Remeték, rakéták, kilátó - a Pilis-tető-kör

• Pilisszántóról a P jelzésen indulunk jobb felé.
• Amikor megérkezik a Z jelzés az erdőben, azon balra kell térnünk.
• A Z jelzésen a szerpentin tetejéig haladunk.
• A csúcs közelében a kerítés kapuján átkelve a fém pallóösvényre váltunk, amelynek a fölső vége a kilátó körüli réten van.
• Elérjük a Pilis-tetőt.
• A Z▲ jelzésen indulunk el a fennsíkon az aszfalton gyalogolva.
• Az aszfalt egy kanyarjánál jobbra letérünk a P+ jelű turistaútra.
• A hegy alján jobbra térünk a S+ jelzésre, amit hosszan követünk.
• Visszaérünk a túra elején érintett erdei elágazáshoz, ahol jobbra fordulunk a P jelzésen, így visszatérünk Pilisszántóra.

A túráról részletesen

Pilisszántóról a Grófi útra

A buszvégállomástól a forgalmas és kanyargós aszfaltúton indulunk a P jelzésen. Nem sokkal az éles jobb kanyart követően kisebb „lyuk" tátong a bal oldalunkon lévő erdő sűrűjében, itt kell belépnünk a fák közé. Szelíden emelkedünk egy köves, vízmosta úton, mígnem elérjük a turistautak csomópontját (ide fogunk visszatérni túránk végén). Innen kitérőt tehetünk a nem igazán bővizű Trézsi-kúthoz, de választhatjuk a rövidebb megoldást, a meredek hegyoldalnak élesen nekivágó Z jelzést is.

Egy rövid, de fárasztó kaptató végén nyílt terepre érünk, feltárul előttünk a környező táj. Ez már a Grófi út, a Pilis-tető nyugati oldalának teljesen egyedi kialakítású, feledhetetlen hangulatú panorámaösvénye. Egy meredek lejtőn vezetett szerpentin, melynek kanyarjaiból jobbnál-jobb kilátások nyílnak a Pilisvörösvári-medencére, a Budai-hegységre, a Pilis hosszanti rögsorára, a szomszédos Visegrádi-hegységre, de még a Gerecsére is - azaz a teljes Dunazug-hegyvidékre. Nincs még egy hasonlóan látványos turistaút Budapest közelében, ehhez kétség sem fér.

Ráadásul hazai mércével a megostromolt hegy magassága is kiemelkedőnek mondható: 756 méterével a Dunántúli-középhegység legmagasabbra nyúló tagja. A kapaszkodó nem durva ugyan, de fárasztó, különösen a hegyoldal érezhetően meleg mikroklímájának következtében - ezt a fehér mészkőszikláknak és az árnyékkal nem szolgáló sziklagyepeknek köszönheti. Minden egyes kanyar más-más kilátást tartogat, az elővárosi települések alattunk nyújtóznak, és lassan olyan magasságba küzdjük magunkat, ahonnan az összes szomszédos vonulatra fölülről látunk rá. Köszönhetően a kanyargásnak, az emelkedés kevésbé megterhelő, mint amit a számok sugallnak.

Jobbra kiágazik a Z▲ jelzés, de ne ezt kövessük, hanem másszunk át a fémkerítés kapuján, amely mögött előbb elkerített ösvény, majd a talajszint fölé emelt pallósétány mutatja az utat. A fémjárda a réten élő, fokozottan védett magyarföldi husáng állományának védelmére és a panoráma feltárására hivatott. Két, kissé előrenyúló terasz is része a sétánynak, ezekről érezni legjobban a kitettséget, mivel a hegy széle szinte leszakad Pilisszentkereszt és Pilisszántó felé. Önmagában is izgalmas a térélmény a magasság és a lejtőmeredekség miatt, de közben ráadásul a Pilis keskeny rögsorozata közvetlenül előttünk hullámzik.

A Pilis tetején

A lépcsőkön felsétálva, a kerítás kapuján átkelve már látni is a betonhangárok mögül kilógó, faburkolatú kilátót. Az épület Boldog Özsébről kapta nevét; ő volt az, aki a térség remetéiből toborozva alapította meg a 13. században a pálosok szerzetesrendjét. (Kolostorromokban is bővelkedik a környék egyébként.)

Ha körbenézünk, egyből világossá válik, mit keres itt az egykori légvédelmi rakétabázis: gyakorlatilag tökéletesen megfigyelhető a Budapesttől északra-északnyugatra eső légtér. Dobogókő házakkal-szállókkal pöttyözött erdős háta mögött a Börzsöny masszív tömbje tűnik fel. A város felé fordulva természetesen innen is végignézhetünk a Pilis rögsorán, délebbre pedig a Hármashatár-hegy vonulatán. A gyepes hátú Nagy-Szénás mögött csúcsosodik a Budai-hegység legmagasabb pontja, a Nagy-Kopasz, melyet kilátójáról ismerhetünk fel. Északnyugat felé a Gerecse halmai hullámoznak, nyugaton pedig tiszta időben a Vértes szerény magasságú domburalatai sorakoznak.

A stratégiai szempontból is remek felvésű, lapos hegyháton az 1980-as évek elejére megépült a katonai objektum, mely egyébként nem volt egyedül a Dunazugban: két közeli társa az Urak asztalán és a Lom-hegy csúcsán létesült. Ma mindegyik az enyészeté. A kilátó formavilága amúgy távolról nézve remekül illeszkedik ebbe a környezetbe: olyan, mintha egy kis légiirányító-torony rejtőzne a fák között.

A „titkos" bázison kb. 40 katona teljesített szolgálatot folyamatosan, közműhálózata is kiépült, de vizet tartálykocsikkal kellett hozatni. A Pilis-tető sajátossága, hogy gyakran felhőtakaróba burkolózik: ez katonai szempontból egészen szerencsétlen, hiszen nehezítette, vagy lehetetlenné tette a vizuális megfigyelést. Viszont leszálló légmozgások idején akár a felhők fölé is emelkedhet: főként téli napokon a lenti acélszürkeség ellenére a hófehér felhőpaplant áttörő hegyen verőfényes napsütés van. A bázist 1996-ban bezárták, azóta nem történt vele semmi érdemleges. A romegyüttes, a Pilis hervasztó Machu Picchuja, bizarr torzó a hegytetőn, amelyet a kilátónak köszönhetően ismét egyre inkább birtokba vesz az ember.

A Vaskapu-völgy száraz szurdokán át

A betonutat követő Z▲ jelzés ugyan nem látványos, de kényelmes sétaút a fennsíkon. Térképpel vagy GPS-szel felkereshetjük az egyébként jelzetlen ösvényen elérhető sziklaboltívet, a Vaskaput. Tetejéről egy apró lombablakon keresztül látunk rá Dobogó-kő tömbjének erdőire, majd a sziklagerincet követve ereszkedünk le az alakzatot záró, impozáns sziklaboltívhez. Két diadalívszerű lyuk is tátong a formáción, ami egy egykori, a heggyel együtt kiemelkedett barlang maradványa.

Az aszfalton már nincs messze a P+ jelzés elágazása jobb kéz felé. Rákanyarodva leereszkedünk a látványos, mélyen bevágódott Vaskapu-völgybe. A szűk, sötét, kőtörmelékes szurdok oldalában hatalmas sziklák emelkednek, és kisebb-nagyobb barlangüregeket rejtenek. A fák törzse furcsán hajlott: a „részeg erdő" oka, hogy a kőzettörmelékes talaj nagyon lassú mozgásban van, megtréfálva a fákat növekedésük közben. A völgyaljon csak heves esőzések után szalad végig egy-egy villámárvíz, a jól karsztosodó mészkő ugyanis elnyeli a vizet.

A 150 évesnél idősebb fák alkotta állománya egyetlen 14 hektáros erdőrészlethez tartozik. A WWF által Szentélyerdőnek titulált rengeteg fokozottan védett, nincs benne faanyagtermelés. Facsonk és fekvő holtfa jelzi a természetes állapotokat, és bár a meredek hegyoldalban jelentős erózió látszik, az erdő faállománya a háborítatlanságot tükrözi. A sekély, meredek talajon az idős bükkök gyökérzete egészen a felszínen húzódik, rácsként feszülve a sziklás alapkőzetre. A hársak sokszor magából a sziklából nőnek ki. 

A szurdok végén pihenőhely fogad (Mária-pad), innen jobbra térve a S+ jelzésre lépünk. Bozótos, napsütötte hegyoldalban haladunk; kb. 20-30 perc az egyhangú szakasz, aminek végén elérjük a túránk elején már érintett turistaút-csomópontot. Néha kilátunk a szomszédos hegyoldalakra és a Kevélyek is fel-feltűnnek a távolban. Az órákkal korábban taposott P jelzésen rövid ereszkedés után ismét a falu szélén találjuk magunkat, az út kanyarja mögött pedig megérkezünk a buszfordulóhoz.