélelt völgyét vigyázó magaslatokra. Sűrű bükkerdőben gyűrjük tovább a szintet, s immár a Kis-fennsík nyakát tapossuk. Ez Bánkútnál egyesül a Nagy-fennsíkkal, és éppen előttünk, a Száraz-völgy és az Ablakos-kő-völgy fejezete közt mindössze alig 100 méterre keskenyedik. Kisvártatva ismerős illat csapja meg orrunkat, amint megközelítjük a sötét lucfenyvest. Az erdőkép maradandó szépségű, fenyők és lombhullatók keverednek, a kidőlt törzsek humusszal gazdagítják a talajt. A hangulatos útszakaszt egy tevékeny bükki természetjáróról, Czékus Miklósról nevezték el, akinek ez volt a kedvenc turistaútja - választása jó ízlésre vall.

A következő kilométereken is kárpáti tájképet varázsol körénk a lucos. A környékbeli ipar faéhsége a 18-19. században óriási foltokban tüntette el a pagonyt, a visszaerdősülést pedig a legeltetés akadályozta. A fenyőfajok (különösen a luc) gyorsan növekednek, ezért a fahiány gyors orvoslására egy időben előszeretettel telepítették képviselőiket a Bükkben (és más középhegységeinkben is) - most hangulatos erdőrészek, de a melegedő és szárazodó klíma, az elmaradó tartós hótakaró kikezdi egészségüket, ezért sok helyen megbetegednek, végül elpusztulnak, az erdészet pedig letermeli őket. Élvezzük hát ki a magashegyi hangulatot, a gyantaillatot és a karcsú szálak közt örvénylő szél suhogó „muzsikáját", amíg lehet!

A Bükk szívében, a Bükk tetején

Egy markáns balkanyar után ismét átkelünk az aszfalton, és széles erdei keréknyomon, sudár bükkös oltalmában érkezünk Bánkútra. A Síház fogad, mely ma turistaházként üzemel, és a fennsíki túrák kiváló pihenőhelye, illetve kiindulópontja. Éttermében felfrissülhetünk, télen pedig a sípályákat is igénybe vehetjük. Az egykori turistaház a parkoló túloldalán, Fehér Sas panzió néven üzemel. Az eredeti létesítmény 1930-ra készült el, az épületet a terület birtokosa, Pallavicini Alfonz Károly őrgróf bocsátotta a turisták rendelkezésére - a 20. század 2. felében teljesen lepusztult, és csak az évszázad utolsó éveire hozták rendbe.

A parkolótól a K▲ jelzésen, sziklák közt iramodunk neki a Petőfi-kilátó kitérőjének. Az ösvény vékony gerincélen hág át, majd szélesebb háton kapaszkodik föl a 956 méteres Bálványra, amin átjátszótoronnyal osztozik a kilátó. 1948 óta áll itt, a szabadságharc 99. évfordulójára építették, ebből származik neve is - anyaga pedig a diósgyőri vasgyár jelzőtornyából. A szűk lépcsőket, majd a tériszonyosok számára komoly kihívást jelentő létrát leküzdve vár a panorámaszint.

Észak-Magyarország egyik legszebb kilátásában gyönyörködhetünk: egyrészt alattunk a kiemelt, hullámzó Bükk-fennsík, emellett pedig a teljes Északi-középhegység megmutatkozik (tiszta időben). Keleten a Zemplén, északkeleten az Aggteleki-karszt, balra tovább a Heves-Borsodi-dombság és a Karancs emelkedik, markánsan tornyosul környezete fölé a Mátra hosszú gerince is. Az Upponyi-hegység hátai közt megcsillan a Lázbérci-víztároló tükre. Ha szerencsénk van, a távolban a Börzsöny, de még a Visegrádi-hegység is felsejlik a Cserhát lankái mögött. A hullámzó tájból szigetekként törnek elő a hegységek. Északi irányban a terep mozgalmassága végtelennek tetszik, hiszen a szlovákiai Kárpátok távol ugyan, de széles pompájában kerül elénk: a Gömör-szepesi-érchegység és a vulkanikus sorozat hátterében olyan vad hegyóriásokat is megláthatunk, mint a Nagy-Fátra főgerincének déli végében tornyosuló Krizna, a hegyközi medencék mögött emelkedő Alacsony-Tátra gyephavasi monstruma, és mindenek fölött a Felvidék sziklakoronája, a Magas-Tátra. A kilátót hátrahagyva a megtett úton térhetünk vissza Bánkútra, de választhatjuk a kilátó mellett, meredeken lefelé hajló (jelzetlen, de kitaposott) ösvényt is, mely a sípályák tetejére vezet. A Csurgó rétjének fölső szegélyét követve gyönyörű perspektívát kapunk a fennsíki tájra, mielőtt a fák alá lépve újra a parkolóba érkezünk.

Kaszálók és töbrök a karszt közepén

A Fehér Sas panzió mellett jobbra fordulunk, és a Z jelzésen, villanyvezeték pásztáján lendülünk neki fennsíki utunknak. Balra, egy mélyedés mellett tábla hívja fel a figyelmet a Diabáz-víznyelőbarlang elzárt üregére. Neve félrevezető: nagyrészt mészkőbe fúródik, helyenként a magmás eredetű porfirit kőzetet érinti, utóbbit pedig tévesen diabázként határozták meg a névadáskor. 161 méteres mélységével hazánk 10 legmélyebb barlangjának egyike (ehhez kb. 1 km-es hossz társul), benne forrás fakad, aminek vize a Garadna-forrásban lát napvilágot. Érdekes módon a '80-as években felmerült, hogy a turistaház víztározójaként hasznosítsák, ennek érdekében be is falaztak egy járatot, de a kísérlet elbukott, a torlasz már nincs meg.

Egy elágazásnál egyenesen, kissé balra folytatjuk utunkat, és szép bükkszálerdőben ereszkedünk. Idővel szűk tisztás folyosójává nyílik szét a pagony, és a betonútra terelnek a jelzések - így érkezünk meg a Nagy-mező hatalmas kaszálójának szélére. Bár utunk innen balra, a K+ jelzésen vezet tovább (az aszfaltcsík túloldalán), érdemes kisétálni az autóúton a Nagy-mező közepére, és körülnézni: hatalmas, tál alakú mélyedés, dús füvű kaszáló peremein emelkednek a fennsík magaslatai. A sík térszínt kis töbrök lyuggatják, melyek a keletkezési körülményekre utalnak. Amikor a Bükk platóját vulkáni törmelékes kőzetek fedték (melyek a környező tűzhányók, pl. a Mátra működéséből származtak), azokon különböző irányokból patakok folytak itt össze. E vízfolyások átfűrészelték magukat a viszonylag puha és vékony vulkanikus takarón, és elérték a mészkőfelszínt, melyet természetes módon oldani kezdtek. Ezáltal víznyelők keletkeztek, melyek a csapadékutánpótlást a mészkőtest belsejébe vezették. Ám a hordalék ezeket idővel eldugította, és a patakok valahol mellettük újabb járatokat nyitottak a tufaréteg átvésése után. A hátramaradt mélyedések, a töbrök lassan nagyobb „tálakká" (ún. poljévá) álltak össze. A vulkáni fedő rég lepusztult, mára a kitakarózott, töbrök ragyázta mészkőfelszín maradt hátra, a víz pedig a karszt belsejében talál utat magának. A fátlan terep a legeltetés eredménye: a 20. század elejére a fennsík e részén kóborló szarvasmarhák miatt az újulat nem tudott felnőni, ezért egészen a Létrástól Jávorkúton át a Nagy-mezőig tartó irtvány, összefüggő legelő keletkezett. A rét fajgazdag gyepe fokozottan védett, a visszaerdősüléstől napjainkban a természetvédelmi célú kaszálás óvja meg.

Jávorkút fenyvesei

A K+ jelzésen, a csipkéskúti ménes ideiglenes istállója mellett folytatjuk túránkat; a Nagy-mező hátsó, töbröktől hullámzó, különösen szép részén, ligetes tájon gyalogolunk. A kanyargós ösvény a mélyedések közti szegélyeken marad, végül sűrű, átláthatatlan fenyvesben ereszkedik le egy aszfaltútra. Kanyarjait több helyen is átvágjuk, és kisvártatva eltűnik az erdő: mintha leradírozták volna a fenyvest a felszínről. A klímaváltozás hatására legyengült fenyőültetvényeket az erdészetek gazdasági kármentési célból letermelik, itt épp egy ilyen foltot keresztezünk (helyükön pedig ellenállóbb elegyes bükkös sarjadhat). Balra, jelzések nélkül, a széles aszfalton közelítjük Jávorkút telepét; rövidesen csatlakozik a K/ jelű tanösvény. A lejtő felőli oldalon megcsodálhatjuk, hogyan festenek a töbrök egy olyan területen, amelyet idős bükkerdő fed. A turistaút röviden elhagyja a betont, majd visszatér rá, és hamarosan Jávorkúton állunk. A tornácos ház étteremként üzemel, amely itt, túránk kb. 2/3-ánál pont kapóra is jön. 1920-ban gróf Bethlen István (aki egy évvel később lett miniszterelnök) építtette vadászkastélynak, azóta több épülettel is kiegészült. Panzió lévén szálláshelyeket is kínál, így akár meg is nyújthatjuk bükki tartózkodásunkat. A kissé retro hangulatú pihenőhelyekkel felszerelt rét szélén fakad az iható vizű Jávor-kút, a házakra pedig óriási fenyők árnyéka vetül. A 19. század második felében telepített jókora fenyvesek közt zöldellt (a panziótól keletre) a „svédfenyves" is, melynek magjait a névadó országból hozatták, nyugaton pedig az elsőként ültetett „ősfenyves". Különös módon (többek közt) ezek a rendkívül hangulatos, de tájidegen állományok képezték hivatalosan az 1977-ben létrehozott Bükki Nemzeti Park egyik magterületét.

A P jelzésen hagyjuk magunk mögött Jávorkút erdei telepét, és a rét szélén átvágva, vizenyős, sáros ösvényen fúrjuk be magunkat túránk talán legkellemesebb erdei szakaszába. Kiterjedt fenyves árnyas ligetében, gyantaillatú csapáson gyűrjük le a következő kilométereket - az erdőkép különösen izgalmas, a kidőlt, talajon heverő törzseket nem bolygatja senki, mintha csak a felvidéki Murányi-karszt fennsíkját rónánk. (Egyébiránt a térképek szerint a Kühne Andor-utat tapossuk; útközben rövid kitérő balra a Kühne-emlékmű: a névadó és családja a bükki természetjárás tevékeny támogatói voltak.) Egy tisztásos részt követően villanyvezeték pásztája hasítja ketté a rengeteget, s röviddel előrébb középkorú bükkszálerdő váltja fel az örökzöldek birodalmát. Kurta lejtő után elágazás fogad: balra, a P◼ jelzésre kell lépnünk.

A Sebes-víz vidékén

Fokozatosan felnyílik az erdő, és vizes aljzatú ligetben érjük el a Sebes-víz panzió épületét. Ha a korábbiaknál magasabb színvonalú és árkategóriájú szálláshelyet, illetve éttermét kihagynánk, akkor is érdemes körülsétálni a felduzzasztott tó partján, és gyönyörködni a romantikus környezetben. Túránk végső szakaszát kezdjük meg, ahogy a bekötőúton a jávorkúti aszfalt felé sétálunk. Túloldalán már a S jelzést kell követnünk.

A völgyfőbe érve őserdőre hajazó, buja növényzetű környezetben ereszkedünk. A lejtő meredekké válik, majd amikor kissé szelídül végre, jobb oldalt nyers sziklafelület világlik ki a zöld szőnyegből. A Sebes-víz két forrásbarlangjából esős időszak után a hideg levegő mellett jelentős mennyiségű víz tör elő - száraz periódusban azonban alig szivárog valami a felszínre. Nem sokkal lejjebb vár utunk talán legkülönlegesebb látnivalója, a kevesek által ismert zuhatag, mely megjelenésében és keletkezésében a Fátyol-vízeséssel rokonítható. Látványa azonban sokkal különb annál: dús, kiépítetlen erdei környezetben, vad robajjal zúdul alá a víz, mely a lehulló ágak s kidőlt fák torlaszain, illetve a saját maga által épített akadályokon ezernyi ezüstös fonalra, fátyolszerű sugárra oszlik. (Aszályos időszakban sajnos patak helyett csak csepegéssel kell beérnünk, de a kőzetformációk ekkor is érdemesek a megtekintésre). A Sebes-víz igazi mésztufa-monstrumot épített maga alatt: a mészkőfelszínre hulló csapadékvíz a kőzettest repedésein keresztül annak gyomrába jut, közben a talajjal érintkezve szénsavat vesz fel, és amikor egy forrásban a felszínre lép, a szénsav-tartalom elillan, az oldott mész pedig elkezd kiválni. Ezáltal édesvízi mészkő, más néven mésztufa vagy (lyukacsossága nyomán) darázskő keletkezik. Ez bekérgezi a patak útjába kerülő akadályokat, a rajta megtelepedő mohák és növények pedig a széndioxid elvonásával gyorsítják is a folyamatot. A lépcsőkön alábukó víz zúgói itt, a Bükk legnagyobb esésű patakvölgyében pazar képet festenek.

Vissza a Garadna mellé

Visszatérünk a S jelzésre, amely meredek hegyoldalban, leromlott állapotú erdei úton harántol a Garadna-völgy fölött. Egy sziklakibúvás bal felől az Alabástrom-átjáróbarlangot rejti, ami régen erre folyt patakok kreálmánya, egy vékony mészkőpásztán átbújó alagút. Szűk árokfőt kerülünk, majd elhagyjuk a keréknyomot, és pár méternyi bozótharccal áttörjük magunkat a villanyvezeték pásztájára. E szakasz szépségét a lejtők meredeksége és a völgy mélysége adja: néhol kilátunk Ómassa tetőire. Ránézésre elképzelni is nehéz, hogyan férhet el a falu a liliputi katlanban. A temető mellett végül a házak közé kanyarodunk - a település fölső részén több ház is a Garadnából kivált édesvízi mészkőre épült. A K jelzésen jobbra térve körré zárjuk útvonalunkat, amikor a kocsmánál elérjük Ómassa központját.