Egy ismeretlen ikon, a Nagy-kő felfedezése

Itiner

• A túrát a Szabadság úton (főutca) balra fordulva kezdjük.
• Az első kereszteződésben jobbra fordulunk az Ady Endre utcára, amit a temetőig követünk.
• A tarnaleleszi temetőtől a tanösvény PT jelzése vezet fel a Nagy-kőre, majd onnan le Bükkszenterzsébetre.

A túra részletes leírása

Panorámás és akácos utakon

Túránkat Tarnaleleszen indítjuk, ahol a főúton balra kanyarodunk, majd arról egyből jobbra, az enyhén emelkedő Ady Endre utcára. Itt még nincs jelzés, de amikor elérjük a temető előtti parkolót, feltűnik a tanösvény indítótáblája is. A PT jelű turistaút ritkán jelzett, de jól követhető, és a sírkert kerítése mellett balra vezet ki a faluból. Fátlan dombok alján baktatunk, majd egy éles balkanyarral, villanypásztorral szegélyezett legelő és termőföld között kezd emelkedni a dűlőút. Visszafordulva szép a kilátás a fátlan és erdős hátak tövében, völgyben ülő falura, jobb felé pedig a Vajdavár-vidék magasabb bérceibe csap át a terep lágy hullámzása. Feltűnik célpontunk is, a Nagy-kő szürke sziklafala: felhagyott legelők hátterében, feketefenyős koronával strázsál a szelíd táj markáns elemeként. A vizenyőjéről elnevezett Mocsolyás-völgy jobb oldalán is kibukkan egy homokkőbérc, az Ordas-kő pásztája - a két szikla, bár jelentősen környezete fölé magasodik, csak ritkán mutatja magát, a hegylábi dombok szemérmesen takargatják szürkés sebeiket.

A dombhátra érkezést pazar látvány jutalmazza: a réges-régen leirtott erdők helyén fák maximum csoportokban fordulnak elő, máskülönben zöld, gyepes hátak domborulnak körös-körül. A sekély talajt nem tudja visszahódítani a rengeteg, a nyílt táj pedig rálátást biztosít a távoli Mátra-gerincre is. A hepehupás, alacsony táj felszínformáit a völgyeket mélyítő vízfolyások mellett tömegmozgásos folyamatok formálták: az agyagos rétegeken olykor hirtelen lesuvadó, máskor lassan lefelé araszoló homokos rétegek nyomában horpadt, íves formák maradtak hátra.

A növénytermesztésnek kedvezőtlen, sovány talaj fátlansága ugyan szokatlan és pompás kilátást biztosít, de a helyieknek évszázadokon át gondot okozott: nagyobb felhőszakadások után a lezúduló víz késként vágott árkokat a felszínbe, amely helyenként le is suvadhatott. A károk megelőzésére, a vízmosások megkötésére már a 19. század végétől telepíteni kezdték a tájidegen akácosokat. Ahogy a kerítés sarkánál (a dombháton) jobbra fordulunk, lassan búcsút veszünk a pompás látványtól, és be is lépünk az elegyes akácerdőbe. Az agresszíven terjeszkedő faj néhol kiszorítja az őshonos társulásokat, aljnövényzete pedig elszegényedik, és csak nagyon nehezen lehet megállítani. Mélyúton kapaszkodunk (egy-egy ponton láthatjuk, mit tesznek a lezúduló, időszakos vízfolyások a homokkőfelszínnel), majd egy rét után, sűrű, füves aljú akácosból pillantjuk meg ismét a Nagy-kő sziklafalát - immár egészen közelről.

Cipók a búbos kemence falán

Az utolsó megpróbáltatást egy rövid kapaszkodás jelenti a sziklás felszín által fel-feltört, ligetes erdőben, ahol korlát és lépcső is segíti az előrehaladást. Az akácost egy másik távoli jövevény, a kietlen sziklai élőhelyekre specializálódott feketefenyő váltja, amelynek gyantaillata belengi a terepet. Ahogy kitoppanunk a Nagy-kő teraszára, megdöbbentő a panoráma: szédítő mélység pereméről csodálhatjuk a körös-körül hullámzó dombsági tájat, melynek délies irányban a Mátra hosszú, behemót gerince rajzol kárpáti keretet, kelet felé pedig a Bükk képez határt. Síkság nem mutatkozik, a hegyárnyékban ülő dombvidék pedig szinte „megemeli", magasabbnak érzékelteti a Mátra-vidéket. És bár a Bél-kő sziklasebe mellett éppen a Bükk-fennsík legmagasabb pereme látszik, hazánk legnagyobb átlagmagasságú hegysége innen nézve nem különösebben markáns látvány - előterében tűnik fel Tarnalelesz és völgye.

Annál inkább karakteres a Nagy-kő fala - a peremektől tartsuk távol magunkat, hiszen helyenként 80 méteres a mélység, a homokszemcsékkel borított felület pedig veszélyesen csúszós. Így is rálátunk a bársonyos ívű szikla oldalára, melynek anyaga egy sekélytenger árapály által mozgatott, part menti vizében rakódott le, benne a mészvázas élővilág fosszíliái halmozódtak fel. A kőzetté válás során ezek a karbonátos héjak feloldódtak, a meszes oldatok átjárták a homokos összletet, és összecementálták azt. Így keletkezett az ellenálló, gigászi sziklafal (és hasonló társainak) anyaga, amely később egy törésvonal mentén, a hegység összetöredezésekor emelkedett ki, mielőtt északias irányban kicsit kibillent, és puhább környezetéből kicsomagolta az erózió. A palóc tájnyelvben apokaként emlegetett, búbos kemenceként előreugró sziklaidomokból helyenként szabályos sorokba rendeződött kis „cipók" állnak ki: ezek a gumók szomszédságuknál keményebbek, mivel több meszes kötőanyag halmozódott fel bennük. A falról időnként leszakadó darabok nyomai a homokkő eredeti, sárgás színét feltáró törési felületek, míg a szürkés kéreg a kőzet mállásának eredménye.

Amint az ösvényen felkaptatunk a tetőn helyet foglaló rétre, esőbeállót találunk, ahol megpihenhetünk az ereszkedés megkezdése előtt. Az építmény falán elhelyezett információs tábláról megtudhatjuk, hogy a jól védhető csúcson a középhegységeinkből ismerős Kyjatice-kultúra (Kiétei kultúra) késő bronzkori erődítménye állhatott. Az ösvény lefelé hajlik a rétről, és a sziklaperem közelében vezet. Érdemes óvatosan kimerészkedni a nyugati fal tetejére is, hiszen a távoli Mátra látványát itt a sűrűn tagolt vajdavári gerincek erdős vadonja, és a hátterükben magasodó Karancs látványa egészíti ki. De végigmérhetjük azt a rövid völgyecskét is, amelybe tartunk.

Árkok, cirkuszok és teraszok vidékén

Az ösvény meredeken lejt, és öreg, természetes tölgyesen vág át, a meredek lejtőt keresztezve pedig átkelünk egy vízmosta árkon, mely a szikla tövéből érkezik, és a homokkő drasztikus pusztulásának hírnöke. Átvágunk egy beerdősülő réten, amelynek gyümölcsfái a régi tájhasználat lenyomatai. Előbukkannak a kicsiny katlan szűk falai, és lejjebb beérünk a csalános aljnövényzetű akácosba. A jobbra induló, sáros árok végén mintegy 5 perc sétával kereshetjük fel a Kő-forrást - vize iható, és csapadékos időszakokat követően biztosan számíthatunk rá. A fakadás előtt tönkrement esőbeálló és pusztuló lépcsők jelzik, hogy az ózdi természetjárók annak idején tevékenyek voltak a hegységben.

A tanösvény egy szűk, mély vízmosás hangulatos árkának aljához tapad, magas aljnövényzetben az akácos ellenére látványosan elvadult erdőben tekergünk a lombalagút árnyékát élvezve. Kisvártatva kilépünk a fák közül, és immár nyílt terepen érjük el a Darázs-patak völgyét. Balra, a feltáróútra térünk, és hangulatos tájon baktatunk tovább. A Darázs-patak vizenyős talpú völgyét csak kisebb facsoportok bélelik, a szegélyező dombokat pedig szintén nem fedi erdő. Balra festői völgykatlan tárul fel, mely alakja és kialakulása szerint a csuszamlásos folyamatok marta cirkusz, azaz köríves páholy. Az alján búslakodó gémeskút az erdő hiányával együtt a hajdani legeltetés mementója, a lejtőket meg-megtörő vonalak (a megmaradt gyümölcsfákkal együtt) pedig a gyümölcsösök telepítéséhez használt teraszosítás bélyegei. Valahol a kis völgyzugolyban talányos üreg, a Török-bunker mélyül, mely a helyi legendárium szerint arról kapta nevét, hogy az eltűnt állatokat a benne rejtőző törökök lopták el. A mesterséges odú valószínűleg pásztorszállás, pince vagy szökött katonák rejtekhelye lehetett.

Jobbra, a dombok hátterében még utoljára előbukkan a Kékes irdatlan tömbje, végül Bükkszenterzsébet határában a szél borzolta perjék látványa zárja le a túrát. A falu főútjára érve, a játszótér oldalában érdemes még szemügyre venni a földtani feltárást, amely egy pleisztocén, azaz jégkorszaki rétegsort mutat be. A buszmegállókat az kereszteződés két oldalán találjuk.