Zalaszántó – Keszthely (OKT 10. napi túra)

Zalaszántón, a Tátika presszó ablakában benyomott pecséttel indítjuk a Kéktúrát Keszthely felé. A hangulatos, csöndes Fő utcán dél felé haladva elsétálunk a különlegesen szép, Árpád-kori Szent Kozma és Damján-templom előtt, amit 1236-ban említették először oklevélben. A tatárjárásban részben elpusztult, de újjáépítették, az új templom gótikus és román stíluselemeket is hordoz – a 16. századi belső felújítása után pedig már a barokk hatása is megjelenik.

Az útkereszteződésben balra fordulva követjük a K jelzéseket, majd Zalaszántóról kiérve röviden a főúton sétálunk, mielőtt földúton megyünk tovább a szántóföldek között. Miközben elhaladunk a nagyfeszültségű kábelrengeteg alatt, már láthatjuk a Rezi várnak otthont adó dolomittömböt, a 420 m magas Rezi-hegy északi nyúlványait. Hamarosan előbukkan a fák takarásából maga a vár is a Meleg-hegy 425 méteres csúcsán, és jó is, ha belőjük az irányt, mert szinte toronyiránt megyünk tovább felé.

A szántóföldek a hegy lábánál véget érnek, és rövid, hangulatos erdei szakaszon kelünk át a Gyöngyös-folyáson, amiben bár víz többnyire nincs, egy fahidat azért építettek a ritkán jelentkező igény esetére. A következő 2 kilométeren csaknem 200 m szintemelkedést küzdünk le sűrű bükkerdőben. A Kéktúra e szakasza több szempontból is emlékezetes: az út nem csak nagyon meredek, de vadregényesen sűrű, árnyas és csöndes erdőben járunk, amiben jó benne lenni.

Az emelkedő végén a Rezi-erdő nevű útelágazáshoz érünk, ahonnan a KL jelzéseket követve 1 kilométeres kitérővel felmehetünk Rezi várába, további 70 m szintemelkedéssel megtoldva az eddigieket. A dolomitsziklára épült várrom önmagában is érdekes, azonban nem is a falak, hanem főleg a kilátás miatt érdemes ide feljönni. Tiszta időben a szemközti Tátika vára mögött felsejlik a sümegi vár is – szinte egy vonalban sorakozik a három erősség. A déli falról átlátunk Zalaszántóra, a Tátika és a Kovácsi-hegy bazalttömbjeire, a Béke sztúpára, köztük pedig szántók és erdők váltakoznak. Alattunk nem rég átszelt, hanulgatos erdő terül el, míg keleti irányban a tanúhegyekig is ellátni – a legjobban kivehető, legnagyobb és legközelebbi a Szent György-hegy, mögötte pedig a Gulács mutatkozik, tiszta időben a Balaton vize is megcsillanhat.

Rezi várát a 13-14. század fordulóján építhették, majd a mohácsi vész után megerősítették. A vár pusztulását homály fedi, de a törökök nem vették be, a 16. század végi írásos emlékekben pedig már romként hivatkoztak rá. A várromot a kétezres években részben felújították, az előtte elterülő nagyobb placc pihenőhelyén pedig számos asztalt és padot találunk a hatalmas, öreg tölgyfák árnyékában – alattuk vécé is áll.

Ha kinézelődtük magunkat, ugyanazon az útvonalon térjünk vissza a Kéktúrára, ahol feljöttünk! A K jelzés továbbra is a hangulatos vegyeserdőben vezet, nagyjából 40 méternyi ereszkedés után érünk ki az erdőből. A térképeken jelölt Szent Ilona-kúthoz a K● jelzésű, alig járható ösvény ágazik ki jobbra – sajnos víz általában nem jön belőle, így ennek a kitérőnek nincs sok értelme, hacsak nem vonz valakit a szúrós indákkal és nyakig érő csalánnal övezett út, amely az egyébként hangulatos helyszínre kalauzol. A mély patakvölgyek elágazásánál lévő kútnak kisebb kőfoglalata van, öreg faóriások vigyázzák a hely nyugalmát.

A Rezibe vezető nyílegyenes, árnyékmentes földút szántóföldeken át vezet a falu felé, ahol az Országos Kéktúra újabb bélyegzőhelyét találjuk – választhatunk is, kettő közül. Az egyik a falu központjában álló infótáblán kapott helyet, a másikat a szomszéd kocsmában helyezték el.

Rezi – Gyöngyösi csárda

Pecsételés után a Rezitől délnyugatra fekvő Szőlőhegy felé vesszük az irányt. A falu vége felé látni néhány szőlőültetvényt, de a Kéktúra hamarosan letér a burkolt útról. Ezt az elágazást könnyű elrontani, pedig egy szokatlanul túlméretes K jelzés is felhívja rá a figyelmet. Az ösvény egy csapásra árnyas, sűrű erdőbe fordul, egy patak kiszáradt medre mellett sétálunk túránk legvadregényesebb szakaszán. A lejtő alján aztán újra aszfaltozott útra jutunk, amin nemsokára elérjük a Gyöngyösi csárda bélyegzőhelyet. A pecsét az MTSZ infótábláján található az út bal oldalán, de jobbra is érdemes elnéznünk, mert a hatalmas szomorúfüzek alatt újabb érdekesség rejlik.

A Gyöngyösi betyárcsárdát 1729-ben építették, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal azóta is csárdaként vagy kocsmaként üzemelt, jelenleg műemléki védettség alatt álló étterem. Neve nem véletlenül ragadt rá: a keszthelyi vásárba nyugat felől érkező kereskedők itt pihentek, szálltak meg, olykor már az üzletelést is elkezdték, és minden nyélbe ütött tranzakcióra ittak is egyet. A csárda a bakonyi és zalai betyárok kedvelt tartózkodási és találkozási helye is volt. Kökes Pista és Vak Illés is közéjük tartozott: az eleinte Győr, Sopron és Veszprém vármegyékben aktív haramiáknak a Bakonyból menekülniük kellett, és Zalában tevékenykedtek tovább. A pandúrok végül legyőzték a két betyárt, akiknek a szomszédos Lamperter pincében pecsételődött meg a sorsuk: ezt előbb rájuk gyújtották, majd tűzharcban lelőtték őket. A betyárokat a közeli mezőn temették el, kövekkel körberakott sírjukat fakereszt és kőtábla őrzi, történetüket pedig az útról is látszó, nagy hordó hátuljára írták. A betyársírok nem látszanak a közeli útról, a fűzfák alatt találjuk őket.

Gyöngyösi csárda – Hévíz

Pecsételés után a közútra kanyarodunk jobbra, és 1 kilométert ezen haladunk a kőkereszttel is megjelölt földutas kereszteződésig. A klasszikus passiókereszt érdekessége, hogy szereplőinek, Szűz Máriának és Szent János apostolnak hiányzik a feje.

Az Országos Kéktúra útvonala hegyes szögben fordul le balra az autóútról, majd azzal szinte párhuzamosan haladunk dél felé. A betyársírokkal egy vonalban zsidótemetőt találunk, amelynek bejáratánál, magas fák árnyékában fából készült esőbeálló és pihenőhely áll. A közeli Karmacs faluban 1750-ben telepedtek meg a zsidók, a II. világháborúban azonban deportálták őket. A haláltábort csupán hárman élték túl, de ők nem tértek vissza Karmacsra. A temetőt a következő évtizedekben egyre inkább benőtte a bozót, ami alól 2012-ben szabadították ki.

A napsütötte, szinte egyenes, murvával borított úton összesen három kilométert gyalogolunk, majd a kálvárián felsétálunk a Hévízzel már összenőtt Egregy Szent Magdolna-templomához. Az Árpád-kori templom a 14. század első felében már biztosan állt; a török hódítás idején nagy károkat szenvedett épületet több lépcsőben felújították, jelenlegi külső és belső díszítését 1731-ben kapta.

A túra hátralevő szakaszát már aszfaltúton, nagyrészt lakott területen teljesítjük. A messze földön híres, hőforrások által táplált, tőzegmedres Hévízi-tóhoz 3 km múlva érkezünk meg, addig előbb pezsgő éttermek és szőlészetek, valamint néhány szép kilátópont mellett haladunk el: a Cserszegtomaj környéki dombok látszanak, mielőtt a kisváros bazárját is megtekinthetjük. A következő bélyegző a tófürdő fakapuja melletti infótáblán van.

A Hévízi-tó a világ egyik legnagyobb, fürdőzésre is alkalmas gyógytava, területe 4,5 hektár. A vizét hideg- és melegvizű források is táplálják a csaknem 40 m mélységben nyíló forrásbarlangból. A tó legnagyobb mélysége 38 m, a víz hőmérséklete nyáron kb. 35 °C, télen kb. 24 °C. A vízhozam rendkívül magas, a tó vize háromnaponta cserélődik – a fölösleget elvezető Hévízi-csatorna a meleg vize miatt szintén különleges látnivaló és élőhely egyben, benne trópusi invazív halakat is egyre gyakrabban találnak. Az eredetileg mocsaras területet Festetics György csapoltatta le a 18. század végén, az első fürdőépületet 1910-ben építették. Ekkor telepítették be a nem őshonos tavirózsát is.

Hévíz – Keszthely

A tavat az óramutató járásával megegyező irányban félig kerüljük meg egy szép és forgalmas sétányon, majd rátérünk a Keszthelyre vezető kerékpárútra, a Festetics alléra. Különleges élményben lehet itt részünk, hiszen mocsárciprusokból álló erdőn vezet át az út első szakasza. Az Észak-Amerikából származó fafaj lombozata itthon meglehetősen idegennek hat, ősszel ráadásul a többi fenyővel ellentétben el is hullajtja megsárgult leveleit. Hasonlóan szembetűnőek a fák cseppkőszerű, nedves talajból kikandikáló léggyökerei. A fésűs, vagy amerikai mocsárciprus akár 30-40 m magasra is megnőhet – érdekesség, hogy az Európában található harmadidőszaki barnakőszéntelepek a korábbi mocsárcipruserdőkből alakultak ki. Mielőtt a Festeticsek lecsapolták, ezen a területen láp terült el a Balatontól a Hévízi-tó medréig. A Keszthely felé folyamatosan emelkedő sétány mentén több pihenőhelyet is építettek, így fából készült esőbeállók, padok és asztalok mellett pihenhetünk meg. A Gyöngyös-folyás fölött átvezető híd nem túl széles, itt óvatosan keljünk át, mert gyakran érkeznek szemből a lejtőn nagyobb sebességgel kerékpárosok, rolleresek.

A bicikliút a 71-es főúthoz vezet el, amit keresztezünk is. Hamarosan már Keszthely utcáin járunk, a Hévízi útról a Négycsöcsű kocsma utáni kereszteződésben kell jobbra lefordulni. A Sopron utcán pár perc múlva érkezünk meg a Festetics-kastélyhoz, amelynek parkjában érdemes sétálni egy kicsit, és persze magába a kastélyba is megéri bemenni.

Festetics Kristóf 1739-ben vásárolt földeket Keszthelyen, és a század közepén kezdett barokk stílusú kastély építésébe. A 19. század közepén az épületet további szárnyakkal és neobarokk toronnyal bővítették, jelenleg 101 helyisége van. A kastély látogatható, a kiállításon 20 teremben mutatják be a korabeli főúri életformát. A kastélyparkban olyan kínai páfrányfenyők is élnek, amiket még Festetics György idejében ültettek – a legidősebb fa egy 400 éves kocsányos tölgy.

Keszthely nyüzsgő belvárosában haladunk tovább a túra végpontja felé. A főleg térkőrengetegből álló Fő térnél könnyű elvéteni a kis utcákon kanyargó Kéktúrát. A látványos villákkal tűzdelt történelmi Keszthelyt a tóparttól már csak a Helikon park választja el, ahol terebélyes, magas platánfák alatt sétálunk. A vasúti átkelőhöz érve forduljunk jobbra a kék pecsét jelzésre, amely a vasútállomás épületénél elhelyezett bélyegzőhöz, túránk végpontjához vezet.