Regéc – Makkoshotyka (OKT 63. napi túra)

A várat mintázó látogatóközpont falain belül található az egyik bélyegző, de szemben, a Veronika panzió kerítésén, és a főutca mellett, egy vendégház előtt is lehet pecsételni. Regéc emelkedő utcája fölött a vár látszik, a kezdőpont melletti templomban pedig a várkápolna egykori harangja szól – amikor a 20. század elején Rodostóból hazaszállították II. Rákóczi Ferenc hamvait, ezt a harangot vitték át a kassai dómba, hogy egykori gazdájának szóljon.

A falut elhagyva először erdősávon kelünk át, majd patakkeresztezés után egy fás legelőn kezdünk emelkedni. A felső szegélyén érdemes visszafordulni, mert a hegyek keretezte (kaldera eredetű) medence közepén ott magaslik a regéci várat hordozó hegy, melyet egykori vulkáni kürtő megszilárdult csatornája alkot. A hegyet felépítő riolit jól faragható, ezért kapóra jött a vár építésekor, hiszen katakombákat vájhattak bele.

Belépünk az erdőbe, és kezdetben sűrűn benőtt, bozótos ösvényen, majd gyertyános-bükkösben kezdjük meg a kapaszkodást. Az erdőt mohás kőtömbök és két sziklafal „satuja” teszi hangulatossá, egyikük alatt pad is áll. A jégkorszaki fagyás-olvadás során felaprózódott sziklafalak tipikus tokaji-hegységi díszletek, de ebben a völgyben hamar elmaradnak. Kis rétek jelzik, meddig húzódtak fel valaha a falu (mára visszaerdősült) legelői, végül mélyúton lendülünk fel a Dorgó-tetőre, ahonnan túránk István-kút „horpadásáig” nagyjából szintben folytatódik.

A nyeregpont hozzávetőlegesen a Tokaji-hegység fő tömegét felépítő riolitos és andezites kőzetek északnyugat–délkeleti csapású határa is egyben – a Kéktúra marad az andezites oldalon. Nem rég még hatalmas fenyves fedte a Dorgó-tetőt, ahogy a következő kilométereken is gyakorta szegélyezték lucosok az utat. Helyükön ma tarvágások foltjai sorakoznak, a kanyargó, széles dózerút fölött kevésszer borul össze a lomb, hol az egyik, hol a másik oldalon hiányzik az erdő.

Persze a környező erdőség állapota hosszú évszázadok tájgazdálkodásának eredménye. A Regéc környéki rengeteg a 17. század végén a hegység első üveghutáját szolgálta ki öles bükkjeivel, amelyeket a háromhutai völgybe vonszoltak le. Aztán a 20. századra rég bezárt a huta, megerősödött a tervszerűen kezelt erdő, és az 1920-as években a tulajdonos Waldbott-uradalom az olaszliszkai nagyvasúti állomástól kisvasutat vezetett a háromhutai völgybe, majd a csatlakozó hegyoldalakra, és kíméletlen, sokszor a kor szabályait áthágó letermelésbe kezdett. Később (főként az 1950-es években) az északi lejtőkre sok helyen fenyőket telepítettek. A fenyvesek azonban nem bírják az egyre melegedő és szárazodó klímát, ezért termelték le őket.

A vizenyős rétek mentén felbukkan a nyír is, a beerdősülő területek hírmondója, amely rosszul viseli a nyomában előretörő, magasabb fajok árnyékolását, ezért jelenléte általában csak ideiglenes. Elhullva azonban gazdagítja a talajt, ezáltal előkészíti azt kényesebb társai számára.

Megkerülve a Tokár-tetőt, jobbra, mohos görgetegek szorításában rövid kitérővel, a K▲ jelzésen érhető el a Pengő-kő andezittornya. A sötét sziklakolosszust túlnőtte az erdő, kilátás nincs róla. Az andezittömböket az utolsó jégkorszakra jellemző jégkörnyéki éghajlaton gyakori fagyás-olvadás váltakozása faragta ilyenné: a pados, lemezes szerkezetű kőzet repedéseibe befolyva a víz újra és újra megfagyott, így lassan, apró darabonként szétpattintotta, felaprózta, visszabontotta őket. Lábuknál kiterjedt törmeléklejtő tanúskodik a lassú, napjainkban csökkent intenzitással zajló folyamatról, amely lassan falakká, vagy ha több oldalról hat, tornyokká farbrikálja a nyersen álló kőzetfelszíneket.

A következő kanyar után balra ágazik ki a túra egyik ajánlott kitérője: a K▲ jelek egy rétnél balra ágaznak ki, és magas füvű, tipikusan zempléni hangulatú kaszálón, majd bükkös ösvényén kalauzolnak a Nagy-Péter-mennykőre, ahonnan széles a panoráma: a hegység tőlünk északra eső teljes tömege feltárul. Tagolt domborzat, végtelen mennyiségű, viszonylag meredek oldalú hegy és völgy, óriási rengeteg veszi körbe a sziklát. Előbukkan a füzéri vár is, a háttérben a Milic-csoport már az országhatárt hordozza, melynek túloldalán a Szalánci-hegység domborul. Keleten, a Kemence-völgy íve mögött a Fekete-hegy piramisa és a Sátoros-hegyek csúcsai kéklenek. A lenyűgöző kilátást egy több tíz méter magas, a pengő-kőihez hasonló kifejlődésű sziklafalról élvezhetjük. Kitettsége okán nem nehéz elhinni, hogy neve a nyári viharokban idetaláló villámokból származik. Lábánál már riolittufa van a felszínen, a kőbástya magassága pedig az egykori (andezit-) lávapad vastagságát őrizte meg. A fal magassága eléri a 32 métert, ezzel hasonló eredetű társai közt rekorder a hegységben.

Visszatérve a Kéktúrára, az újabb tarvágás mellett kilátunk dél felé, majd hamarosan megérkezünk az István-kúti nyírjes határára. Kis medencébe ereszkedünk, körben fehér törzsű nyírfák záródó és ligetes csoportjai váltakoznak. A csapadékos, hűvös éghajlatot kedvelő nyírek az utolsó jégkorszak végén felmelegedő klímán, a fenyőkkel együtt törtek előre a kárpáti középhegységekben, ahonnan a későbbiekben aztán nagyrészt kiszorultak. Az István-kút hűvös, párás mélyedésében fenn tudtak maradni.

Az ösvény először a régi kulcsosház, a kőház mellett vezet el (itt, az infótáblán található a bélyegző is), majd kikerüli a forrás vizéből duzzasztott, békalencsés tavat, és ráfordul a nyírjes legszebb ligetére, ahol egy öreg tölgy árnyékában a gerendaházikó áll. A régi erdészépület 2021 telén kapott új formát és funkciót. Az értékes élővilágú kaszálórétet visszahódítaná az erdő, fennmaradását ezért természetvédelmi célú kaszálás szavatolja. A ház mögötti ösvényen kereshetjük fel a mindig működő, jéghideg (és tiszta) vizű forrást, amely a két egyszerű épülettel és a sütögetőhellyel együtt meglehetősen egyedi keverékké avatja István-kutat.

István-kúti vadászház – Eszkála erdészház 

A Kéktúra ösvénye visszatér a bükkösbe, és erdei úton vezet ki a nedves Mlaka-rétre, melynek szláv eredetű neve is „tócsát” jelent. A fedett pihenővel, sütögetőhellyel felszerelt rétről mindenképp érdemes kitérőt tenni a közeli Sólyom-bércre (kb. 2x10 perc). A jobbra kiágazó K▲ jelzés ösvénye a meredek, köves lejtő öreg bükktörzseit kerülgeti, a végére az andezitsziklák szinte lépcsőt képeznek. Moha borította sziklatornyok szorításából érünk ki a hegység egyik legszebb kilátóhelyére, a Sólyom-bérc teraszára: a széles andezitfal tetejéről Háromhuta völgyére látunk rá – pontosabban az azt rejtő, terjedelmes vonulatokra, és a háttérben magasodó regéci várra.

A Mlaka-rétre visszatérve a szakasz kevésbé izgalmas fele következik, de még előttünk van az ország egyik legjobb panorámapontja. Megkerüljük a Szpalanyica-völgy fejezetét, és kanyargós úton, kerítés mentén érkezünk meg a K▲ jelzés (bal oldali) kiágazásához, mely a Kerek-kőre vezet. Rátérve, az elvékonyodó bércorr bükkösében egyre több sziklát vet ki magából a talaj. Jobbra egy lék miatt, a peremi törzsek közt átszüremlik a látvány, amely már sejteti, mi vár ránk pár méterrel előrébb. Végül tölgyesben látjuk meg a robusztus Kerek-kőt: időközben átléptük a geológiai határvonalat, így az eddig megszokott sötét andezit helyett rózsaszínes riolittömb trónol a környezete fölött. A riolit lávája alig folyik, a felszínre érve szinte azonnal megdermed, és meglehetősen ellenálló. A Kerek-kő töredezett tömbjét a korábbiakhoz hasonlóan a jégkorszaki elegyengetés faragta ki környezetéből.

Hasadékait és felmelegedő felszínét a Tokaji-hegységet lakó, az emberek elől elhúzódó keresztes viperák is kedvelik, ezért legyünk körültekintőek, mielőtt leülünk valahova. Az ország azon kevés pontjainak egyikéről szemlélődünk, ahonnan nem látni síkságot; völgyektől és meredeken felszökő csúcsoktól zsúfolt látvány tárul fel a Kerek-kőről. A Kemence-patak völgye körüli hegyvidékből egyébként egészen a Kárpátok távoli hegyeiig ellátni tiszta időben.

A K jelzésen továbbindulva fiatal erdők egyveretű foltjai után felüdülés a Gerendás-rét pihenőhelyére jutni. Itt a tűzrakó mellett padokkal és asztalokkal felszerelt esőbeállót is kialakított az erdészet, amelynek kuriózuma, hogy padlástere bivakszállásként használható.

A völgyek találkozásában, széles erdei utak kereszteződésében fekvő táborhelytől kb. 15 perc séta csupán a fadőlésben megsérült, felhagyott Eszkála erdészház. Ezt a távot már idősebb erdőben talpaljuk le, balra a magasság ellenére viszonylag megbízható hozamú Fekete Péter-forrásból pótolhatjuk készleteinket. A bélyegző az infótáblán található. Az erdészeti épület hírnöke azoknak az időknek, amikor a szomszédos erdőket óriási mértékben, megújuló képességük határáig lerabolva termelték ki – először a huták hamuzsírfőzése, majd a Bodrogig zakatoló gazdasági kisvasút szolgálatában. Ráadásul a bükkre – nehéz ipari hasznosíthatósága miatt – a 19. század végén nemkívánatos fajként tekintettek, állományai helyére fenyőt és tölgyet igyekeztek ültetni. A kíméletlen tájhasználat és a sikertelen telepítési kísérletek miatt még a 20. század 2. felében is előfordult, hogy itt, illetve az innen keletre eső területen az erdők fele-háromnegyede sarj volt csupán.

Eszkála erdészház – Makkoshotyka

A Kéktúra rövidesen délre fordul, és továbbra is váltakozó, de legalább nagyrészt összefüggő erdőkép jellemzi az utat, amely hosszan követi a nagyjából egyenletes magasságú, enyhén lejtő Kecske-hátat. A monoton sétát a Zsidó-rét méretes kaszálórétjének látványa dobja fel. Neve egykori tulajdonosára utal, ma is tekintélyes kiterjedése töredéke valamikori formájának. Pangóvizes mélyedései és nedves talaja növényritkaságoknak biztosítanak élőhelyet: kökörcsinek, kankalinok, héricsek, liliomok és orchideafélék tömege mellett számos mezei virág nyílik itt a nyári idény előrehaladtával. A rét szélén, a nyugati oldal idős bükkösében árnyas pihenőhelyet találunk padokkal, asztalokkal, tűzrakó hellyel.

A továbbiakban újabb, néhol már beerdősülő kis rétek foltozzák az erdőt, egy ponton kilátunk a hegységből, de csak a Cifra-kút fedett esőbeállóval is felszerelt pihenőhelye érdemel külön említést. (Alacsony hozamnál a kifolyót nem éri el a víz, csak merítős művelettel juthatunk hozzá.) Végül lefordulunk az alacsonyodó hátról, és ösvényen kelet felé tartva, az egykori legelőket visszahódító erdő kusza szövevényéből érünk ki Makkoshotyka fölé, majd be a faluba. A mókás hangzású falunév Árpád-kori eredetű, addig a falut Makramálnak hívták, mígnem V. István a Hughka nevű vitéznek adományozta – innen jött a Hotyka, amelyet a 20. században váltott a mai név.

Az egyik bélyegzőt a faluban lejjebb, a főutca melletti boltban találjuk, a másikhoz tovább kell sétálnunk a Kéktúrán – ezt a Meczner-kastély hátsó kapuja mellett, a kéktúrás infótáblán lehet benyomni. A látogatóközpontként és iskolaként is funkcionáló „felső” Meczner-kastélynál kanyarodunk le a főutcáról. A Mecznerek felvidéki származású szász kereskedők voltak, akik a hegységben számos birtokkal rendelkeztek.