Kőkaputól Nagyhutára a Tokaji-hegység zöld kincsének nyomában

• Kőkaputól a Z jelzésen nyugat felé gyalogolunk el Rostallóra.
• Rostallótól egyenesen sétálunk tovább a S jelzésen, amit a Mlaka-rétig követünk.
• A Mlaka-rétről a jobbra, előre kiágazó K▲ jelzésen térünk ki a Sólyom-bércre (majd ezen is érkezünk vissza).
• Jobbra, a K jelzésen folytatjuk utunkat.
• Egy elágazásban balra fordulunk a Kerek-kőre vezető K▲ jelzésre.
• A Kerek-kőről a K▲ bal oldali ágán térünk vissza a Kéktúrára.
• Balra térünk a K jelzésre, amit az Eszkála erdészház utáni elágazásig követünk.
• Az Eszkála erdészház után az egyenesen folytatódó K◼ jelzésen sétálunk le Nagyhutára.
• Nagyhuta főutcáján a K jelzés fut a buszmegállóig.

A túra részletes leírása:

Kőkapu

A kisvasút alagúton töri át a Kőkapu riolitszikláját, amelynek hátán az egykori területbirtokos Károlyiak vadászkastélya strázsál. Most hotelként működik a svájci mintára emelt épület, sziklája előtt pedig felduzzasztották a Kemence-patakot. A legenda szerint olyan könnyű volt itt prédát ejteni, hogy a lustábbak a szobaablakból célozva is leteríthették a vadat. A vadászokat a füzérradványi kastélyban szállásolták el, majd néhány napra Kőkapura kísérték, hogy a „radványi trófea" nyomában cserkelhessenek. A helyi sajtó rendszeresen beszámolt olyan méltóságok vadászatairól, mint Horthy Miklós vagy éppen Bethlen István.

Kőkapu a Tokaji-hegység központi részén, a településektől távol fekszik, kapcsolatát a külvilággal az autóút és a kisvasút jelenti. A völgyet vágó Kemence-patak neve a szláv kamenica szóból származik, jelentése, a „köves" a meder tekintélyes, szürke görgetegeire utal. A vízfolyás mélyen a hegység szívéből érkezik, ágai évmilliós léptékben, ráérősen bontják és szállítják el a Központi-Zemplén bérceit. Az itt ideiglenesen megtelepedett ember pedig főként a fát fuvarozta a patak mentén - a sáros útviszonyok olykor meghiúsították a kihordást, miközben a kiegyezést követő gazdasági fellendülés, a közeli kassai bútorgyárak piaca egyre nagyobb erdőségek letermelését követelte meg. Ezért épült meg a századforduló előtt a hegység első vágányhálózata, a mai pálházi kisvasút elődje. Fénykorában a sínek összhossza meghaladta a 17 kilométert, és a völgyrendszer legfelső zugaiba is elért. A vasutat egy időben Sárospatakig vezették, de volt olyan időszak, amikor a pálya egészen Nyíregyházáig kanyargott. Végül a közúti szállítás megerősödésével a kisvasútnak leáldozott, a vágányok túlnyomó részét felszedték, de a 1990-es évektől egy rövid szakaszon újra folyik a személyszállítás.

Fel a csúcsok közé

Hátat fordítva a telepnek (ahol nyáron egy kis büfé is üzemel) aszfaltúton, a Z jelzésen indítjuk túránkat Rostalló felé. Balra, a fák alatt a kisvasút töltése követ, amely csak a patakátkelésnél keresztezi útvonalunkat. A zárt erdőt nézve nem nagyon idézi már fel semmi, hogy a völgyben egykoron szép láprétek pompáztak (néhány pici képviselőjük maradt meg csupán Pálháza közelében). Ahogy a havasabb telekre emlékező sípálya sem a régi már - de ezt csak akkor láthatjuk, ha kitérőt teszünk a tanösvényen. A völgyben tovább gyalogolva rövidesen Rostallóra, a kisvasút végállomására érkezünk, ahol fedett pihenőhelyet és egy 2021-ben emelt turistaszállást is találunk. A Rostallói Ökotudatos Nevelési Központ az erdő élővilágát bemutató interaktív kiállítást, erdei iskolát, és a térség építészeti stílusát mintázó épületeket kínál.

A 18. század végétől a környék bükköseit a regéci (azaz a mai háromhutai) és a hegyközi üveghuták hamuzsírigényének oltárán áldozták föl. Ennek szolgálatában a patak perlit- és kvarchomokját, a békasót egy kőtörő vízimalom őrölte valahol a közelben. Miután a huták befejezték működésüket, a rostallói bükkösöket kifejezetten kímélték, nem vágták tarra, legfeljebb meg-megritkították.

Egyenes irányt tartva, immár a S jelzésen lépünk az Ördög-völgy meredek partokkal határolt árkába. Kétszer is gázlón keresztezzük a sosem kiszáradó patakot, majd hirtelen váltással hátrahagyjuk kőgörgetegeit, és a feltáróúttal együtt magasabbra hágunk. Alant az egyre keskenyedő ér bedőlt törzsektől és kimosott szikláktól vadregényes medre kíséri lépteinket, amint szálbükkösben emelkedünk a tetőszint felé. Elhagyjuk a forrást, és elegyes, áthatolhatatlan erdőben, ösvényen törünk ki a Mlaka-rét tisztására. A szláv eredetű mlaka jelentése tócsa, amit a rét vizenyős talaja magyaráz. Ha eltávolodunk kicsit a kulturált pihenőhelytől, szemügyre vehetjük a napfényes parlagot: régebben az állatok téli takarmányozását szolgáló, ma a természetvédelmi célú kaszálás védi meg attól, hogy a fák visszahódítsák. Első ránézésre egyveretű, sűrű, zöld takarója növény- és rovarritkaságok sokaságát rejti.

Sólymok trónján

Előrébb, jobbra indul a K▲ jelzésű ösvény a Sólyom-bércre, de a jeleket már csak az erdőben, a fák törzsén fogjuk észrevenni. A meredek lejtő montán bükkösében jól követhető a csapás, mely egyre növekvő kőgörgetegeken, végül moha borította sziklatornyok szorításában vezet ki a Sólyom-bérc teraszára. A széles (a hegytetőt 600 méter hosszan csipkéző) andezitfal tetejéről Háromhuta völgyére, pontosabban az azt szegélyező vonulatokra látunk rá, és a közelben magasodó regéci várra. Elzárt, békés, terjedelmes erdőtáj hullámai, a zempléni terep legjava rajzolódik ki körben. És mindezt egy zord szirt kevesek által felkeresett hátáról, a vadon mélyéről szemlélhetjük. A Központi-Zemplén andezittömbjeit az utolsó jégkorszak jégkörnyéki éghajlatán szaporán váltakozó fagyás-olvadás faragta ilyenné: a pados, lemezes szerkezetű kőzet repedéseibe befolyva a víz újra és újra megfagyott, térfogata megnőtt, így lassan, apró darabonként szétpattintotta, felaprózta, visszabontotta a sziklát. Lábánál kiterjedt törmeléklejtő tanúskodik a lassú, napjainkban csökkent intenzitással zajló folyamatról, amely lassan falakká, ha több oldalról hat, tornyokká fabrikálja a nyersen álló kőzetfelszínt. A Sólyom-bérc bástyáit egyébként mászóútak hálózzák be.

Elbúcsúzva a panorámától visszatérünk a Mlaka-rétre, és a pihenőhelynél jobbra fordulva, a K jelzésen folytatjuk utunkat. Eleinte erdő árnyékát élvezhetjük, aztán egyre gyakrabban szelünk át tarvágásokat, melyekről távolabbi tarvágásokra látni rá. Érdekesség, hogy bár a fenyők alacsony középhegységeinkben pusztulnak az egyre szárazodó és melegedő klímán, itt több helyen is láthatjuk friss ültetvényeiket. A Tokaji-hegységnek erre a részére általában jellemzőek a kiélt, szétszabdalt erdők, illetve azok látszólagos hiánya. Persze a cseperedő rengeteg is erdő - ám ez kevés vigaszt nyújt, amikor kilométereken keresztül csak tarvágások és fiatalosok foltjai kísérik lépteinket. Az intenzív kitermelés nem újkeletű jelenség, és nem is napjainkban ölti a legnagyobb méreteket: a Regéc környéki rengeteg a 17. század végén a hegység első üveghutáját szolgálta ki öles bükkjeivel, amelyeket a háromhutai völgybe vonszoltak le. Aztán bezárt a huta, megerősödött a tervszerűen kezelt erdő, és az 1920-as években a tulajdonos Waldbott-uradalom az olaszliszkai nagyvasúti állomástól kisvasutat vezetett a háromhutai völgybe, majd a csatlakozó hegyoldalakra, és kíméletlen, sokszor a kor szabályait áthágó letermelésbe kezdett. A későbbi kárelhárítás során ültetett fenyveseket pedig a klímaváltozás tizedeli, ezért az erdészet igyekszik szabadulni tőlük, hogy őshonos fajokat telepítsen a helyükre. Ahol kevésbé bontották meg az erdőséget, ott az 1930-as években kormányzói vadhajtásokat is rendeztek. A környék szerteágazó erdeiút-hálózata túlnyomórészt ekkoriban épült ki.

Viperafészek a hegyek szorításában

Megkerüljük a Szpalanyica-völgy fejezetét, és kanyargós úton, kerítés mentén érkezünk meg a K▲ jelzés (bal oldali) kiágazásához. Rátérve hullámzó ösvényen, elvékonyodó bércorr bükkösében baktatunk, amint lábunk alatt egyre több sziklát vet ki magából a talaj. Jobbra egy lék miatt, a peremi törzsek közt átszüremlik a látvány, amely már sejteti, mi vár ránk pár méterrel előrébb. Végül tölgyesben látjuk meg a robusztus sziklát: a Kerek-kő rózsaszínes riolitja környezete fölött trónol. Hasadékait és felmelegedő felszínét a Tokaji-hegységet lakó, a turisták elől elhúzódó keresztes viperák is kedvelik, ezért legyünk körültekintőek, mielőtt leülünk valahova!

Kisétálva mellbevágó a panoráma: hegyek mindenütt. Az ország azon kevés pontjainak egyikéről szemlélődünk, ahonnan nem látni síkságot. Végeláthatatlan, völgyektől és meredeken felszökő csúcsoktól zsúfolt látványban merítkezhet, aki felkeresi a Kerek-kőt. Bár a zöld szín határozza meg a tájképet, sajnos nincs olyan irány, ahol ne az óriási tarvágások szabdalnák az erdőt. Szemben a Csattantyú-hegy (egykori kitörési központ roncsa) magasodik, jobbra tőle, a háttérben a Milic-csoport gerince jegecesedik. Éppen feldereng a Hegyköz medencéje is, legközelebb pedig a Kemence-patak völgye ívelődik mélyen a hegység szíve felé. Mivel idő közben átléptük a Központi-Zemplént északnyugat-délkeleti irányban kettéosztó geológiai vonalat, Kőkapuhoz hasonlóan újra riolitos területen járunk. A kőzet lávája alig folyik, a felszínre érve szinte azonnal megdermed, és meglehetősen ellenálló. A Kerek-kő töredezett tömbjét a Sólyom-bérchez hasonlóan a jégkorszaki elegyengetés faragta ki környezetéből, s ezzel kivételes a hasonló keletkezésű, hírneves zempléni sziklák sorában, hiszen társai andezitből épülnek fel.

Hol a fa, főnök?

A K▲ jelzés balra tartó ága eleinte nehezen követhető, mert fiataloson kell áttörnünk magunkat. Némi bozótharc után a Cselliszka-rétre toppanunk (melyet „természetesen" leirtott erdő maradványa szegélyez), közepén vadles áll, vele szemben, hagyásfa hűsítő árnyékában itató csalja a vadat puskavégre. Kisvártatva visszatérünk a Kéktúrára, balra fordulva pedig hosszas erdei baktatás vár ránk. A Határ-völgy fejezetét kerüljük, a fiatal erdők egyveretű foltjai után felüdülés a Gerendás-rét pihenőhelyére jutni. Itt a tűzrakó mellett padokkal és asztalokkal felszerelt esőbeállót is kialakított az erdészet, amelynek kuriózuma, hogy padlástere bivakszállásként használható.

A völgyek találkozásában, széles erdei utak kereszteződésében fekvő táborhelytől kb. 15 perc séta csupán az Eszkála erdészház. Ezt a távot már szebb, idősebb erdőben talpaljuk le, balra a magassága ellenére viszonylag megbízható hozamú Fekete Péter-forrásból pótolhatjuk készleteinket. Az erdészeti épület hírnöke azoknak az időknek, amikor a szomszédos erdőket óriási mértékben, megújuló képességük határáig lerabolva termelték ki - először a huták hamuzsírfőzése, majd a Bodrogig zakatoló gazdasági kisvasút szolgálatában. Ráadásul a bükkre – nehéz ipari hasznosíthatósága miatt – a 19. század végén nemkívánatos fajként tekintettek, állományai helyére fenyőt és tölgyet igyekeztek ültetni. A kíméletlen tájhasználat és a sikertelen telepítési kísérletek miatt még a 20. század 2. felében is előfordult, hogy itt, illetve az innen keletre eső területen az erdők fele-háromnegyede sarj volt csupán.

Sivatagban oázis – Szentélyerdő a tarvágások között

A továbbiakban talán még mindig az újraerdősítési kísérletek eredményeit, a múlt hagyatékát látjuk a szétszabdalt rengetegben. Ezért nem könnyű észlelni az elágazást, és eldönteni, hogy réten vagy irtáson, de szétválnak a turistautak: nekünk a balra, előre folytatódó K◼ jelzést kell követnünk a hátralévő kilométereken. Megkerüljük az Eszkála-tetőt, majd egy nyeregpont mögött, a Pap-hegy füves aljú tölgyesében kaptatunk át a csúcs túloldalára. Itt kivételesen „jól jön” a kitermelt erdőfolt, hiszen szemben teljes egészében tárul fel a Sátoros-hegyek gömbölyű piramisainak halmaza. Hegyoldalban harántoló, alig használt, köves keréknyomon tekergünk, jobbra feltárul a Kecske-hát hosszú gerince. Fiatalosok véget nem érő sűrűje után mégiscsak fák alá vezet az út, mikor egy éles balkanyarral beereszkedünk a Repka-völgy bükkösébe, amely egy természeti oázis az előző kilométerek sivárságának tükrében.

A hosszú patakvölgy alsó szakaszát apró falvak töltik ki, fölöttük azonban speciális élőhelyek alakultak ki. Mivel meglehetősen szűk, és észak felé nyitott, ezért párás, hűvös klímája okán a Repka-völgy olyan fajoknak ad otthont, melyek egyfelől ritkán fordulnak elő Magyarországon, másfelől a Kárpátok magasabb részeit képviselik. Az úton lefelé baktatva szembetűnőek a néhány méter átmérőjű, kitermelt lékek, amelyek kíméletes erdőgazdálkodásról és kutatott, megfigyelt területről tanúskodnak. A foghíjakban védett helyen cseperedhet az újulat, végeredményben pedig (a több évtizedes kezelés nyomán) megváltozik az erdő korszerkezete és képe. Különböző korú és magasságú fák élnek majd szoros közelségben e pagonyban, amely ennélfogva ellenállóbbá válik, és a természeteshez közeli állapotában már magától is képes lesz a folyamatos megújulásra. Menedékessége pedig számos élőlénynek biztosíthat otthont.

A Repka-völgy idős, 150-180 éves  bükköse és kocsánytalan tölgyese a WWF Szentélyerdői közé is bekerült, és bár részben fokozottan védett, egy részén „hagyományos”, vágásos erdőgazdálkodás folyik.

A vándoriparosok otthonában

Átkelünk a patakon, és kimosott úton, szép bükkösben érkezünk meg Nagyhutára, ahol a kellemes környezethez egészen rendezett falukép társul. Amint a település neve is mutatja, évszázadokon keresztül (a 18. századtól kezdve) üveghuta üzemelt a völgyben, amely egyfelől a környező hegyvidék erőforrásaira, másfelől a törökjárás után (ide a 18. században) spontán betelepült szlovák lakosság szaktudására támaszkodott. Sajátossága, hogy a többi hegyközi hutával szemben ez a kis üzem csak táblaüveget gyártott. Emellett Nagyhuta a Felvidéken elterjedt vándoriparosság legdélebbi községe volt; az üveget jól ismerő lakói főleg ablakosként járták a vidéket. Amikor a trianoni határok elzárták a felvidéki kínálatot és piacot, a rendszerint északról érkezett drótosok eltűntek, így a helyiek maguk kezdtek drótozásba, ahogy a bádogosságba is beletanultak (ekkorra a huta már régen bezárt). A zempléni szlovák vándoriparosok még a II. világháború után is cirkáltak Északkelet-Magyarországon (nagyjából az 1950-es évekig). A falu főutcáján találjuk a buszmegállót, valamivel lejjebb pedig a kocsmát, ahol a hosszú menetelés végén megpihenhetünk.