Noé szőlőjétől az apostolok templomáig

Itiner

• Istenmezejéről a K jelzést követjük a Hosszú-völgy aljáig.
• A Hosszú-völgyben jelzetlen aszfaltúton sétálunk le Váraszóra (az utolsó szakaszon a K+ jelzéssel együtt).

A túra részletes leírása

Elátkozott cipók

A tájegységet határoló Tarna mentén fekvő falu, Istenmezeje utcáit nem érdemes rögvest elhagyni - tegyünk inkább néhány perces kitérőt észak felé a település geológiai nevezetességéhez, a Noé szőlőjéhez. A hosszan kanyargó sziklaformáció nevéhez legendák sora fűződik, melyeknek közös eleme, hogy a kis fantáziával megkövesedett szőlőtőkékre emlékeztető alakzat átok eredményeképpen keletkezett, amikor a szükségben lévők kérését a szőlő tulajdonosai (az egyik verzió szerint egy Noé nevű földesúr) megtagadták. A tudományos magyarázat ennél konkrétabb, de nem kevésbé színes: a tengeri árapályövben lerakódott homokot kőzetté válása során az elhalt mészvázas állatok fosszíliáiból kivált anyagok cementálták kemény homokkővé, amit később az erózió csomagolt ki puhább, gyorsabban pusztuló, márgás-agyagos környezetéből. A lágy ívű falból kiálló gumók („cipók") pedig keményebbek a szomszédságuknál, mivel több meszes kötőanyag halmozódott fel bennük. A sziklafal aljában ráccsal lezárt, mesterséges eredetű üreg tátong, mely egy 19. századi fatemplom részét képezte.

A túra a K jelzésen indul az errefelé mindössze dombsági magasságú Vajdavár-vidék mélyére, és kezdetben még a völgyet bélelő házak közt halad. A hagyomány szerint a törökök dúlása elől menekülő lakosság a Tarna vizenyős völgyében lelt menedékre, és mivel túlélte a pusztítást, hálából nevezte el a jól csengő Istenmezejének új lakóhelyét. A valóság persze prózaibb: a hajdani birtokos Istenmezey családtól örökölte nevét a község.

Járatlan utakon a hátak tengerében

A homokos-agyagos talajú, esők után vendégmarasztalóan sárossá váló földút egy záportározó mellett vezet be a pagonyba, amely nem teljesen zárt: a völgyet a természetközeli állapotú erdőkre jellemző tisztásos, ligetes foltok tarkítják, aminek köszönhetően a meredek falak ellenére világos pásztában gyalogolunk. A patak medre a puha, homokos alapkőzetbe mélyen bevágódva, helyenként szakadékos oldalak között kanyarog, de számottevő víz leginkább csak nagyobb esőzések után folyik benne. A homok nem sok csapadékot tart vissza, a hirtelen lezúduló víz gyorsan lerohanhat a felszínen, jókora árkokat rajzolva bele. A tájat ezen kívül az időnként csúszópályává vizesedő agyagon meginduló tömegmozgások is formálták. E hatások eredménye az aprólékosan tagolt domborzat is, ami zegzugosságával az elszigeteltség érzését kelti, és kizárja a hegységen túli külvilág zajait - pedig alig távolodtunk el a falutól. Egy irtásfoltnál széles katlanba tekinthetünk be, majd rövid, de izzasztó kaptatóval érjük el a Keskeny-bérc oldalát. Színes, elegyes erdőségben túrázunk; az őshonos fajok mellett nem ritka a fenyvesfoltok, és főleg a nagy kiterjedésű akácosok megjelenése. Főként az utóbbi fajt a lakosság és az agyagos-homokos rétegek évszázados birkózása „hívta" a térségbe: a gyorsan képződő, hirtelen irányt változtató vízmosások megkötésére, a könnyen lemosódó talaj megvédésére telepítették a 19. század végétől. Az agresszíven terjeszkedő faj néhol kiszorítja vetélytársait, aljnövényzete pedig elszegényedik, és csak nagyon nehezen lehet visszaszorítani.

A pazar erdőkép a gerincre érve elegyes tölgyesbe vált, a jelzés pedig alig hullámzó, kényelmes utat követ. A közeli helynevek, a Vércse-láz-tető és a Nyúlsütő-tető talán a hosszú időkre visszatekintő vadászatok bélyegei, és ahogy az évszázadok során soha, úgy napjainkban sem fordul meg sok ember ezeken az ösvényeken. Pedig a Kohász kékként elhíresült, hosszútávú túraútvonalon járunk, amely az észak-magyarországi iparterület meghatározó városait, Salgótarjánt és Diósgyőrt köti össze, bemutatva a térség természeti adottságait. Az igazi nomád, erdővidéki vándorlás élménye adott, kilátás viszont sajnos nincs - igaz, miután érintünk egy feltűnően széles szállítónyomot, és jobbra kanyarodunk, a lombok közt (baloldalt) felsejlik a Medves bazaltplatója, északon pedig az Alacsony-Tátra dereng. Kerítés mentén, vadregényes fenyvesfolt peremén kaptatunk fel túránk csúcspontjára, a Szederkényre, melyet más térképek Lóhullás-tetőként jeleznek - mivel az oldalát képező, meredek lejtőn egykor hátasok zuhantak le.

Völgyi hangulatok Váraszó fölött

Enyhe ereszkedésbe fogunk. Árnyas, néhol már-már baljóslatú rengetegben kanyarog az út, a gerinc keleti oldalát pedig nagyobb számban fedik öreg bükkösök is, amikbe itt-ott sötét erdeifenyvesek települnek. Az út szertelen tekergés végén a mély Gemeruta-völgybe hajlik - amelynek neve a hajdani, Gömör vármegyébe vezető útból eredeztethető - ezáltal jelzi, hogy régóta használt, fontos mélyedésben járunk. A szemrevaló, hűs bükkös alján nyílegyenes árok mellé tapad az út, végül egy idilli fekvésű rétnél érkezünk meg a Hosszú-völgy valóban elnyújtott pásztájába, melynek irányát egy szerkezeti vonal jelölte ki, majd a patak mélyítette tovább. Alján betonút nyújtózik, ezen jobb felé folytatjuk túránkat. Balról ligetes láperdő kísér, és nem ritkán foglalt források vagy érkező vízfolyások mellett haladunk el. A Hosszú-völgyi-patak tekintélyes, mintegy 13 km hosszúságú utat tesz meg, de a medrét határoló, széles hegyhátakról többnyire csak rövidke, aszályos időszakban elapadó csermelyeket gyűjt magába. A Boczátori-forrás vize megbízható és iható, és bár az út tövében, növények szorításában bújik meg, közelségére egy esőbeálló hívja fel a figyelmet.

Jó darabig poroszkálunk még a hegyek szorításában elnyúló, foltozott aszfalton, mire elérjük a patakon duzzasztott három tó egyikét. A 20. század végén kialakított állóvizek magántulajdonban vannak, neveiket tulajdonosaik adták nekik - a Hibás- vezetéknevet jelöl, a talányos ihletésű Ngoro goron-tó pedig hasonlít ugyan egy tanzániai kráter és természetvédelmi terület elnevezésére, de nem egyezik meg azzal. Igaz, a végében álló, faszerkezetes cölöpház is afrikai ihletet sejtet. Az első és második víztükör békés erdei környezetével vonja magára a figyelmet, a legalsó „testvér" előtt pedig párás levegőjű, békakuruttyolástól hangos láperdő alján áramlik a víz. Ez az utolsó, a Forrás-tó a legkiépítettebb: itt fedett pihenőhelyek is állnak a korláton belül, mellette kiadó faház és büféépület is helyet foglal. (Hogy a rengeteg valaha a völgy alját is lakta, arról a középső tóból meredő facsonkok árulkodnak.)

A túra utolsó felvonása egy kiadós séta a rétpásztával bélelt völgyaljon. Jó félóra után érkezünk meg Váraszóra, a hosszú, palóc községbe. „Vár az aszóvölgyben" - neve a közeli földvár és a helyenként száraz aljú mélyület összevonásából keletkezett, de a hagyomány szerint a hegytetőkön állomásozott őrszemek kiabálva jelezték egymásnak a jövevények közeledtét, amíg az üzenet eljutott a faluba, ahol az utolsó csapattag „várja a szót". A település nevezetességéhez, a korábbi Szent Péter és Pál apostol-, most Magyarok Nagyasszonya-templomhoz érdemes kitérőt tenni, hiszen a piciny épület már a 13. század eleje óta a dombtető ékessége. A túra elvezet a kocsma mellett, és a falu központjában, a mai Szent Péter és Pál apostol-templomnál végződik, ahol a buszok is megfordulnak.