Körtúra a Zselic ékkövéhez, a Sas-rétre

• A buszmegállóból déli irányba indulunk a P jelzésen, amit a Terecseny melletti elágazásig követünk.
• Balra térünk a P◼ jelzésre, amit Terecsenyen át követünk.
• Az Aligvár kulcsosház után 200 m-rel a K● jelzések mentén felkeressük az Aligvár-forrást.
• Visszatérünk a P◼ jelzésre, amit tovább követünk.
• Egyenes irányt tartva áttérünk a P+ jelzésre, ami egy aszfaltos feltáróútig vezet.
• Az aszfaltos feltáróúton jobbra fordulunk, majd az erre csatlakozó P◼ jelzésen gyalologunk a Sasrét vendégházig.
• A vendégháztól jobbra a P+ jelzést követjük a tóig.
• A tó szigetére a jelzetlen hídon és sétányon teszünk kitérőt.
• A Sas-rétről visszafelé a P+ jelzést követjük Bőszénfa határáig.
• Bőszénfára a P jelzésen térünk be.

A túra részletes leírása

Bőszénfa és szarvasai

A település az őskor óta lakott, és egyike volt a Szent István király által a szentmártoni apátságnak, azaz (mai nevén) a Pannonhalmi Bencés Főapátságnak adományozott falvaknak. A tatárjárásig főleg apátsági kanászok lakták a települést, melynek nevét Albeus mester esztergomi kanonok 1237-1240. évi összeírása említette először Bozais alakban, később a Derssfy, az Imreffy, majd a Festetics család bitrokolta. A törökdúlásig lakossága magyar volt, majd az elpusztult települést 1703-ban a Festetics család szerezte meg, és ő építtette a kastélyt is. A birtokhoz tartozott ekkoriban Szenttamás- és Kisbőszénfa-puszta, valamint a Rókamalom-major. Előbbi a középkorban jelentékeny falu volt. Az 1770-es években Festetics Lajos a vármegye első alispánja, magyar jobbágyait áttelepítette, és helyükre sváb telepeseket hozatott. Mai formája és neve az 1800-as években alakult ki, amikor már a 800-900 lakos nagy része németajkú volt. Lakóinak megélhetése főleg a fakitermelés és kalamász, vagyis kátránylepárlás révén elsősorban az erdőhöz kötődött, mellette állattartással és növénytermesztéssel foglalkoztak. A II. világháborút követően 70 sváb családot telepítettek ki a faluból, és helyükre 20 felvidéki magyar családot költöztettek.

A faluban található a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem zárttéri vadgazdasága, amely oktatási, kutatási és termelési célokat is szolgál, de a természetjárók és az állatbarátok számára is egész éves látnivalót nyújt. Az 1300 ha-on gazdálkodó, „bőszénfai szarvasfarmként" elhíresült központ működése a gyepgazdálkodásra, az élőállatkereskedelemre, a vadászatra, a vadfeldolgozásra és a turizmusra is kiterjed. A park gímszarvasai mellett többek között az őshazájában vadon már kipusztult, kínai nevén milunak hívott Dávid szarvast is megcsodálhatják a látogatók. Elnevezését Dávid atyáról, arról a Kínában térítő francia misszionáriusról kapta, aki először számolt be a faj létezéséről a nyugati tudomány számára a 19. században. A milu a pleisztocénban Kínában, Koreában és Japánban is előfordult. Vadon élő állományainak kihalása a 17-18. századra tehető, a császári vadasparkokban élő összesen kb. 120 példányból európai állatkertekbe is került pár egyed. Ezeknek köszönhető a faj fennmaradása, mivel az utolsó kínai példányokat 1900 körül, a boxerlázadás idején a japán és nyugati katonák megették. A szarvasfarm éttermében többek között saját termékekből készített vadételeket kínálnak.

Irány a Zselic!

A buszmegállóból déli irányba indulunk a P jelzést követve, és egy rövid szakasz után jobbra fordulunk a 67. sz. főútról. Az erdő szélén, a szarvasfarm kerítése mellett haladva kb. 1 km múltán lakóházak sorához jutunk az egykori téglagyár területén. A Zselicben a 19. század második felében a térség agyagos-löszös talajaira és a környező erdőségekre alapozva több téglagyár is működött. Bőszénfán tömör téglaagyagot bányásztak, de a közeli Lukafapusztán ekkoriban az üveghuta mellett cserépedénygyár és pipaégető is üzemelt. A házsort elhagyva hamarosan ismét átkelünk a 67. sz. főúton, majd 200 m múlva, a Boldogasszonyfához tartozó Antalszállás határában hosszas ereszkedésbe kezdünk. Akácos erdőn át menetelünk egy elágazásig, ahonnan érdemes rövid kitérőt tenni (egyenesen) a volt terecsenyi vasúti megállóban kialakított Terecsenypuszta Erdei Pihenőházig - a szépen karbantartott porta udvarán kutat is találunk.

Az erdei elágazásban balra térünk, és a P◼ jelzésen besétálunk Terecsenyre, aminek első említése 1183-ból való Terecső néven. Ekkor a vátyi székely ispánsághoz tartozott, a 18. században pedig már csak a Battyány uradalom részét képező pusztaság volt, ahol egy Aligvár nevű csárda épült 1760 körül. 1856-ban a bécsi Biedermann bankárcsalád vette meg a birtokot, akik később németajkú zselléreket telepítettek be (elsősorban) a szomszédos Németlukafapusztáról, ahol ekkoriban élte végnapjait a Dunántúl egyik utolsó erdei üveghutája.

Jelzésünket követve az Aligvár kulcsosház mellett hagyjuk el a falut, majd 200 méter után, a K● jelzések mentén rövid kitérőt teszünk Balogh István, a Dél-Zselic Természetbarát Klub egykori elnökének 2013-ban felavatott emlékművéhez, illetve az Aligvár-forráshoz.

Az Aligvár-forrás és környéke

A percenként 4-15 literes vízhozamú fakadás foglalását 2009-ben a Mecseki Erdészeti Zrt. Szigetvári Erdészete készítette Baumann József és Baumann Józsefné közreműködésével. Neve az „Aligvártól Terecsenyig" című mondához köthető, miszerint 1760. táján csak egy ütött-kopott csárda állt itt. Vendégei jobbára favágók, talán Séta Pista bandája vagy más járó-legények voltak. Ha idegen érkezett, a kocsmárosnék nem győztek panaszkodni: „Alig vár az ember arra, hogy teljék az esztendő, és máshova mehessünk." Amikor Kossuth Lajos sereget toborzott a Drávához Jellasics serege ellen, és meglátták a csárdát, fölsóhajtottak: „Alig vártuk, hogy ideérjünk!". Ezért lassan ráragadt az Aligvár név a vendéglőre, majd a pusztára is. A helyiek több embert is megtréfáltak régen, amikor azt kérdezték tőlük, hogy merre és milyen messze van Aligvár. Ezt felelték: „Visszafelé kell magának menni! Hogy mennyit? Hát ide Terecsenytől Aligvárig... testvérek közt is megvan az út vagy száz esztendő!"

Visszatérünk a P◼ jelzésre, amin kisvártatva egy vadkerítéssel lezárt kereszteződéshez jutunk - ezt létrán keresztezzük. A bekerített terület túloldalán, a környék erdőségére nyíló kellemes kilátás fűszerezi utunkat. A kerítés után rövidesen elérjük a P+ jelzést, ezt egyenesen követve aszfaltos feltáróútra érünk. Ezen jobbra fordulunk, és 1,5 km-t kanyargunk rajta. Csatlakozik a P◼ jelzés is, ami egészen a Sasrét kisvasútállomásig kalauzol.

A zselici csühögő

Az Almamelléki Erdei Vasutat az ország legkeskenyebb, 600 mm-es nyomtávú vasútját Biedermann Rezső báró építtette 1901-ben Almamellék és a németlukafai Cigány-völgy között, hogy megkönnyítse az erdőben kitermelt fa és egyéb mezőgazdasági termények eljuttatását a MÁV vasúthálózatához. Ezen felül a németlukafai hamuzsírégető boksa és üveghuta termékeinek szállítását is a vonalon végezték. A lukafai elágazástól a sasréti vadászkastélyig vezető sínpálya 1925-ben készült el. A vasút a teherforgalom mellett többek között a mai Kikerics Erdészeti Erdei Iskola helyén állt hajdani iskolába hordta a környék gyerekeit. 1945. után a kisvasút kezelője az erdőgazdaság lett, ami 1956-ban a lóvontatást (ami miatt lóré névvel is illették a vasutat) egy R-20-22 típusú Hofher motormozdonyra cserélte, valamint ekkor álltak szolgálatba a MASZOLAJ kocsik is. Ma csak az Almamellék és Sasrét közötti vonal üzemel, amin hétvégéken és ünnepnapokon egy C50-es mozdonnyal vontatott szerelvény közlekedik kb. 25-30 perc menetidővel. Télen a kocsit hangulatos fatüzelésű kályha fűti. Indító állomásán erdészeti és kisvasúti kiállítást lelünk, illetve itt rendezik meg évente (április második szombatján) a kisvasúti napot, ami kiváló alkalom e különleges, muzeális értékű gazdasági örökség megismerésére.

Az erdei vasút arról is nevezetes, hogy 1977-ben az almamelléki állomásépületben forgatták a Kihajolni veszélyes című filmszatírát, amelynek szereplői között találjuk Tomanek Nándort, Bodrogi Gyulát és Kiss Marit. Mivel a filmfelvétel előtt kb. fél évvel megszüntették a vasútvonalat, a mozdonyokkal többször végig kellett járni a pályát, hogy a sínek fényesek legyenek. A vasúton átkelve érünk a sasréti vadászkastélyhoz.

Sasrétpuszta

Az eredetileg Sás-rétnek hívott pusztát Bassler (később Baracs) Alfréd főerdész nevezte át a 20. század elején. Biedermann Rezső báró a Sas-rétre a már említett kisvasút és iskola mellett egy impozáns vadászkastélyt is álmodott, amit legutóbb 2013-ban újítottak fel. Előterében háztörténeti kiállítást tekinthetünk meg, illetve az erdőbirtok vezetésével és a vadászkastély megépítésével megbízott Bázler Ernő és felesége portréját, de régi vadászatok emlékei is megelevenednek. Sasrétpuszta presztízse 1955-ben tovább nőtt, amikor Tömpe István erdészeti főigazgató rekordméretű, 15,2 kg-os agancsú bikát hozott terítékre a Sasrétpusztához tartozó Jámborka erdőrészben. A Sas-rét melletti öreg bükkös helyi jelentőségű természetvédelmi terület.

A vendégháztól Szatyor Győző Tulipán II. című alkotását elhagyva az évszázados platánsor alatt, a P+ jelzésen indulunk tovább, elhaladva egy több mint 300 éves kocsánytalan tölgy mellett. Baloldalon egy játszótérrel kombinált pihenő után pillantjuk meg a Mecsekerdő Zrt. által fenntartott erdei iskolát. A báró Biedermann Rezső által alapított sasréti iskola épületében a Mecsekerdő Zrt. 1996-ban rendezte be a Kikerics Erdészeti Erdei Iskolát, ahol erdő- és élménypedagógiai módszerekkel szerettetik meg a gyerekekkel a természetet, miközben bővítik tudásukat. A szépen felújított épület előtt, melyben szállás is igénybe vehető, gyógynövénykertet találunk, mögötte tágas fedett kiülőt alakítottak ki.

Tövéből indul a 1,5 km hosszú Sasréti tanösvény, amit 20 tábla tesz informatívvá: ezek bemutatják a megye legöregebb erdője, a fölénk magasodó, több mint 200 éves ezüst hársas bükkös fafajait, majd a megszerzett ismeretanyagot vissza is kérdezik. A WWF Szentélyerdői közé is besorolt rengeteg a Zselic egyetlen ilyen korú állománya. Az „ősbükköst” a leírások szerint maga báró Biedermann Rezső kímélte meg a fakitermeléstől, saját örömére. Az idős bükkösben a természetes erdődinamika jelei – lékek, taplóval és mohával borított holt faanyag – látszanak.

Az útvonalon végigsétálva az erdő lágyszárúival és az erdő természetes felújulásával is megismerkedhetünk a különböző korú újulatfoltok révén. Két vízfakadást is érint a nyomvonal, az Almás- és a Kis-Almás-forrást. Az erdei iskolával szemben, az út túloldalán játszótér várja a gyerekeket, majd pár méter múlva gyaloghíd vezet a Sasréti-tóban álló szigetre, ahol egy hangulatos pavilon csábítja pihenésre a túrázókat.

Indulás a Sas-rétről

Az állomásig a már megismert úton jutunk vissza, onnan pedig a P+ jelzést követjük északnyugati irányban. Miután elmaradnak mellettünk a gyepek, hosszú emelkedésbe kezdünk a bükkök és néhány idős kocsánytalan tölgy alatt. Később keresztezzük a gerincen futó utat, amelyet ereszkédes követ a Pálinkás-gödör égeresének irányába. A völgyben gyakran még nyáron is vizenyős a talaj, illetve magas aljnövényzetre is készüljünk. Balra a Farkaslaki Erdő Természetvédelmi Terület terül el mellettünk, ami hazánk legjelentősebb kakasmándikó állományát rejti. Az 1977 óta hivatalosan is védett területen a rózsaszín virágú faj többezres virágzó állományában gyönyörködhetünk március közepén. Teljes virágzás idején az égnek álló lepelcimpák különleges megjelenést kölcsönöznek a növénynek.

Egy éles balkanyar után, az erdő és a rétek határán szép kilátás nyílik Bőszénfa irányába. Ekkor már az egykori vasút töltésén haladunk egészen a 67. sz. főútig, amelyen jobbra fordulva, a P jelzés segedelmével térhetünk vissza kiindulópontunkra.