Határfeszegetés az ország északi peremén

• A Hollóházi Porcelángyártól a P jelzésen indulunk északi irányba.
• Az elágazástól a S jelzést követjük tovább, egyenesen.
• Az Országos Kéktúra obeliszkje után a Z kerékpáros jelzésre térünk a határátkelőig.
• Az országhatár vonalától jobbra, a Z jelzésen haladunk a Nagy-Hrabón keresztül.
• Az Oláh-réttől jobbra, a K+ (illetve a Szent Erzsébet-zarándokút) jelzésére térünk.
• A László-tanya közeléből az Országos Kéktúra K jelzése mentén ereszkedünk vissza Hollóházára.
• Hollóházán balra a S, majd végül (egyenesen) a P jelzést vezet vissza a kiindulópontra.

A túráról részletesen

Határtalan határ

Határmenti túránkat az ország egyik legészakibb településéről, Hollóházáról kezdjük, egyenesen a közúti határátkelő felé. A P jelzésen haladunk a falu központjáig, majd a S jeleket követjük a porcelángyár és a Kéktúra emlékműve között. A völgybe szorult falut valójában a környező erdők hasznosítására alapították a 18. században. Eleinte üveget gyártottak a hutatelepülésen, majd a kőedénygyár költözött ide Telkibányáról, ami modern formájában a mai napig is a fő megélhetést nyújtja a lakosság számára. Hegyek közé ékelődő, erdőkkel határolt fekvésének köszönhetően a turizmus is egyre jobban megerősödik Hollóházán, aminek kétségtelen hajtóereje, hogy az Országos Kéktúra kezdőpontja a falu központjába került.

Az első közel két kilométeren keresztülszeljük a falut a főutcán, amely szinte az egyetlen út Hollóházán. Stílusosan a Szent László utca vezet a falu közepén álló Szent László-templomhoz, ami alatt, a buszfordulónál találjuk az Országos Kéktúra obeliszkjét, valamint első (vagy éppen utolsó) K jelzését a fehérre meszelt oszlopon. Eredetileg a Nagy-Milic csúcsáról indult az országot átszelő vándorlás, csak a 2000-es években hosszabbították meg a településig, mivel a Nagy-Milicre is muszáj volt feljutni valahogy - így már egyértelműen Hollóházáról kell felkaptatni az ország legészakabbi szegletébe.

Az országúttal párhuzamosan haladó, kisebb forgalmú Kossuth Lajos utcán folytatjuk a sétát, amin még nyomokban fellelhető a Z kerékpáros jelzés. A falu végénél rövid murvás kaptatással csatlakozunk ismét az országúthoz. Az aszfalton két kilométert teszünk meg a határátkelőig, ahol beváltunk az erdőbe - a táj és a viszonylag gyér forgalom kárpótol a kényelmetlenül kemény és egyenes terepért. Igazából végig kaszálók láncolatán kapaszkodunk a nyeregbe, és remek rálátást élvezhetünk a tágabb környékre, így a Kánya- és a Nagy-Pál-hegytől a Szurok-hegy és Nagy-Hrabó csúcsáig. Előbbiek a vulkánokban rejlő kincs, az aranyat tartalmazó telérek miatt ismertek, míg utóbbi kettőt átszeli az államhatár. A Kéked felől becsatlakozó útnál találjuk a határnyitási emlékművet, mely megemlékezik a vidék szomorú sorsáról. Az átkelőhely Trianon után, 1920-ban létesült az újonnan meghúzott vonalon, de az I. Bécsi döntés után közel egy évtizeden át funkcióját vesztette, hiszen a határt Kassától északra tolták. 2006-ban nyílt meg újra a határátkelő, ám ekkor már a schengeni határok 2007. január 1-jei bevezetése miatt értelmét vesztette. A 2020-as pandémia idején aszfalthalommal és betonelemekkel zárták le újra ezt a „kaput".

A Szurok-hegy és a Nagy-Hrabó közötti vizenyős területet, ahonnan már Szlovákia felé folynak le a vizek, Farkas-ortásnak hívják. Ez a vidék valóban átkelő a nagyragadozók számára, ennek a pár erdős hegynek köszönhetően települt vissza, vagy igazából el sem tűnt teljesen a Tokaji-hegység területéről a farkas és a hiúz. Rajtuk kívül a népes kárpáti populációból érkező medve is rendszeres látogatója a vidéknek.

Egy pihenőt és információs táblát találunk a határátkelőnél, ahol a Z jelzést követve sűrű, bozótos erdőbe kanyarodik túránk a kényelmes aszfaltos útról. Markáns a váltás, ugyanis a legmeredekebb kaptató szinte rögtön az első métereken elkezdődik. Érdemes a fák segítségével oldalazva, a gyökereket használva leküzdeni a rendkívül kitett emelkedőt. Szerencsére pár száz méter után megenyhül a hegy, és köves, de egyre lankásabb terepen követjük a határkövek által jelölt, kitisztított sávot.

Rét hátán rét

A Nagy-Hrabó csúcsára érve irtás nyitja meg a kilátást észak felé, ahonnan szépen rálátunk Kassa házaira és a Hernád széles völgyére hátterében a Kojsói-havasokkal. A határvonal ettől az egy kilátóponttól eltekintve főleg eltérő vágáskorú erdőkben halad a két állam közötti hegytetőn.

Az első váltás a Drahosi-rétre ereszkedve következik, ahol a visszaerdősülő terület szélén haladunk, jellemzően nyírfás ligetekben. A nyírfa magja terjed a leggyorsabban a széllel, ezért képes a fásszárúak közül elsőként elfoglalni a nyílt terepeket. Néhol még láthatóak füves tisztásfoltok, amelyeken az eredeti kaszálórétek gazdag lágyszárú flórája és a hozzájuk kötődő rovarvilág már csak töredéke az eredeti állománynak. A területet az 1970-es évektől nem hasznosítják, csak az utóbbi időben kezdett a facsoportok ritkító gyérítésébe a nemzeti park, hogy visszaállítsa a fajgazdag hegyi kaszálók állapotát.

A facsoportok közt haladó ösvény egy út keresztezésénél tágasabb tisztásra ér. Itt a szlovák oldal felé láthatóan rendszeresen kaszálják a rétet, amelynek túloldalán ismét feltűnik a Hernád völgye és Kassa városa a keretező hegyvidékkel. Ezután öreg bükkfák között zegzugos vidékre érünk, ahol a Lászlótanya területén eredő patakot is keresztezzük, majd némi kaptatással felérünk a Polyáska tömbjére. A sziklákkal tűzdelt terep teljes elhagyatottságot mutat, alig jár erre bárki is a vadakon kívül. A tető túloldalán aztán a túloldalról csatlakozik egy erdészeti dózerút, amit turistaút követ. Itt ismét egy születőben lévő patakot érintünk, de a határ ráfordul a völgyre, és az eredetéig követi a vízfolyást. A magyar oldalon, a patak vizenyős forrásvidékét látványos, öreg erdő fedi – ezt a félreeső zugot az Oláh-rét alatt már nem termelték le, napjainkban pedig fokozott védelmet élvez. Az eredő vízfolyásokat keresztezve kiérünk egy dózerútra, mely a határ túloldalán is folytatódik. Az Oláh-rét egykori kaszálóját köti össze, de erre halad tovább a hegyvidéken átvezető legkényelmesebb útvonal is.

Az esőbeállóval és többnyelvű információs táblával rendelkező határátlépő hely rendkívül közel van Magyarország legészakabbi pontjához. Az útról az erdőbe pillantva, kb. 50 méterrel felettünk a sűrűben láthatjuk is ott, ahol először fordul egyet a határsávot jelölő nyiladék. Megközelítése vetekszik a Nagy-Hrabóra felvezető ösvénnyel, így innen, lentről érdemes csak megtekinteni. Ha mégis vállalkoznánk a hegymászásra, akkor már érdemes pár száz méterrel tovább kapaszkodni, hogy az Eszkárosi-kilátót is meghódítsuk, a sziklás kiszögellésről ugyanis gyönyörű panoráma nyílik a Hernád völgyére, a Tokaji-hegység nyugati lankáira és a felvidéki hegyekre. A szikláról tiszta időben a Magas-Tátra is kivehető.

Az Oláh-rét szélétől visszafordulunk déli irányba a K+ jelzéssel és a Szent Erzsébet-zarándokúttal, keresztezve a jellegzetes hegyi kaszálót. Egy kis házikót is felfedezhetünk a rét mellett, az erdőben, ami a legészakibb épület hazánkban. Az oláh-réti kunyhó csapolt gerendafalával már a közeli Kárpátok hangulatát idézi. Öreg bükkösben kanyarodunk kissé feljebb a zarándokúttal, ami rövid emelkedés után becsatlakozik az Országos Kéktúra nyomvonalába.

Majdnem őserdőben a Kéktúra vonalán

A K jelzésen ereszkedünk le a Lászlótanyát megközelítő aszfaltúthoz. Sajnos az egykori grófi kastélyt már nem látogathatjuk meg, a jelenlegi tulajdonos bezárta az épületegyüttest a nagyközönség előtt. Az erdei kastély vadászlaknak épült a Károlyiak számára, és ennek köszönhető, hogy a környező terület nem Szlovákiához, hanem Magyarországhoz tartozik: a közigazgatási és orografikus választóvonalat követő trianoni határvonalat ugyanis itt a tulajdonviszonyokhoz igazodva módosították. 

Figyelemre méltó viszont az erdő: az óriási, szürke törzsű bükkök, az embernél magasabb gyökértányérok, egymásra borult törzsek birodalmában az öreg állományt szerkezetileg alig különbözteti meg bármi attól, hogy őserdőnek nevezzük: a kb. 15 hektáros erdőrész a WWF Magyarország Szentélyerdőinek sorába is bekerült, legidősebb bükkjei akár a 180 éves kort is elérhetik. Hagyományos fakitermelés nem folyik benne.

Az aszfaltút pár ház kíséretében kiérkezik a Bodó-rétre, ahol ismét élvezhetjük a hegyi rétek tágas panorámáját. A nyírfákkal és fenyőcsoportokkal vegyes ligetek talán ennek a rétnek kölcsönzik a leginkább kárpáti hangulatot a környéken.

A Bodó-rét túlvégén, az út kanyarja után elhagyjuk az aszfaltcsíkot. Jobbra egy dózerúton ereszkedünk alá a Drahosi-rétre. Innen jóval nyíltabb, tisztább képét mutatja az egykori kaszáló, mely a határvonaltól ligetes foltok sorának látszik. A rét végénél keresztezzük az aszfaltcsíkot, és a túloldalon meredek ereszkedésbe kezdünk, s e hosszú lejtőn térünk vissza Hollóháza határába. A Sarjánosi-forrásnál vizenyős területeket szelünk át, itt is bebokrosodó rétet érintünk, majd a hegyoldal bükkösében, erdészeti dózerúton jutunk Hollóházára. Balra a S jelzésen, majd végül a P jeleket követve találjuk a kiindulópontot.