„Csillagtúra" a Nagy-Kopaszra

Itiner

• A túra során végig a Z▲ jelzést követjük az Erzsébet büfétől a Nagy-Kopaszig, majd vissza.

A túra részletes leírása

Az Erzsébet büfénél állva legfeljebb az általában csoportokban gyülekező túrázók érzékeltetik csak, hogy a hegység legmagasabb pontja alatt állunk, hiszen a domborzat nem árulkodik erről. A Z▲ jelzésen zárt tölgyesben lendülünk neki az útnak, amit hamarosan nyúlánk tisztás nyit fel. A most látott erdők hosszú, fordulatokban gazdag erdőgazdálkodási tevékenység során kerültek ide. A korábbi évszázadok faéhsége, majd az erdőtlenített hegyeken végzett legeltetés és kaszálás kopárjait a 20. században fenyvesekkel ültették be, hogy a lemosódott felszínek váztalaját „felhizlalják". Csupán ezt követően, a fenyőket lecserélve telepítették újra a délies lejtőket kedvelő, őshonos társulásokat, melyeket a tölgy dominanciája jellemez.

A vontatott emelkedést nem töri meg, hogy egyre meredekebbé válik az emelkedő, hiszen az erdészeti út azt keresztezve harántol. Egy jobbkanyar végén eltűnik az erdő, és hatalmas, pázsitos tisztás tárul elénk, amit feketefenyves keretez. Megérkeztünk a Tarnai-pihenőhöz, előreugró bércorrának hátára ösvény simul. A nyúlványról pazar a kilátás: szemben (a Kis-Kopasz fémjelezte) erdős hátak gyönge hullámzása már a Zsámbéki-medence felé jelent kapcsolatot, balra felsejlik a Széchenyi-hegy tömbje, jobbra pedig a Gerecse felé nyílnak távlatok. Éjjel a lankák közti települések fényei, illetve a budapesti agglomeráció összefüggő fénytengere érzékeltetik a helyszín magasságát, de a fenyők fölött a főváros fényeinek tónusa is megjelenik. A Tarnai-pihenő tökéletes pont a csillaglesre, a bércre kiülve fölfelé és lefelé nézve is van miben elvesszen a tekintet.

A helyszín Tarnai László túravezetőről kapta nevét, aki 1991-ben csoporttal utazva, egy ausztriai buszbalesetben vesztette életét.

Mediterrán jövevények

A markáns, kissé mediterrán hangulatú helyszínt pusztuló feketefenyves szegélyezi, gyepéből elő-előbukkan a nyers dolomitfelszín. E jól aprózódó kőzet szőnyege nehezíti a talajképződést, így fák csak elvétve telepedtek meg a lejtőn. Ezért a nyílt dolomitsziklagyepet a lágyszárúak túlsúlya határozza meg – miattuk fontos, hogy az ösvényt ne hagyjuk el, hiszen a laza, szikár talajhártyát lépéseinkkel könnyen elmozdítjuk, ezzel tönkretéve a növényzet élőhelyét. Ezen a mostoha helyszínen olyan ritkaságot is fellelhetünk még, mint a jégkorszak óta kitartó István király-szegfű.

A kis túlzással Winnetou-filmeket idéző tájkép hangulatfelelősei egyértelműen a kecses megjelenésű feketefenyők, a hajdani dolomitkopárok „kertészei". A faj a mészkő- és dolomitbércek specialistája, kedveli a napfényt, tűri a szárazságot, és zord zugokban is feltalálja magát, ezért esett rá a választás, amikor felmerült, hogy a lemosódott, elenyészett talajt újra meg kéne erősíteni. A terv a lecsupaszított hegyek esetében az volt, hogy a gyorsan növekvő tűlevelűek majd segítik a humuszképződést, ezzel előkészítik a talajt az őshonos fajok számára, és második körben elindulhat azok telepítése is. Ennek eredményeként sokfelé a feketefenyő eredeti élőhelyi viszonyaihoz hasonlóan ligetes, lombhullatókkal elegyes pagony lakta be a lejtőket. Mára többnyire teljesen lecserélték az átmeneti állapotot, és a procedúra betetőzéseként az eredeti tölgyes társulások hódították vissza a terepet – máshol viszont a gazdasági haszon került előtérbe, és a sebesen felnövekvő fenyvesek „fellazítása", lecserélése nem történhetett meg.

Ahogy tovább lendülünk a széles ívben fölfelé kanyarodó, immár meredekebb úton, jól láthatjuk, hogy a Fekete-hegyek lejtőit fedő (a névért is felelős) tűlevelűek közül sok eldőlve fekszik, jellemzően ligetes foltokban maradt csak meg a fenyves. Az élővilág szempontjából kívánatos is a ritkulás, hiszen ha a feketefenyő túl sűrűn nő, talajszintje elsötétül, és az állatvilág képviselőinek menedéket nyújtó aljnövényzet megritkul vagy akár el is tűnik. Néhol még ki-kilátunk nyugat felé a fák között, de érdemes a lábunk elé figyelni, hiszen a dolomitmurvás úton jókora árkokat mélyített a lefolyó csapadékvíz. Ami a hegyhát peremét sem kíméli, ezért környezetéhez képest élénk mikrodomborzat fejlődött itt, ahol a tönk pereme lejtőbe hajlik. Kisvártatva elmaradnak a fenyők, és csenevész molyhos-tölgyes sűrűjébe fúródik utunk. Előrébb még keresztezünk egy tisztást, végül egy táblával is jelzett elágazásban balra fordulunk. Alagútként fonódó ágak alatt érkezünk meg az 559 méteres Nagy-Kopaszra, a Budai-hegység legmagasabb pontjára (ami nevével ellentétben csak hajdanán, a legeltetés és kaszálás fénykorában volt fátlan).

A Budai-hegység tetején

A tetőponton vitorlaként dagad a lécekkel borított, jókora Csergezán Pál-kilátó. (Névadója festőművész, grafikus és vadász volt, aki előszeretettel ábrázolta az erdő vadjait, illusztrációival pedig többek között Fekete István és Kittenberger Kálmán könyveiben is találkozhatunk.) Kapaszkodjunk fel az emeletek legfelsőbbikére, hogy körbetekinthessünk a fővárost övező tájakon! A panoráma kettős: egyfelől a hegytetőt övező, lapos hát egyhangú domborzata nem sok felfedeznivalót tartogat, másrészről a teljes Budai-hegység megmutatkozik. Az egymástól elkülönülő hegyek gyülekezete félkörben sorakozik: keleten a budapesti magaslatok, a Széchenyi-, a Hárs- és a János-hegy, illetve a Hármashatár-hegy csoportja emelkedik. Rájuk tekintve nehéz elhinni, hogy egy milliós népességű város területét szemléljük. Északon a Nagy-Szénás és a (Nagy-Kopasszal azonos magasságú) Kutya-hegy rétekkel foltozott hullámait látjuk, nyugaton a Zajnát-hegyek sorakoznak. Délen a Zsámbéki-medence terül el, mögötte pedig jelentős távlatok nyílnak: tiszta időben kirajzolódik a Velencei-hegység, felsejlik a Bakony és a Vértes, de megfigyelhető a Gerecse is. Tovább kémlelve a Nagy-Szénás hátterében a Pilis és a Visegrádi-hegység bércei sorakoznak.

A kilátó fedett szintjein és szintén tetővel fedett panorámateraszán éjszakázni is lehet. (Kivéve persze viharos időben, amikor a villámok miatt a toronyban tartózkodni veszélyes.) A látvány teljesen más, mint nappal: a főváros összeolvadó fényszőnyege és a közeli dombvidékek elszórt települési fényei keverednek a hegység sötét tömbjeivel. A kilátóból egyébként a naplemente és a napkelte is igen mutatós, előbbi zavartalanul, utóbbi részlegesen végignézhető.

A visszaút megegyezik a felfelé vezetővel, az Erzsébet büféhez a Z▲ jelzésen ereszkedünk le.