Zselici hullámok hátán Bőszénfára

Itiner

• A buszmegállótól északkeleti irányba indulunk a Z jelzésen.
• Az út kanyarjában a Z◼ jelzésen jobbra tartunk.
• A Z● jelzést követve átkelünk a Surján-patak hídján, majd ezt követjük az erdőben.
• A dűlőútra kiérve balra fordulunk a Z jelzésen.
• A Sipos-hegynél a K jelzésen jobbra tartunk.
• A lovarda kerítése mellett haladva balra tartunk a Z jelzésen, ami Bőszénfára vezet.
• Bőszénfán végigsétálunk a jelzetlen Szigetvári utcán.
• A P jelzésen, a 67-es úton balra fordulva találjuk a buszmegállót.

A túráról részletesen

Indulás Kaposgyarmatról

A szép fekvésű települést Yormoth alakban említi először oklevél 1296-ban, és néhány békés századot követően, a törökdúlás után már csak 3 jobbágycsalád maradt a területén. Lélekszáma csak a XVIII. században kezdett emelkedni. Helytörténeti érdekesség, hogy az első iskolát 1920-ban a kocsmaépületben alakították ki, melyben egy tanterem és egy szoba-konyhás tanítólakás volt.

A buszmegállótól északkeleti irányba indulunk a Z jelzésen, a fasor mentén, majd az út kanyarjához érve, a Z◼ jelzésen jobbra tartunk. Hamarosan már tábla hirdeti a mésztufahasadékot, a környék legfőbb földtani látványosságát. A Z● jelzést követve átkelünk a Surján-patak hídján, melynek neve bozótos patakot jelent. A kaszáló után, az erdőbe beérve lassú emelkedésbe fogunk. A párás mikroklímát mutatják a gyertyánnal elegyes bükkös gyepszintjét tarkító erdei pajzsika tövek. Keresztezzük a patak mellékágát, majd a meredek szakasz végeztével padok kínálnak pihenési lehetőséget. Itt találjuk a mésztufahasadékot is.

A Kaposgyarmati-mésztufahasadék

A Surján-patak egyik időszakos mellékvize a Zselic negyedidőszaki, szakaszos kiemelkedése során átvágta magát a területet fedő, helyenként több 10 m vastag löszön és egyéb üledékeken, alatta pedig a késő-miocén idején itt hullámzott Pannon-tó partmenti zónájának üledékét érte el (ezek adják a Zselic fő tömegét). Ezekkel a jobban cementált pannon homokkő rétegekkel már kevésbé bírt a víz, így kialakult a ma látható kis szurdok kicsiny vízesése, melyen a patak lebukik. A kis cseppkőszerű bevonatok úgy képződnek, hogy a homokkőben lefelé szivárgó, a talajban enyhén savanyúvá váló csapadék lassan oldja a kőzet karbonátos ásványait, és az így szállított mész a réteglapok felszínén, valamint a kőzet repedései mentén kicsapódik. A kicsiny szurdokban a hűvös, párás klímát jelző gímnyelvű fodorka és májmohák tenyésznek, amik élettevékenységük során szén-dioxidot vonnak el a vízből, segítve a kőzetet felépítő kalcium-karbonát kicsapódását. Mivel azonban ez a folyamat még így is lassú, fokozott figyelemmel óvjuk ezeket kis édesvízimészkő-képződményeket. A vízesés mellett a szurdok másik jellegzetes képződménye a Bivalyfej névre keresztelt, sötét árnyalatú travertínó (azaz mésztufa) szikla.

A Konkolyoson és a Faizón át

Jelzésünket követve egy hosszabb szakaszon közel szintben haladunk, majd kiérünk a dűlőútra, amin balra fordulunk a Z jelzésre. A Sipos-hegytől viszont jobbra tartunk a K jelzéssel, és a Balla-tető bükkös erdőiben hullámzunk tovább a Konkolyos dűlőre. A vetési konkoly régebben gyakori gyomnövény fajunk volt, kicsi, fekete magjait nehezen lehetett kitisztítani a gabona közül, és elfogyasztva súlyos mérgezéseket okozott. Mára azonban a növényvédőszerek használata miatt erősen megritkult, ezért védett. Tudományos neve (Agrostemma githago) görög eredetű, és mezei koronát jelent, ami a növény „felhasználására” utal. Rózsaszín virágai szerfelett dekoratívak. Őshazája a Kelet-Mediterráneum lehetett, de már az ókorban elterjedt egész Európában, majd a kora újkorban Észak-Amerikába és Ausztráliába is eljutott. A Biblia is több helyen említi, így például Máté envangéliumának 13. fejezete is: „Aki a jó magot veti, az az embernek Fia; A szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai. Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok. Amiképpen azért összegyűjtik a konkolyt és megégetik: akképpen lesz a világnak végén.” A fajt a kultúrevolúció egyik legismertebb példájaként ismerjük: csírázásgátló hatása révén a konkolyos táblákon magasabbra nő a búza. Egyedfejlődési ritmusa is a gabonáéhoz idomult, csupasz (művelt) talajfelszínen tud csak kicsírázni, és a búzával együtt szökken szárba, valamint termést is ugyanakkor érlelnek. Az evolúció a 4–5 foggal nyíló toktermésén is tetten érhető. A termésben a fogak esetleg csak kis mértékben nyílnak szét, bezárva tartva a magokat a cséplésig, hogy a következő évi vetőmaggal újra elvessék utódjait.

Kiemelkedve a szabadon álló gyökérzetű fák közül, déli irányban haladva Simonfai-puszta épületei után a Faizó nevű területen fordulunk balra az aszfaltos úttal. A faizás egykor úrbéri juttatás volt, melynek alapján a jobbágy fát kapott a földesúr erdőjéből. Tüzelőnek főleg hullott és száraz fát adtak neki, de ha az kevés volt, élőfát is hazavihetett. Épületfát a földesúr csak a tetőzet, ablakok és ajtók javítására, míg szerszámfát a szekerek, ekék, jármok helyrehozására volt köteles adni. A meghatározott fa mennyiségén felüli, és az előírt vágásidőn kívüli faizásért szigorú büntetés járt. A juttatásért cserébe a jobbágyok kötelesek voltak a földesúrnak fát vágni, majd azt elszállítani a kijelölt helyre. A favágás főleg a zsellérek dolga volt, míg a fuvarozást a jobbágyokkal végeztették el.

Le Bőszénfára

Az aszfaltburkolatú utat egy kissé nehezen észrevehető jelzésnél hagyjuk el a következő kanyar előtt, és cseres-tölgyesek, valamint akácosok által szegélyezett széles földúton ereszkedünk le a Gálosfai-patakot kísérő égeresbe. Az erdőből nagy tisztásra jutunk, ahol jobbra fordulva átkelünk a patakon. (Ha egyenesen mennénk tovább, rövidesen a Vörösalma vadászházhoz érnénk.) A túlparton hamarosan meredeken indulunk fölfelé, hogy végül az Öröm- és a Rózsa-hegy közötti völgyön megérkezzünk Bőszénfára.

A község az őskor óta lakott, és egyike volt a Szent István király által a szentmártoni apátságnak, mai nevén a Pannonhalmi Bencés Főapátságnak adományozott falvaknak. A tatárjárásig főleg apátsági kanászok által lakott települést, melynek nevét Albeus mester esztergomi kanonok 1237-1240. évi összeírása említette először Bozais alakban, később a Derssfy, az Imreffy, majd a Festetics család bitrokolta. A törökdúlásig magyarok lakták, majd az elpusztult települést 1703-ban az utóbbi család szerezte meg, felépítve a kastélyt. A birtokhoz tartozott ekkoriban Szenttamás- és Kisbőszénfa-puszta, valamint a Rókamalom-major, előbbi a középkorban jelentékeny falu volt. Az 1770-es években Festetics Lajos, a vármegye első alispánja áttelepítette magyar jobbágyait, és helyükre sváb telepeseket hozatott. Bőszénfa mai formája és neve az 1800-as években alakult ki, amikor is a már 800-900 lakos nagy része német ajkú volt. Lakóinak megélhetése főleg a fakitermelés és a kalamász, vagyis a kátránylepárlás révén elsősorban az erdőhöz kötődött, mellette állattartással és növénytermesztéssel foglalkoztak. A II. világháborút követően 70 sváb családot telepítettek ki a faluból, és helyükre 20 felvidéki magyar családot költöztettek. Az 1930-as években gőztéglagyár és gőzmalom is működött a településen.

Szent Notburga-templom és Bőszénfa

Balra fordulva a Dózsa György utcán azonnal megpillantjuk a Szent Notburga-templom magasba törő csúcsos tornyát. A helyén álló első templom 1777-ben épült, melynek állaga azonban viszonylag hamar romlani kezdett, így Festetics Pál kegyurasága alatt, 1902. szeptember 13-án, Szent Notburga napján felszentelték a ma is látható egyházat. Legutóbbi felújítása 2021-ben történt. A falu központjában található egyhajós római katolikus templom előtt egy 2000-ben emelt feszület osztozik a helyen az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve az I. és a II. világháború hőseinek emlékműveivel, valamint egy Szentháromság-szoborral. A templommal szemben lévő parkban a 2000. évi milleniumi emlékfal található.

A templomtól a Fő utcán folytatjuk utunkat, elhaladunk több építészeti védelemre érdemes lakóház és a labdarúgópálya mellett, majd 800 m múlva balunkon feltűnik a Nemzedékek parkja és a mellette elterülő dísztó, benne műmadarakkal „ékesített” stégekkel és egy gyaloghídon elérhető mesterséges szigettel, amin pihenőhelynek kialakított pergola áll. A park szalonnasütőkkel, padokkal csalogatja a pihenni vágyókat, az attrakciókat egy 1200 m hosszú, térköves sétány köti össze. Innen már nincs messze a túránk végpontját jelentő buszmegálló, amit a Fő utca végi kereszteződésben egyenesen továbbmenve a Szigetvári utcán, majd a 67. sz. főúton balra fordulva (a P jelzésen) érünk el.