Tátrai anzix

Itiner

• Tarajkáról (Hrebienok) a Z jelzést követjük a Bilík-menedékház (Bilíková chata) érintésével a patakhoz közeli elágazáshoz (Rázcestie nad Dlhým vodopádom).
• Az elágazástól rövid kitérőt teszünk lefelé a S jelzésen a Hosszú-vízeséshez (Dlhý vodopád), majd visszakapaszkodunk az elágazásba.
• A Z jelzést követjük a Tarpataki-vízesések melletti elágazásig (Vodopády Studeného potoka).
• Az elágazásból egyenesen tartunk a K jelzéssel a Rainer-kunyhó (Rainerova útulňa) mögötti elágazásig (Rázcestie nad Rainerovou chatou).
• Ebből az elágazásból a P jelzésen kapaszkodunk fel a Zamkovszky-menedékházhoz (Zamkovského chata), majd a megtett úton visszaereszkedünk, és a P jelzésen maradva sétálunk vissza a Tarajkára (Hrebienok).

A túra részletes leírása

A Nagyszalóki-csúcs taraja

A siklóvasút hegyállomásáról kilépve a szállást nem, de ételt adó egykori Sport-szálló szögletes épülete tűnik fel, a közelébe sétálva pedig Kubo, a 350 kg-os, fotózásra termett fémmaci fogadja a turistákat. Kubo szépsége véleményes ugyan, ám a háttérben feltűnő sziklavilág pompájához nem férhet kétség – a Lomnici-csúcs köszönt a Magas-Tátra vidékén. A Tarajka (Hrebienok) egyébként a balra fönt magasodó, kopasz „fejéről” felismerhető, lekeredett Nagyszalóki-csúcs (Slavkovský štít) lefutó gerincének teraszszerű kiszögellése, ahol az 1870-es években vetette meg lábát az idegenforgalom, s vele az ember. Pontosabban a Magyarországi Kárpát Egyesület épített menedékházat (Rózsamenház) az akkor Szószék néven ismert terasztól keletre, a mai Bilík-menedékház (Bilíkova chata) környékén.

Túránk is erre indul, lefelé tartva a Z jelzéssel. Cikkcakkozik a széles turistaút, és a 2004-es szélviharban elpusztult fenyves helyén felcseperedő vegyeserdő függönyének hézagain elénk tárul a Csontváry által (vázlat nélkül) megfestett, drámai látvány: a Lomnici-csúcs (jobbra) és a Gánt (balra) letörése, a Kis- és a Nagy-Tarpataki-völgy gleccservájta folyosójának találkozása. Bár a hegység széléről szemlélődünk csupán, mégis a Magas-Tátra egyik legigézőbb látképében gyönyörködhetünk, amelyben a zord sziklavilág szinte leveti magáról az erdő zöld palástját. Nem sokkal előrébb áll a Bilík-menedékház (Bilíkova chata), a közelében táblán tekinthetjük meg az egykor itt felépített Tarpatakfüred fürdőépületeit. A kis üdülőtelep 1927-ben „túlfűtés következtében” leégett. A felkapott környék egy kis teraszának szűk viszonyait kihasználva az 1930-as években épült meg a hosszúkás (és a tátraszéplaki főorvos által megálmodott, róla elnevezett) Guhr-menedékház, ami a II. világháború után Pavol Bilík síversenyző és partizán nevét kapta meg. A romantikus fekvésű, faburkolatú épület ma szállást és étkezési lehetőséget is nyújt.

A ház mellett elsétálva az ösvény összeszűkül, és erdei környezetben, köves terepen kanyarog egyre lejjebb. Lentről hallani a Tar-patak (Studený potok) zúgását, ám hogy a sziklalépcsőn átbukó vizet is megpillanthassuk, ahhoz a soron következő elágazástól rövidke kitérőt kell tennünk jobb felé, a S jelzésen. Méterekkel előrébb és lejjebb már látszik a fenyők alatt tajtékzó vízbe nyúló sziklapad, amelyre lesétálva láncos korlát mögül csodálhatjuk meg a találó nevű Hosszú-vízesést (Dlhý vodopád). A jókora zúgó szebb látvány lehetett a fenyves fénykorában, a sűrű lucos paravánjából kibomolva, ám a 2004-ben érkezett, drasztikus szélvihar nyomában elszaporodott kártevők (főleg a szú) óriási foltokban pusztították el a fákat, amelyek ma kiszáradt csonkokként meredeznek a meder túloldalán. (Tövükben már nő az utánpótlás, a pusztulás történetét, a katasztrófához vezető folyamatok ismertetését lásd a túraleírás vége felé).

Vízesésfüzér a hegyek tövében

A Tarpataki-vízesések (Vodopády Studeného potoka) néven ismert zuhatagrendszer a Magas-Tátra legnagyobbja, az erős sodrású vízfolyás hevében dübörgő füzérnek pedig több tagját is megtekintjük túránk során. Visszatérve az elágazáshoz, ezúttal egyenesen, csupán enyhén emelkedő úton, a Z jelzésen folytatjuk a menetelést. A korábbiaknál életerősebb erdőfoltból bukkanunk ki egy ritkásabb területre, amitől balra a természet erőinek összjátéka nyomán megfordult a növényzet függőleges övezetessége: egy nagyobb területen a máshol magasabban elterjedt törpefenyők foglalják el az erdő helyét. Ennek oka, hogy az egykor völgyet vájó gleccser itt alávéste a Nagyszalóki-csúcs (Slavkovský štít) oldalát, majd miután 8-10 ezer éve elolvadt, a repedezett, támasztékát vesztett sziklatömeg aláhullott, és ezen az ellaposodó terepen állapodott meg. A kőmező sekély talajrétege pedig nem elegendő a magasabb törzsű, nagyobb gyökérzetű fák térhódításához.

Rövidesen érdemes a jobbra kiágazó, lefelé tartó ösvényen pár méteres kitérőt tenni a zuhatagrendszer legillusztrisabb tagjához, a Nagy- vagy másnéven Középső-vízeséshez (Veľký vodopád). Különösen hóolvadás vagy a vízgyűjtőre lehulló, kiadósabb csapadék után lehengerlő látvány, ahogy a 13 méteres sziklalépcsőn átbukó víz átrobog a széttöredezett kőmezőn. Mindezt egy hídról tekinthetjük meg, a háttérben a száradt facsonkok közt a sziklás gerincek kontúrjai sejlenek fel.

Visszasétálva az ösvényre, magasabbról követjük a patakot az átalakuló erdőben, immár a K jelzésen. A fölfelé tartó balkanyar előtt sziklahátról csodálhatjuk meg a következő „vízlépcsőt”, a gránitcsúszdába szorult Kis-vízesést (Malý vodopád). Egy rövid kaptató végén pedig a Rainer-kunyhó (Rainerova útulňa) takaros és mindig felkapott kőépületével kerülünk szembe. Az elpusztult erdőfolt közepén álló házikó ma egyszerű büféként működik, benne gazdag tárgyi gyűjtemény mutatja be a tátrai teherhordás és mászás történetét. A ház nagy idők tanúja, hiszen a Magas-Tátra déli oldalának első menedékháza volt: Rainer János György, Tátrafüred akkori bérlője építtette 1865-ben, és főként a Lomnici-csúcsra tartó csúcshódításoknak volt fontos bázisa. Közel húsz évvel később mellette épült fel a Zerge Szálló (Chata Kamzík), ettől fogva a kunyhó ennek szén- és faraktáraként működött. (A turistaházat 1980-ban rossz állapota miatt elbontották.) Az épület körül egykor rét terült el, amelyet korábban pásztorkodásra használtak - a legeltetés mára természetvédelmi okokból teljesen megszűnt a Tátrai Nemzeti Parkban.

A K jelzés métereken belül csatlakozik a Tarpataki-völgy két felső ágába tartó, éppen itt elágazó turistaúthoz. Aki kihagyna egy nem nehéz, de azért jelentős kapaszkodót, az innen forduljon vissza Tarajkára (Hrebienok) a P jelzéssel visszafelé tartva. Túránk a P jelzést fölfelé, a patak túloldalára vezető hídon át követi. A teljesen kipusztult, szú rágta fenyvesmaradvány kilátást enged, amint a kövekkel kirakott ösvény élesen visszafordul, és a Gánt (Zadný Oštep) tövében fölfelé tart. Itt a Felső-turistaút, a Tatranská Magistrála ösvényén járunk, amelyet az 1930-as években alakítottak ki korábbi csapások felújításával, illetve összekötésével. Az útvonal a teljes tátrai hegyvidék déli oldalának szélső lejtőit és völgytorkolatait fűzi fel.

Gleccservölgynézőben

Az utat fedő, rendezett kőtömböket kézi és mechanikus erővel forgatták a helyükre, hogy az ösvény a turizmus megkönnyítése érdekében időtállóan dacolhasson az elemekkel. Egyre magasabbra hatolunk, és sokszor kilátunk az elpusztult rengetegre, benne a Rainer-kunyhóval, de feltűnnek Tarajka épületei is, a Poprádi-medence túloldalán pedig Szlovákia központi hegyvidéke domborodik. Egy hídon keresztezzük a Kis-Tar-patakot (Malý Studený potok), amely itt éppen a sziklaereszéhez alkalmazkodva ferdén aláhulló Óriás-vízesés (Obrovský vodopád) 20 méteres lépcsőjében zubog alá. Nem sokkal följebb éles erdei kanyarral fordulunk rá a Kis-Tarpataki-völgyre (Malá Studená dolina), és nagyjából szintet tartó sétányon, hatalmas gránitsziklákat mellőzve tartunk a hegység mélye felé. És ezzel megérkezik a kilátás is: mélyen belátunk a fenséges, szabdalt sziklafal alatt U-alakban szétnyíló Nagy-Tarpataki-völgybe (Veľká Studená dolina), amelyből fokozatosan elfogy az erdő, és a távolban szürke törmeléklejtők váltják fel a törpefenyvesek zöldjét.

Két gleccser találkozásának szintjében járunk, hiszen a Nagy-Tarpataki-völgy hosszabb és erőteljesebb jégára az utolsó jégkorszak során mélyebbre vájt, míg a Kis-Tarpataki-völgy gleccsere e ponton csatlakozott hozzá. A fővölgyet (szemközt) és függővölgyét (ebbe tartunk) tehát vastag jégfolyam véste és tágította, a Nagy-Tarpataki-völgyben a mozgó jég vastagsága fénykorában a 200 métert is meghaladhatta - tetejének vonalát a völgyoldal függőleges sziklafelületei rajzolják ki. Az azóta eltelt időben persze a klíma felmelegedésével eltűnt a jég, és megjelent a dús növényzet, ezen a magasságon szinte minden sziklarepedésben megvetve gyökereit.

Hamarosan összezáródik az erdő, és egy rövid fenyvesfolt után kicsiny, általában túrázóktól nyüzsgő tisztásra érünk. Túloldalán, festői díszletek között, kétezer méterig nyújtózó ormok alatt áll a kellemes megjelenésű Zamkovszky-menedékház (Zamkovského chata). A kívül-belül hangulatos, faburkolatú épület küllemével és erdős környezetével egyedi a szlovák oldalon. 1943-ban építette Zamkovszky István hegyivezető és hegymászó, aki korábban a Téry-menedékház teherhordója, majd társbérlője volt. Bár a szocializmus sötét évtizedeiben a névadót kiköltöztették a házból, és később még a Magas-Tátrából is száműzték, miközben az épületet átnevezték, a túrázók továbbra is „Zamka” néven emlegették azt. A rendszerváltás idejében Zamkovszky leszármazottai visszakapták tulajdonukat, ami máig is az övék, és más szlovákiai menedékházakhoz hasonlóan bérlői rendszerben működik a gondnok kezei között (aki 1996 óta irányítja a csapatot). A Tátrában elterjedt ételeket készítenek a konyhán - a visszaindulás előtt mindenképpen érdemes itt enni-inni egy jót.

Letarolt romantika

1475 méteres magasságból indulunk vissza a P jelzésen, és a megtett utat követjük egészen a Nagy-Tarpataki-völgy (Veľká Studená dolina) elágazásáig, a Rainer-kunyhó közelében lévő hídig. Innen viszont maradunk a P jelű turistaúton, és a völgyoldalhoz szegődve, széles, akadálymentesített sétányon kanyargunk. A tátraalji erdőséget 2004. november 19-én egy 150-200 km/h-ás sebességű lökésekkel érkező szélvihar (ún. halny) tarolta le. A kifejezés nem túlzás: 12000 hektáron semmisült meg a fenyves, azaz gyakorlatilag a szlovák oldal alsó szegmensében nem maradt belőle semmi. A monokultúrás lucfenyves ebben a magasságban ember kreálta erdő, hiszen a 19. századi kizárólagos ültetése előtt egyéb fajok (bükk, gyertyán, kőris) is tarkították a rengeteget. A lucfenyő tányérgyökérzete nem nyúlik mélyre a talajban, ezért nem is kapaszkodik túl erősen, így az erős szél viszonylag könnyen kidöntheti. A brutális erdőpusztulás után, tanulva a múlt hibáiból, a Tátraaljára elsősorban vegyeserdőt telepítettek, amely összetétele miatt ellenállóbb a viharokkal és kártevőkkel szemben, igaz, lassabban nő, mint a fenyves.

A hatalmas erdőpusztulás után elszaporodott szúállomány viszont idővel új táplálékforrás után kellett nézzen: az egészséges fákat is megtámadta, amint azt körbenézve láthatjuk az egyesült Tarpataki-völgyben. Az elszáradt, lábon elhalt fenyőerdő nem szép látvány, de idővel magától felújul, addig pedig a kidőlt fák óvják a talajt a lemosódástól (sőt, gazdagítják is azt), valamint élőhelyet nyújtanak számtalan rovar- és madárfajnak is. A türelem pedig erdőt terem: Ótátrafüred körül a 2020-as évek elejére látványosan kezd megerősödni a vegyes rengeteg.

A Magas-Tátra nagyját felépítő, szürkés színű granodioritot is megfigyelhetjük a visszaúton. Néhány kanyar és szép kilátás mellett érkezünk meg a Tarajkára, ahol még ehetünk is egyet, télen pedig megtekinthetjük a jégszobrokat, mielőtt a siklóval, vagy hóban szánkóval Ótátrafüredre ereszkedünk.