Móri körtúra a Vértes rengetegében

Itiner:

• Mórról a P jelzésen indulunk keletre fel a Vértes fennsíkjára
• A Jancsi és Juliska kunyhóját és a murvautat elhagyva a K+ jelzésen az Országos Kéktúráig
• A K jelzésen egy bő kilométeren még együtt a K+ jelzéssel majd rövid szakaszon nélküle
• A K ▲ jelzésen tovább a Felső-cser vágásig
• A Felső-cser vágástól a Z jelzést követjük pár száz métert a  ZL jelzés elágazásáig
• A ZL jelzésen beereszkedünk a Buhin-völgybe, majd fel a csókakői várhoz
• A PL jelzésen a Vár-völgyön és Csóka-hegyen keresztül vissza a Mór feletti szőlőkig
• Túránk kezdeti szakaszán, a P jelzésen visszaérkezünk Mórra

Leírás :

Mór szőlővesszeitől az égig érő bükkfákig

Kiindulópontunk a Vértes nyugati lábánál fekvő, takaros Mór városa, a környező borvidék névadó központja. Az állatokat gyógyító szent Vencel tiszteletére a XVIII. század közepén, a marhavész után épített fogadalmi kápolnától indulunk a Vértes szőlőkkel övezett erdős tömbje felé.

Mór városa történelmében és kultúrájában jelentős német kötődéseket ápol. A honfoglaló magyarok már lakott településre érkeztek ide, a Káprát-medence belső területeinek felső-Duna völgyéből nyíló kapujába. A hűbérúri jogait érvényesíteni kívánó német-római császár seregeit első András királyunk Székesfehérvár alatt megverte, és a Vértes lankáin a Móri árkon keresztül űzte hazafelé. A kiéhezett, szétzilált zsoldosok az életüket mentve szétdobálták vértjeiket a hegyoldalban, állítólag innen keresztelték Vértes névre a Fehérvártól északra lévő hegységet.

Hogy a vértektől csillogó hegyek legendájából mi igaz, már nem tudhatjuk, viszont a németségnek jelentős szerepe volt a török időkben elnéptelenedett vidék felélesztésében. A Mária Terézia által betelepített kapucinus-rendiek és a rajna-vidéki németek magukkal hozták szőlőművelő kultúrájukat, és újratelepítették a Vértest nyugatról szegélyező egykori szőlőhegyeket. Így kerültek ide a Rajna-vidéken elterjedt tramini, a rizlingszilváni és zöld veltelini vesszői, de a legenda szerint a térség meghatározó borfajtáját, az ezerjót a tokaji rendtársaktól kapták a kapucinusok.

A város lakosságát a XVIII. század közepére már háromnegyedrészt kitevő németség fő megélhetési forrása a bor volt, melyet a Dunán keresztül szállítottak az osztrák, német vidékekre. A környék lakosságát a II. világháború életet nem kímélő megpróbáltatásai után a megtorlás évei sújtották drasztikusan. A németség egésze kollektív bűnbaknak lett kikiáltva, így a móri németség is, kárpátmedencei társaik tömegével együtt, hátrahagyva eddigi életét kiűzetett Magyarországról. Csak Fejér megyéből tizenegyezer német nemzetiségű kényszerült elhagyni a szülőföldjét. A szőlők nagy részét államosították és a helyi TSz az egyébként nyereséges borászatba nem forgatta vissza a tőkét, a veszteséges ágazatokat támogattak. Szerencsére a rendszerváltás után többen kezükbe vették sorsukat, és új lendületet kapott a móri borvidék, visszahozva az ezerjó régi hírnevét.

Ahogy a múlt csapásai a vidéket, úgy hagyjuk mi is magunk mögött a várost a vasutat keresztezve a szőlők és présházak között kanyargó P jelzésen, és hamarosan beérünk a Meszes-völgy vegyes akácerdővel borított bevágásába. Az ösvény lassú emelkedéssel kúszik fel a Vértes mészkőtömbjének támaszkodó homokos, löszös hegyoldalban. Ahogy a meredekség és a tengerszint feletti magasság nő, egyre szebb és öregebb erdőbe érünk. Meghatározóak lesznek a környékre jellemző erdőalkotó fák, a tölgy és a bükk. A Vértes platójára felérve keresztezzük a fennsíkon kanyargó erdőgazdasági utat, amin lankásan beereszkedünk a tágas völgyfőben elterülő sűrű, öreg bükkösbe.

Meglepő, hogy ebben a viszonylag alacsony magasságban már összefüggő bükkösöket találunk, ám a Duna-völgyén beáramló enyhébb, nedvesebb légtömegek árnyalják a Kárpát-medencére jellemző kontinentális éghajlatot. Magyarországon pont itt, a Bakony-Vértes-Gerecse északi és nyugati szegélyén van a legérezhetőbb klimatikus hatása az Atlanti-óceánnak, befolyásolva az uralkodó vegetációt is. A hazánkban is érezhetően erősödő klímaváltozás nagy veszteseinek a bükkösöket tartják az erdészeti szakemberek, melyek az előzetes számítások szerint egyre kevésbé fognak ellenállni a forró, száraz nyaraknak, a szélsőséges időjárásnak. A sekély, tányérszerű gyökérzete miatt sem a csapadékhiányt, sem a nagy szélviharokat nem állja a bükkfa. Talán pont itt, a Bakony és a Vértes északi részén, az atlantikum enyhítő hatása mellett változik legkevésbé az éghajlat, és maradnak meg összefüggő bükkerdeink.

Barangolás a Vértes platóján

Az enyhén észak felé lejtő fennsíkon kényelmesen ereszkedünk a sűrű erdőben, kisebb vízmosásokat keresztezve. Egy szűk kilométer után leérünk a Vértes Ifjúsági táborhoz, ahol a hangulatos forrás és az alatta duzzasztott tavacska partján, évszázados fák árnyékában pihenhetünk meg. Használjuk ki a ritka víznyerési lehetőséget! A tavacska melletti réten egész nyáron a gyerektábor sátrai állnak, illetve a móri katolikus plébánia által üzemeltetett, szépen felújított szálláshely. Főként gyerekes családoknak, iskoláknak tartanak itt ismeretterjesztő,  erdei iskolai foglakozásokat, kultúrális és kézműves táborokat.

Folytatjuk utunkat tovább a múrvaúton, a P jelzésen, ahol a következő kis völgynél elhagyott kunyhót találunk "Jancsi és Juliska kunyhója" felirattal. Az árnyas völgy alján, sűrű erdőben megbúvó házikónak valóban meseszerű hangulata van, illik rá a megnevezés. A völgyből kikanyarodó murvautat egy erdészeti rakodónál jobbkézre elhagyjuk, áttérve a K+ jelzésre, és a homokos, löszös hegyoldalba bevágódott mélyúton kapaszkodunk felfelé. Utunk talán legszebb erdejében járunk, a mohás aljú sűrű bükköst gyertyánok, kőrisek és tölgyek elegyítik, míg a naposabb, melegebb részeken összefüggő hárserdő-foltokat találunk. Tavasz végén a vadméhek duruzsoló szorgalma mutatja meg a virágzó hársfákat és kőriseket, nyáron pedig a talajra lehullott szirmok fehér leple.

A Sikáros meredek peremmel letörő gerincélén érkezünk fel ismét a fennsíkra, a platón kanyargó murvaútonhoz, melyet egy rövid szakaszon követünk is. A K+ jelzés egy nyiladékon vált be ismét az erdőbe, jobb kéz felé. A magasból négyzethálót kirajzoló tűzvédelmi irtásokon haladunk, melyek behálózzák a Vértes nagy részét. A közel tíz méter széles, famentes nyiladékok az erdőgazdálkodás alapegységeinek számító erdőrészletekre osztják fel a területet, ám emellett éghető anyag híján az erdőtüzek terjedését megakadályozó fontos védekezési határvonalak is.

Számunkra most a nyiladék szállítóútként kamatozó funkciója jön kapóra. Az Országos Kéktúrához csatlakozva haladunk át a váltakozó bükk-, tölgy- és fenyőerdőkön. Hamarosan elhagyja a K+ jelzés az Országos Kéktúrát, és egy rövid szakaszon csak a K jelzést követjük, majd leágazunk a K▲ jelzésre a Kocsmáros-domb írtásának vadhálós kerítése mellett. A K jelzés is a Csókakői vár felé halad, ám a mi utunk valamivel változatosabb, ahogy hamarosan a Felső-cser vágás csomópontjánál átérünk a K▲ jelzésről a Z jelzésre. Érdemes néhány métert előresétálni, mielőtt visszafordulunk az elágazásban, ugyanis az út mellett áll a 2024-ben újjáépített Maurer-kunyhó, aminek falai között éjszakázni is lehet. Röviddel azután, hogy jobbra fordulva áttértünk a Z jelzésre, már fordulunk is balra a ZL jelzésre, amin beérkezünk a Buhin-völgy kibontakozó szurdokába.

A zeg-zugos peremvidéken

A fennsíkot elhagyó, sziklákkal szegélyezett völgy egyre mélyebbre vág a Vértes mészkőtömbjének szélébe, és hamarosan a Vár-völggyel egyesülve ráfordulunk a hegység egyik leglátványosabb szurdokára. Mély, öreg fákkal árnyékolt sziklás völgyben haladunk ismét az Országos Kéktúrával egyesülve. Amikor a legkevésbé számítanánk rá, egy évszázados bükkfa tövétől falépcsősor kúszik fel a meredek hegyoldalban a ZL és PL jelzéssel, melyen mi is felkaptatunk a sziklás gerincélre. A sziklahorhos túloldalán megdöbbentő látvány fogad, ahogy az eddigi zárt, erdős utunk egyszerre a Csókakői vár kilátópontjához ér.

A sziklás gerincről őrködő Csókakői vár ugyanis az alant húzódó Móri árkot, a középkorban itt haladó hadi utat volt hivatott szemmel tartani. A sok pusztítást megélt vár megújult fehér falai messziről világítanak a Vértes oldalában, ahogy mi is belátjuk innen az egész Móri-árkot, a Bakony keleti végeit. Érdemes tiszteletünket tenni az újjáépült várban, és a magyar vitézek, török hódítók szemszögéből végigpásztázni az oly sok megpróbáltatást megélt tájon.

A falépcsőkön visszaereszkedünk a Vár-völgybe, majd egy rövid szakaszon az eddig megtett útvonl mentén haladunk visszafele. Azonban most a völgyből balra kikanyarodó PL jelzést követjük, mely a Csókakői várat is hordozó gerincélre, a Csóka-hegy tömbjére vezet. A Vértes egyik legmagasabb pontját azonban a túristaút elkerüli, és a hegy peremén, girbegurba karsztbokorerdőben kanyarog a meredek oldal tetején harántolva. A bokaforgató utat több ponton sziklás kilátópont teszi látványossá, ahonnan a Csókakő és Mór közötti szőlőkre, a móri borvidék szívére látunk rá.

A Csóka-hegyet megkerülve a Harmatos-völgy meredek bevágásába ereszkedünk, ahol terebélyes, ősi bükkök strázsálnak a szinte megközelíthetetlen, sűrű szurdokerdő felett. Az ösvény a sziklás falakkal szegélyezett, szakadékszerű völgy oldalán kapaszkodva harántol a vízmosás felett. A vadregényes szurdokot a vízmosáson átkelve, a túloldali sziklás oldalban felkapaszkodva hagyjuk magunk mögött, és egy felhagyott kőfejtőn keresztül, az egykori szállító ton ereszkedünk tovább a szelídülő vidéken. Utunk lassan hozzásimul a túránk elején bejárt útvonalhoz, így a városba visszavezető pár száz méteres szakaszt a már ismerős P jelzésen tesszük meg.

Ne felejtsünk el búcsúzásként betérni egy pincébe, és a hungarikumnak számító ezerjóval vagy ízlésünknek megfelelő helyi borral, a hegy nedűjével leöblíteni a megtett hosszú utat!