A Tokaji-hegység legjava

Itiner:

• Kőkaputól a Z jelzést követjük Rostallóig.
• Rostallónál jobbra fordulunk a S jelzésre, amin a következő turistaút-elágazásig maradunk.
• Balra térünk a K+ jelzésre, amit a következő elágazásig követünk.
• Balra, a Kéktúra K jelzésére fordulunk.
• A Pengő-kőre a K▲ jelzés vezet ki jobb felé.
• Tovább folytatjuk az utat a K jelzésen.
• Kitérőt teszünk balra, a Nagy-Péter-mennykőre a K▲ jelzésen, majd ezen is térünk vissza a Kéktúrára.
• A K jelzésen folytatjuk utunkat István-kút érintésével a Mlaka-rétig.
• A rétről jobbra felkaptatunk a Sólyom-bércre a K▲ jelzésen, majd ezen is térünk vissza.
• A Mlaka-rétet a S jelzésen hagyjuk el észak felé, Rostalló irányába.
• Rostallón jobbra fordulunk a Z jelzésre, ezen érkezünk vissza Kőkapura.

A túra részletes leírása:

A Kemence-völgy

Ahogy a kisvasúti szerelvények elcsattognak a tó mellett, a víztükrön megcsillan egy, szinte a sziklaszirtből szervesülő vadászkastély (mai hotel) képe. A vonatok alagúton törik át a Kőkapu riolitszikláját, ezzel áthaladnak az épület alatt. (Érdekesség, hogy a szikla eredetét tekintve ritka a Tokaji-hegységben: egy kipreparálódott riolittelér, azaz olyan lávából keletkezett kőzettest, amely a felszín alatti hasadékokat töltötte ki, mielőtt kihűlt. A puhább rétegekből az erózió csomagolta ki.)

A mutatós kastélyt az erdőbirtokos Károlyi-család építtette svájci mintára, és mivel a közeli tarvágások nyomán cseperedő sarjerdők igen kedvelt búvóhelyei voltak a rengeteg vadnak, Kőkapu hamar híres vadászterületté avanzsált. Az előkelő vendégeket a füzérradványi kastélyban szállásolták el, majd 1-2 napra ide kísérték cserkelni. A legenda szerint olyan könnyű volt prédát ejteni, hogy a lustábbak a szobájuk ablakából is leteríthették a vadat. A „radványi trófea" nemesnek számított; a helyi sajtó rendszeresen beszámolt olyan méltóságok vadászatairól, mint Horthy Miklós vagy éppen Bethlen István.

Kőkapu a hegység központi részén, a településektől távol fekszik, kapcsolatát a külvilággal az autóút és a kisvasút jelentik. A völgyet vágó Kemence-patak neve a szláv kamenica szóból származik, jelentése „köves". A szó a meder tekintélyes, szürke görgetegeire utal, hiszen a vízfolyás mélyen a hegység szívéből érkezik: ágai évmilliós léptékben, ráérősen bontják és szállítják el a Magas-Zemplén bérceit. Az itt ideiglenesen megtelepedett ember pedig főként a fát fuvarozta a patak mentén - a sáros útviszonyok olykor meghiúsították a kihordást, miközben a kiegyezést követő gazdasági fellendülés, a közeli kassai bútorgyárak piaca egyre nagyobb erdőségek letermelését követelte meg. Ezért épült ki a századforduló előtt a hegység első vágányhálózata, a mai pálházi kisvasút elődje. Fénykorában a vágányok összhossza meghaladta a 17 kilométert, és a völgyrendszer legfelső zugaiba is elért. A vasutat egy időben Sárospatakig vezették, de volt olyan időszak, amikor a sínek egészen Nyíregyházáig kanyarogtak. Végül a közúti szállítás megerősödésével a kisvasútnak leáldozott, a pálya túlnyomó részét felszedték, de az 1990-es évektől egy rövid szakaszon újra folyik a személyszállítás.

Be a vadonba

Hátat fordítva a telepnek (ahol éttermet, és nyáron egy kis büfét is találunk), aszfaltúton, a Z jelzésen indítjuk túránkat Rostalló felé. Balra, a fák között a kisvasút töltése húzódik, amely csak a patakátkelésnél keresztezi útvonalunkat. A zárt erdőt nézve nem nagyon emlékeztet már rá semmi, hogy a völgyben egykoron szép láprétek pompáztak (néhány pici képviselőjük maradt meg csupán Pálháza közelében). Ahogy a havasabb telekre emlékező sípálya sem a régi már - de ezt csak akkor láthatjuk, ha a tanösvényt követve átvágunk a tanösvényen.

A völgyben tovább gyalogolva rövidesen Rostallóra, a kisvasút végállomására érkezünk, ahol fedett pihenőhelyet találunk, és itt kapott helyet a Rostallói Ökotudatos Nevelési Központ is. A helyi építészet stílusjegyeit „mini skanzen", az erdő élővilágát interaktív kiállítás mutatja be, és az erdei iskola mellett szálláshely is működik a kis telepen. A 18. század végétől a környék bükköseit a regéci (azaz a mai háromhutai) és hegyközi üveghuták hamuzsírigényének oltárán áldozták föl, ennek szolgálatában a patak perlit- és kvarchomokját, a békasót egy kőtörő vízimalom őrölte valahol a közelben. Miután a huták befejezték működésüket, a rostallói bükkösöket kifejezetten kímélték, nem vágták tarra, legföljebb meg-megritkították.

A S jelzésen jobbra fordulunk, és a régi kisvasút nyomán, megviselt bitumenen hatolunk be a Határ-völgybe. A meredek, magas lejtőkre sűrű, sötét erdő árnyéka borul. Különösen kevés turistaút tárja fel a Központi-Zemplén tömegének völgyrendszerét; innen keletre például egyet sem lelünk a hegyközi falvakig. Jobbra a Csattantyús-hegy lába ível fölfelé - meghatározó magaslat, hiszen egyes kutatók szerint önálló kitörési központ volt; alaposan lepusztult roncsának oldalában a vízhálózat rajzolata és a völgyek íves futása jelzi az egykori vulkáni palást szerkezetét. Szálbükkösben érjük el a Mar-lak egyszerű erdészeti házikóját, rétje mögött kettéágazik a völgy.

A S jelzés a Határ-völgyön balra kanyarodik, és felhagyott, növényfüggöny mögé bújt riolit kőfejtők mentén emelkedik. Nem is sejteni, de följebb, a hegyoldalban a lazább perlites környezetből tekintélyes riolitsziklát bontott ki az erózió: a Sólyom-kőt. Az erdeifenyves gyűrűjében égnek törő szirt csúcsa kettős tűben végződik, mellette szilaj sziklafal tornyosul, amelyről emlékezetes a kilátás a hegység központi tömegére. Az erdei út egy hurokkal küzdi le a szintkülönbséget, végül gyengén jelzett, bozótos ösvényszakasz vezet ki egy apró rétre.

Vulkáni határon

A nyeregpont hozzávetőlegesen a Tokaji-hegység fő tömegét felépítő riolitos és andezites kőzetek határát is kijelöli. Mivel átlépjük az északnyugat-délkeleti csapású vonalat, a gyakorta zord sziklafalakban előbukkanó, sötétszürke andezit birodalmában túrázunk tovább. Nem kell sokat gyalogolnunk a balra induló K+ jelzésen, mire találkozunk vele. Bükkösben kerüljük a Susulya-tető oldalát, és a Cserenkő-patak szűk, félhomályos árkának túloldalán mohos törmeléklejtő fölé hajlik a Hosszú-kő baljóslatú sziklasora. A földön heverő fatörzsekkel, letört ágakkal tarkított látvány már a Magas-Zemplén bérceinek páratlan, vadregényes hangulatát sűríti.

A nyugat felé szomszédos gerincen már a Nagy-Sertés-hegy Erdőrezervátum (védőzónája) kezdődik, ahol a természet folyamatai az ember szabályozó szerepe nélkül érvényesülhetnek. Az apró vadon a környező, hatalmas rengeteggel együtt a hegységben megtelepedett farkasok által is járt, kedvelt zóna. A klímaváltozás hatásai miatt nagyrészt kivágott, szép emlékű dorgói fenyves peremén lépdelve érdemes a pocsolyák körüli sarat figyelni: előfordulhat, hogy a kutyáéhoz hasonló, attól mégis eltérő, méretes tappancsnyomokat látunk; e nagyszerű, a túrázókat egyébként messziről elkerülő ragadozók „bélyegeit". Előrébb a vizenyős rétek mentén felbukkan a nyír, a beerdősülő területek hírmondója, amely rosszul viseli a nyomában előretörő, magasabb fajok árnyékolását, ezért jelenléte általában csak ideiglenes. Elhullva azonban gazdagítja a talajt, ezáltal előkészíti kényesebb társai számára. A nyílt tisztások után erdészeti kerítés mentén csatlakozunk a K jelzéshez, amelyen balra fordulva folytatjuk menetünket.

Sziklák földjén

E szakaszt a változatos, vad erdők és a szürke andezit különféle formái határozzák meg; a hegység egyik legpompásabb részén járunk. Megkerülve a Tokár-tetőt, jobbra, mohos görgetegek szorításában kurta kitérőre invitál a K▲ jelzés: sétáljunk hát föl a Pengő-kő tornyához! A sötét sziklakolosszust túlnőtte az erdő, kilátás nincs róla, de jól megfigyelhetők rajta azok a geológiai ismérvek, amelyek a hegység hasonló sziklakibúvásainak létrejöttét magyarázzák. Az andezittömböket az utolsó jégkorszakra jellemző jégkörnyéki éghajlaton gyakori fagyás-olvadás váltakozása faragta ilyenné: a pados, lemezes szerkezetű kőzet repedéseibe befolyva a víz újra és újra megfagyott, térfogata megnőtt, így lassan, apró darabonként szétpattintotta, felaprózta, visszabontotta őket. Lábuknál kiterjedt törmeléklejtő tanúskodik a lassú, napjainkban csökkent intenzitással zajló folyamatról, amely lassan falakká, vagy ha több oldalról hat, tornyokká farbrikálja a nyersen álló kőzetfelszíneket.

Visszakanyarogva a K jelzésre egy tetemes méretű tarvágás kerítésén át kilátunk a regéci vár büszke bércére és a háttérben hullámzó gerincvonulatra. Némely kutatók szerint a medence és a peremi magaslatok egy beroskadt vulkáni felépítmény, azaz kaldera alaposan átformálódott roncsai (a regéci várhegy pedig egy megszilárdult kürtőkitöltés maradványa). Kiemelkedően változatos erdőben, a fák függönye mögé rejtőzött sziklafal körül kanyarodunk a Nagy-Péter-mennykő hátországába.

A K▲ jelek egy rétnél balra ágaznak ki, és magas füvű, tipikusan zempléni hangulatú kaszálón, majd göcsörtös bükkös ösvényén kalauzolnak a kilátóhelyre, ahonnan lélegzetelállító a panoráma: a hegység tőlünk északra eső teljes tömege feltárul. Tagolt domborzat, végtelen mennyiségű, viszonylag meredek oldalú hegy és völgy, óriási rengeteg vesz körbe. Előbukkan a Hegyköz medencéje is, fölötte a füzéri vár fehér falai őrködnek, a háttérben a Milic-csoport már az országhatárt hordozza, melynek túloldalán a Szalánci-hegység domborul. Keleten, a Kemence-völgy íve mögött a Fekete-hegy piramisa és a Sátoros-hegyek csúcsai kéklenek. A lenyűgöző kilátást egy több tíz méter magas, a pengő-kőihez hasonlatos kifejlődésű sziklafalról élvezhetjük. Kitettsége okán nem nehéz elhinni, hogy neve a nyári viharokban idetaláló villámokból származik. Lábánál már riolittufa van a felszínen, a kőbástya magassága pedig az egykori lávapad vastagságát őrizte meg. Legdélcegebb pontján a fal eléri a 32 métert, ezzel hasonló eredetű társai közt rekorder a hegységben.

A hegyvidék közepén

A nézelődés élményével feltöltekezve a K jelzésen indulunk tovább. Olykor fenyőkkel elegyedik a szüntelenül varázslatos erdő, a Pin-kúti-völgy felől hallatszó patakzengés csak még kárpátibbá emeli a légkört. A Regéc környéki rengeteg a 17. század végén a hegység első üveghutáját szolgálta ki öles bükkjeivel, amelyeket a háromhutai völgybe vonszoltak le. Aztán a 20. századra rég bezárt a huta, megerősödött a tervszerűen kezelt erdő, és az 1920-as években a tulajdonos Waldbott-uradalom az olaszliszkai nagyvasúti állomástól kisvasutat vezetett a háromhutai völgybe, majd a csatlakozó hegyoldalakra, és kíméletlen, sokszor a kor szabályait áthágó letermelésbe kezdett. Később (főként az 1950-es években) az északi lejtőkre sok helyen fenyőket telepítettek - ezek sudár maradványfoltjai sajnos ma a szárazodó, melegedő klímával folytatott küzdelemben egyre több helyen alulmaradni látszanak. A szomszédos területek birtokosai, a Károlyiak és a Waldbottok az eladott faanyag után befolyó pénz egy részéből vadaskerteket, vadászkastélyokat, utakat építettek előkelő vendégeik számára. Ahol nem nyúltak a rengeteghez, ott az 1930-as években kormányzói vadhajtásokat is rendeztek.

Rövidesen elhagyjuk a szintben harántoló dózerutat, és lefelé indulunk az István-kúti nyírjes piciny medencéjébe. Egészen megváltozik a táj, amint a karcsú törzsű, fehér nyírek lepik el a lejtőt. Koronájukon átdereng a nap fénye, de a mélyedés alján, ahol a kulcsosházként üzemelő vadászház kőfalai is állnak, egészen sötét viszonyok uralkodnak.

A csapadékos, hűvös éghajlatot kedvelő nyírek az utolsó jégkorszak végén felmelegedő klímán, a fenyőkkel együtt törtek előre a kárpáti középhegységekben, ahonnan a későbbiekben aztán nagyrészt kiszorultak. Ma Észak-Európában láthatjuk kiterjedt ligeteiket, de István-kút az a hely, ahol a táj gyengén megidézi a lappföldi miliőt: az ösvény elhalad a felduzzasztott tó mellett, körben ritkás liget pompázik, szélén, egy vén tölgy árnyékában barátságos gerendaházikó áll. A régi erdészépület 2021 telén kapott új formát és funkciót, a pár méterre található kulcsosházban éjszakázva pedig lehetőség nyílik a környéken tartalmas csillagtúrákat tenni. Az értékes élővilágú kaszálórétet visszahódítaná az erdő, fennmaradását ezért természetvédelmi célú kaszálás szavatolja. A tájba harmonikusan illeszkedő ház mögötti ösvényen kereshetjük fel a mindig működő, jéghideg (és tiszta) vizű forrást, amely a két egyszerű épülettel és a sütögetőhellyel együtt meglehetősen egyedi keverékké avatja István-kutat: a kis telep a világtól távol eső, természetes zug benyomását kelti, miközben mindennel el van látva, ami néhány itt töltött naphoz szükséges.

Sólyom és ördög

Elhagyva a parányi ligetet bükkösben, tágas úton kanyarodunk át a vizes talajú, zsombékos Mlaka-rétre (szláv eredetű neve is „tócsát" jelent). Az utolsó szakasz megkezdése előtt semmiképp sem érdemes kihagyni a Sólyom-bérc kilátását: felkereséséhez a jobbra kitérő K▲ jelzést kell megkeresnünk. Nem könnyű detektálni, mert a magas fűben csak közelről feltűnő a szűk csapás. A meredek lejtő bükk törzsei között már jól követhető az ösvény, amely egyre növekvő kőgörgetegeken, végül moha borította sziklatornyok szorításában vezényel ki a Sólyom-bérc teraszára. A széles andezitfal tetejéről Háromhuta völgyére látunk rá - pontosabban az azt rejtő vonulatokra, és a közelben magasodó regéci várra. Elzárt, békés, terjedelmes erdőtáj hullámai, a zempléni terep legjava rajzolódik ki körben. És mindezt egy zord (a korábbiakkal megegyező keletkezésű) szirt kevesek által felkeresett hátáról, a vadon mélyéről szemlélhetjük. (A bástyák oldalát mászóutak hálózzák be.)

Aláereszkedünk a Mlaka-rétre, melynek pihenőjénél a fák közé ékelődő S jelzésre térünk. A turistaút az Ördög-völgy oldalában fokozatosan veszít szintet eleinte átláthatatlan erdei környezetben, amelyet jobbról a bedőlt törzsektől és a patak által kimosott szikláktól menedékes árok cserél le. Lassacskán leérünk a partra, és gázlón kelünk át a patakon. A mélyen bevágódott, árnyas völgy végül Rostallónál egyesül szomszédjával, ahonnan a már ismert betonon, mintegy 10-15 perc alatt érkezünk meg a Kőkapuhoz.