A budakeszi erdő kilátásai

Itiner:

• Az Erzsébet büfétől a Nagy-Kopaszra (a Tarnai-pihenő érintésével) a Z▲ jelzésen kapaszkodunk föl.
• A Csergezán Pál-kilátótól a Z▲ jeleken indulunk vissza.
• A Tarnai-pihenő fölött a Z+ jelekre váltunk.
• A Szarvas-árok szikláira jelzetlen ösvényen teszünk kitérőt.
• A Z+ jelzésen visszaereszkedünk az országútig.
• Jobbra térünk egy jelzetlen útra közvetlenül az országút előtt, majd arról balra fordulunk az első lehetőségnél.
• Az országúttal párhuzamosan jobbra fordulunk a Zᵯ jelzésre, ami csatlakozik a Sisakvirág tanösvénybe.
• Egy utolsó balkanyarral a Z▲ jelzésre váltunk, ami visszavezet az Erzsébet büféig.

A túra részletes leírása:

Tölgynek való vidék

Az Erzsébet büféhez vezető útról mit sem érzékelni belőle, hogy a Budai-hegység legmagasabb csúcsa alatt utazunk. Az erdőtakaró elegendő hozzá, hogy elfedje a többnyire enyhe lejtők és lapos tönkök jellemezte terepet. Ennek megfelelően az út északi oldalán eloszlik a legyőzendő szint, ezért könnyű kaptatásra, fokozatos emelkedésre készülhetünk. Az út mentén (hétvégén) ételt-italt kínáló büfé található, a túloldalt parkolót alakítottak ki. Ugyanitt látogatható a Budakeszi Erdészeti Arborétum, melyet a 20. század közepén alapítottak kutatási céllal. A Z▲ jelzés egészen a csúcsig fonódik a ZT jelekkel, amik a Sisakvirág tanösvényhez tartoznak - így aztán időnként táblák informálnak a helyszín jellegzetességeiről.

Zárt tölgyesben lendülünk neki, amit hamarosan nyúlánk tisztás nyit fel. A most látott erdők hosszú, fordulatokban gazdag erdőgazdálkodási tevékenység során kerültek ide. A korábbi évszázadok faéhsége, majd az erdőtlenített hegyeken végzett legeltetés és kaszálás tekintélyes kopárjait a 20. században először fenyvesekkel ültették be, hogy a lemosódott felszínek váztalaját „felhizlalják". Csupán ezt követően, a fenyőket lecserélve telepítették újra a délies lejtőket kedvelő, őshonos társulásokat, melyeket a tölgy dominanciája határoz meg. A vontatott emelkedést nem töri meg, hogy szemmel láthatóan egyre meredekebbé válik a lejtő, hiszen az erdészeti út azt keresztezve harántol. Ha a lábunk elé nézük, feltűnhet, hogy lassú változás történik: előbukkan a dolomit fehér murvája. Egy jobbkanyar végében az erdő is eltűnik, és hatalmas, pázsitos tisztás tárul elénk, amit feketefenyves keretez. Megérkeztünk a Tarnai-pihenőhöz, előreugró bércorrának hátára ösvény hívogat. Engedjünk a késztetésnek, és sétáljunk ki a nyúlványra, hiszen pazar kilátásban lesz részünk. Szemben (a Kis-Kopasz fémjelezte) erdős hátak gyönge hullámzása már a Zsámbéki-medence felé jelent kapcsolatot, balra felsejlik a Széchenyi-hegy tömbje, jobbra pedig a Gerecse felé nyílnak távlatok. A helyszín Tarnai László túravezetőről kapta nevét, aki 1991-ben csoporttal utazva, egy ausztriai buszbalesetben vesztette életét.

Mediterrán jövevények

A markáns, kissé mediterrán hangulatú helyszínt pusztuló feketefenyves szegélyezi, gyepéből elő-előbukkan a nyers dolomitfelszín. E jól aprózódó kőzet szőnyege nehezíti a talajképződést, így aztán fák csak elvétve telepedtek meg a lejtőn. Ezért a nyílt dolomitsziklagyepet a lágyszárúak túlsúlya határozza meg - miattuk fontos, hogy az ösvényt ne hagyjuk el, hiszen a laza, szikár talajhártyát lépéseinkkel könnyen elmozdítjuk, ezzel tönkretéve a növényzet élőhelyét. Ezen a mostoha helyszínen olyan ritkaságot is fellelhetünk még, mint a jégkorszak óta kitartó István király szegfű. A kis túlzással Winnetou-filmeket idéző tájkép hangulatfelelősei egyértelműen a kecses megjelenésű feketefenyők, a hajdani dolomitkopárok „kertészei". A faj a mészkő- és dolomitbércek specialistája, kedveli a napfényt, tűri a szárazságot, és zord zugokban is feltalálja magát, ezért esett rá a választás, amikor felmerült, hogy a lemosódott, elenyészett talajt valahogyan újra meg kéne erősíteni. A terv a lecsupaszított hegyek esetében az volt, hogy a gyorsan növekvő tűlevelűek majd segítik a humuszképződést, ezzel előkészítik a talajt az őshonos fajok számára, így aztán második körben elindulhat azok telepítése is. Ennek eredményeképpen sokfelé a feketefenyő eredeti élőhelyi viszonyaihoz hasonlóan ligetes, lombhullatókkal elegyes pagony lakta be a lejtőket. Mára többnyire teljesen lecserélték az átmeneti állapotot, és a procedúra betetőzéseként az eredeti tölgyes társulások hódították vissza a terepet - máshol viszont a gazdasági haszon került előtérbe, és a sebesen felnövekvő fenyvesek „fellazítása", lecserélése nem történhetett meg.

Ahogy tovább lendülünk a széles ívben fölfelé kanyarodó, immár meredekebb úton, jól láthatjuk, hogy a Fekete-hegyek lejtőit fedő (a névért is felelős) tűlevelűek közül sok eldőlve fekszik, jellemzően ligetes foltokban maradt csak meg a fenyves. Az élővilág szempontjából kívánatos is a ritkulás, hiszen ha a feketefenyő túl sűrűn nő, talajszintje elsötétül, és az állatvilág képviselőinek menedéket nyújtó aljnövényzet megritkul, vagy akár el is tűnik. Néhol még ki-kilátunk nyugat felé a fák között, de érdemes a lábunk elé figyelni, hiszen a dolomitmurvás úton jókora árkokat mélyített a lefolyó csapadékvíz. Ami a hegyhát peremét sem kíméli, ezért környezetéhez képest élénk mikrodomborzat fejlődött itt, ahol a tönk pereme lejtőbe hajlik. Kisvártatva elmaradnak a fenyők, és csenevész molyhos-tölgyes sűrűjébe fúródik utunk. Előrébb még keresztezünk egy tisztást, végül egy táblával is jelzett elágazásban balra fordulunk. Alagútként fonódó ágak alatt érkezünk meg az 559 méteres Nagy-Kopaszra, a Budai-hegység legmagasabb pontjára (ami nevével ellentétben csak hajdanán, a legeltetés és kaszálás fénykorában volt fátlan).

A Budai-hegység tetején

Rajta vitorlaként dagad a lécekkel borított, jókora Csergezán Pál-kilátó. (Névadója festőművész, grafikus és vadász volt, aki előszeretettel ábrázolta az erdő vadjait, illusztrációival pedig többek közt Fekete István és Kittenberger Kálmán könyveiben is találkozhatunk.) Kapaszkodjunk fel az emeletek legfelsőbbikére, hogy körbetekinthessünk a fővárost övező tájakon! A panoráma kettős: egyfelől a hegytetőt övező, lapos hát egyhangú domborzata nem sok felfedeznivalót tartogat, másrészről a teljes Budai-hegység megmutatkozik. Az egymástól elkülönülő hegyek gyülekezete félkörben sorakozik: keleten a budapesti magaslatok, a Széchenyi-, a Hárs- és a János-hegy, illetve a Hármashatár-hegy csoportja emelkedik. Rájuk tekintve nehéz elhinni, hogy éppen egy milliós népességű város területét szemléljük. Északon a Nagy-Szénás és a (Nagy-Kopasszal azonos magasságú) Kutya-hegy rétekkel foltozott hullámait látjuk, nyugaton a Zajnát-hegyek sorakoznak. Délen a Zsámbéki-medence terül el, mögötte pedig jelentős távlatok nyílnak: tiszta időben kirajzolódik a Velencei-hegység, felsejlik a Bakony, kéklik a Vértes, és egész közel megfigyelhető a Gerecse. Tovább kémlelve a Nagy-Szénás hátterében a Pilis és a Visegrádi-hegység bércei sorakoznak.

Elbúcsúzva a látványtól, a Z▲ jelzést kövessük visszafelé, egészen a Tarnai-pihenőt övező tisztások láncolatáig. Ezúttal azonban nem mártózunk meg a feketefenyvesek hangulatában, hanem jelzést váltva balra fordulunk, és a Z+ jeleken folytatjuk túránkat. Sűrű tölgyest keresztezünk, különböző időszakokban letermelt erdőrészek táblái cserélődnek utunk mentén, miközben nagyjából szintet tartva kanyargunk. Észrevétlenül kerüljük meg a Szarvas-árok völgyfőjét, és annak túloldalán már fiatalosok foltjait metszve gyalogolunk. Egy zárt, sötét erdőrészt hátrahagyva kis kaptató következik, közben nagy balhurkot írunk le. Ennek végén jelzetlen ösvény invitál jobbra, a fák alá. Váltsunk át rá, mivel métereken belül egy terebélyes, pázsitos tisztásra vezet, mely a lapos hegytetőn napfürdőzik. Kövessük a csapást, hiszen amint szemben is egyre jobban látszik, fennsíkperem felé tartunk, ami kilátást ígér. Hogy a panoráma legjavát élvezhessük ki, ahhoz egy tönkrement betontömböt kell keresnünk, aminél jobb felé ágazik ki a következő erdei ösvény. Ez vezet le a Szarvas-árok szikláihoz.

A Szarvas-árok fölött

Rövid kanyargás, kurta ereszkedés az erdőben, és lépcsőzetesen tagolt sziklafal hátára bukkanunk. A térség egyetlen valamirevaló völgyét, a Szarvas-árkot itt nyers sziklafelszín szegélyezi, előrenyúló, szabdalt párkányai kitett páholyokként kínálják a látványt. Lent az árok erdővel bélelt, egyenes csapású völgye mélyül, melyet rég eltűnt vízfolyás vájhatott egy szerkezeti mélyedésben utat találva. Balra és előre a szomszédos erdős hegyek takarják a közeli medencevidékek nagyját, de felfedezhető azért néhány település is a tájban. A völgy érdekessége, hogy a szemközti oldal falában az 1950-es években, uránkutatás közben radioaktív anomáliára akadtak. A fúrások megállapították, hogy az ezt okozó ritkaföldfémek eredete egy apró, mélyben rekedt, eocén kori magmabenyomulás (telér). Ebből persze semmit sem láthatunk, de a sziklás, más nagyvadak számára nehezen járható lejtőn jó eséllyel futhatunk bele muflonokba, ha csendesen mozgunk.

És a Szarvas-árok alatt

Visszakapaszkodva a rétekre, könnyen fellelhetjük az elhagyott turistautat a fákon túl, de dönthetünk úgy is, hogy jobbra, a jelzetlen csapáson szeljük át a sztyeppei hangulatú tisztásláncolatot. Végül a Z+ jelzés is kiér a nyílt, kövekkel pettyezett rétekre, így szemügyre vehetünk néhány fenyőt is, de akár megkereshetjük a fák alatt rejtőző katonasírokat is, melyek a térségen végigsöpört, II. világháborús harcok mementói. Rövidesen újra összeborul fölöttünk a lomb, és határozottan lejtő erdészeti úton veszünk búcsút a fennsíktól. Hosszas baktatással érkezünk le a Budakeszi-Telki-országúthoz, a Szarvas-árok torkolatába. Az autóút előtt néhány méterrel egy jelzetlen erdei út indul jobbra, kerüljük el a forgalmas aszfaltot ezen! Az első lehetőségnél balra fordulva jutunk a Zᵯ jelzésre, erdei csapásán pedig bezárjuk a kört. Gyengén hullámzó, semmi izgalmasat nem tartalmazó terepen csatlakozunk vissza a Sisakvirág tanösvénybe, amin balra (a Z▲ és ZT jeleken) megtaláljuk célunkat, az Erzsébet büfét.