Kohászok útja (Kohász kéktúra), 2. szakasz: Istenmezeje – Járdánháza

• A túrán végig a K jelzést követjük.

A túra részletes leírása

Istenmezeje – Ökör-hegy: a Vajdavár-vidék vadonjában

Istenmezeje jól csengő nevét az egykori birtokos családtól örökölte, persze a legenda hangzatosabb: eszerint a törökök elől menekülő, a Tarna völgyében elrejtőző lakosság hálából nevezte el így új lakóhelyét. A túrát érdemes rövid kitérővel indítani, és fellátogatni az út mellett magasodó Noé szőlője nevű sziklára, amiről szép a kilátás Istenmezejére, és maga a homokkőtömb is izgalmas látvány. Ugyanis a lágy ívű falból gumók („cipók") állnak ki, amik keményebbek a szomszédságuknál, mivel több meszes kötőanyag halmozódott fel bennük. A sziklafal aljában ráccsal lezárt, mesterséges eredetű üreg tátong, amely egy 19. századi fatemplom részét képezte.

A pecsét a községháza bejáratánál található, és rövid kitérő a startponttól. A falu mellett bevesszük magunkat Magyarország legjáratlanabb vadonjába, az alig ismert Vajdavár-vidék hegyei közé. A hegység túloldaláig település nincs, csak erdész- és vendégházak esnek utunkba. Az egykori tengeri árapályöv öröksége, a homokkő egyedi tájat épít fel: a milliónyi völgyecskével, árokkal, hajlattal és kanyargós gerincekkel tagolt felszín zegzugos, szokatlanul élénk terepe igazi útvesztő. Ugyanakkor a hatalmas területű tarvágások, illetve a nyomukban növekvő fiatalosok alaposan belerondítanak a természetélménybe.

A homokos-agyagos talajú, esők után „vendégmarasztaló” erdészeti út tisztásos, ligetes, ennélfogva világos pagonyba vezet. A patak mélyen bevágta magát a puha alapkőzetbe, ezért csak a hangját halljuk a fák közül. A víz és a homokkő viszonyában keresendő a terep szokatlan tagoltságának magyarázata is: a csapadékvíz lezúdulva könnyen formálja e puha, szemcsés kőzetet, jókora árkokat, mélyedéseket „rajzolva” bele, ráadásul a könnyen csúszópályává váló agyag tökéletes felszín a lejtős tömegmozgásokhoz. Egy széles katlan után felfelé kapaszkodunk, és megjelenik a hegységet nagy arányban fedő akác. Az idegenhonos fafajt a lakosság és az agyagos-homokos rétegek birkózása „hívta” a térségbe: a gyorsan képződő vízmosások megkötésére, a könnyen lemosódó talaj megvédésére telepítették be a 19. század végétől. Az akác agresszívan terjeszkedik, aljnövényezete elszegényedik, visszaszorítani ugyanakkor rendkívül nehéz.

A gerincen vegyes az erdőkép, kilátás csupán szűken, egy irtásfoltról nyílik, onnan viszont a Medves platója és az Alacsony-Tátra sejlik fel. Sötét, vadregényes erdőben, bükkösben ereszkedünk a Gemeruta-völgybe, amely nevében utal egykori rendeltetésére: útja Gömör vármegyébe vezetett. Tisztáson érkezünk a hegység egyik leghosszabb völgyébe, a Hosszú-völgybe.

Innentől kiadós séta vár ránk az erdészeti aszfaltúton. Rövidesen elérjük a szépen felújított, gondozott kertű Szalajkaházat, amely ma szálláshely, neve azonban a hamuzsírfőzés emlékét őrzi, ennek megfelelően erdei munkások menedéke volt a 19. század elejétől. A közelben állt Degréte falu is, amely a 13-14. században vadásztelepülés lehetett. A völgy alját helyenként a hegység egyik legdekoratívabb társulása, gyertyános-égerliget „béleli”. Kialakulásában a felszínt borító összletnek van nagy szerepe: a vízzáró agyagos rétegekig mélyülő, csekély esésű völgyek talpán az esők által bemosott homokos hordalék és az uszadékfák torlaszai pangóvizes lápokat alakítottak ki.

A hegyvidéki gazdálkodás egykori helyszíneiből, a tanyákból már többnyire csak romok vannak meg, némely épületet pedig az erdészet használ. A Dávid-tanya után hosszúkás rétet szelünk át, majd sekély völgyfőből, szerpentinező úton kapaszkodunk fel a gerincre. A túloldalon máris beereszkedünk a következő völgybe, amelyen az erdőgazdálkodás „kézjegye” a rendkívül mozaikos erdőszerkezetben érhető tetten. Az út mentén áll a rendben tartott Vállós-tanya, kerítésén pecsétet, szemben vele a Csurgó-kút iható, megbízható és bővizű forrását találjuk. A faoszlopos tornácos, kontyolt nyeregtetős erdészház a hajdani tanyasi világ képére emlékeztet, és műemléki védelem alatt áll. A palóc tájnyelvben egyébként az állatok itatója a válló – a forrás miatt nem is meglepő, hogy idehajtották a környék állatait.

A Nagy-völgybe fordulunk, amit azonban csak röviden követünk. A térképen balra, a Pataj Erdőrezervátum peremén fakadó forrás romos, ne számítsunk rá. A K jelzést viszont érdemes kémlelni, mert egy ponton balra, a fák közé kanyarodik, és nekifordul a hegység legmagasabb tömbjének, az Ökör-hegynek. Az eddig dombsági jellegű terep itt valóban hegyvidékivé „szigorodik”: az extrém meredek kapaszkodást kidőlt bükktörzsek is nehezítik. Feljebb széles szállítóúton, már szintben, majd alig emelkedve, elegyes erdőben érjük el a Vajdavár-vidék csúcspontját, az Ökör-hegyet, ahol a pecsétet faoszlopra aggatott láda rejti az út mentén.

Ökör-hegy – Járdánháza: a Gyepes-völgy ezer arca

Érdemes rövid kitérőt tenni az 541 méteres tetőpontra, mert túloldalának irtásfoltja pazar kilátást enged a Mátra gerincére és a Bükk platójára, no meg a hegység lealacsonyodó gerinceire. Táborhelynek is kiváló a helyszín, és érdemes is itt megszakítani a hegység átszelését. Ami a túloldalon lefelé folytatódik: eleinte széles úton, majd nagyobb kanyarok után hangulatos, keskeny ösvényen sétálunk, amikor egy völgyfőbe ereszkedünk. A háborítatlan, bükkös erdőkép megszűnik ugyan a völgytalpon, és ismét aszfaltra lépünk, de a Gyepes-völgy nem kevésbé érdekes, mint a mögöttünk lévő szakasz.

A környék vasgyártásához szükséges szén előállítását intenzív fakitermelés szolgálta itt a 20. század első felében, ezért hajdanán kisvasút mobilizálta a völgyet, egészen a mai Remete vadászházig csattogva. Az irtással körített, apró épülettel szemben forrás fakad, lejjebb enyves éger és magas kőris is megjelenik a patak mentén. A ránézésre is változatos völgy élővilága kifejezetten színes és különlegességekben is bővelkedik: fekete gólya, darázsölyv, vándorsólyom is költ a területen, de az ország egyik utolsó császármadár-populációja is idevalósi. Ahogy farkas és hiúz is rendszeresen jár át a völgyön, de figyeltek meg itt (a 2020-as években) barna medvét is.

Az aszfalt kitart Járdánházáig, közben két helyszínen érdemes körbenézni. Az egyik a szállásként működő Keserű-völgyi vendégház, amely 1942-ben vadászlaknak épült, mellette a pisztrángtenyésztésre tett (hajdani) próbálkozás medencéiben tó csillog. A következő fontos pont a Dobronyatanya, ahol esőbeállóban leljük a pecsétet. Az itteni sorompó a hegység turisztikai feltáratlanságának szimbóluma: a 2000-es években még annyira ritka volt erre a túrázó, és olyan elhanyagolt a természetjárás infrastruktúrája, hogy az erdészeti telepen felírták a hegységbe tartók nevét és elérhetőségét. Az út túloldalán áll az Ivánkai szálló és egy pusztuló, 1910-ben emelt vadászkastély, amely mellé Károlyi gróf ültetett almafákat, hogy a közelébe csalogassa a vadakat. A völgy innentől kiszélesedik, és az aszfalton lendületesen sétálhatunk be Járdánházára.