Szurdoktúra a kárpáti ősvadonban

Itiner

• A Veľký Sokol völgyben a S jelzésen kapaszkodunk fel a fennsíkra (Glacká cesta elágazás)
• A fennsíkon a P jelzésre balra fordulva jutunk vissza kiindulópontunkra, a Malá Poľana és a Palc elágazásán keresztül.

A túra részletes leírása

Bevezető a kárpáti ősvadonba a háborítatlan Nagy-Sólyom-völgyben

A Veľký Sokol (Nagy-Sólyom-völgy) torkolatától indulunk el a S jelzésen, a Veľká Biela voda (Nagy-Fehérvíz-völgy) középső részéről. A komoly erdőséggel körbevett terület a falvaktól és a fő közlekedési utaktól távol fekszik, ahol a múlt században a fakitermelés játszotta a fő szerepet. A nemzeti parki védelemnek köszönhetően mára az erdő a természetes életközösség otthona. Európa egyik legrégebb óta védett területén járunk, hiszen Coburg főherceg már a 19. század közepén védelem alá vonta az itteni erdőket, akkor még a faanyag megőrzése végett. A kitermelt fák helyén újraültették az erdőt, és a korhoz képest előremutatóan gondozták is. A nemzeti park megalakulása, még inkább a védettségi zónák kijelölése, az 1990-es évek óta fokozottan őrzik a terület természetes életközösségeit. Aki a természeti élmény miatt keresi fel a hegységet, a Veľký Sokol-ban valóban jó helyen jár.

Már ide vezető utunk, a Veľká Biela voda völgye is lenyűgöző, de innentől egyre mélyebbre jutunk a háborítatlan vadonba. Eleinte még széles dózerúton, tisztásokkal nyitott erdő szélén, a Sokol (Sólyom-) patak partján gyalogolunk. Az utat azonban szemmel láthatóan szorongatja az erdő, ahogy a völgyet is egyre szorosabban ölelik körbe a hegyek. Egykilométeres bevezető sétával érjük el a Kis- (Malý Sokol) és Nagy-Sólyom-völgy elágazását, ahonnan az ösvény a patak árterének egyenetlen kavicsszegélyére tér. Rönkre fektetett deszkákból álló pallóhíd („dorongpalló”) vezet át a patakon (ezzel a megoldással fogunk a leggyakrabban találkozni a völgyben), a csapás elhagyja a kényelmes útbevágást, és innentől a buja patakparti növényzetet kerülgetve hatolunk felfelé a mészkőkavicsos völgytalpon.

Kisvíz idején a szurdok szűkületéig a mederben haladhatunk, hiszen a vastag mészkőkavicsréteg elnyeli a patak nagy részét. Sok helyen nem is látjuk a kavicsok alatt búvópatakként szivárgó vizet. A mederben egyre több hordalékfa tűnik fel, amelyek az áradásokkal érkeznek a völgy vadabb részéről. Innentől ez lesz a meghatározó, hiszen ahogy a fehér szalagként kanyargó, kavicsos meder is mutatja, tavaszi hóolvadáskor és nyári záporok idején, áradásakor szélesen hömpölyög a patak. A partra vetett hordalékfák, kidőlt törzsek fontos szerepet játszanak az életközösségben, mert ezek anyagában olyan állatok élnek, mint például a nemzeti park egyik fokozottan védett ritkasága, a létracincér, mely sárga sávos hátával és testhossznyi csápjával igen mókás megjelenésű kis állatka, és fontos szerepet játszik a holt faanyag lebontásában. A környező szurdokerdőben is egyre több korhadt fatörzs strázsál a hegyoldalon, de az egészséges rengetegre pont az öreg egyedek és a természetes újulat efféle egyensúlya jellemző. A lábon korhadó fák üregeit a fekete harkály bontja ki korhadéklakó lárvák és bogarak után kutatva, ezzel rengeteg védett denevérnek és madárnak farag otthont. Az öreg törzsekben lakik és fészkel a ritka és fokozottan védett európai törpekuvik, ami a kontinens legkisebb bagolyféléje. Alig rigó méretű, és szeret a fenyők csúcsán üldögélni.

Ahogy kanyargunk a beszűkülő patakmeder mellett, pár helyen, ahol az akadályok felduzzasztják a vízfolyást, vagy kidőltek a partmenti fák, átlátunk a felénk boruló lombsátor résein. A szurdok felett magasra nyújtózó, fehér falakkal őrködik a karsztfennsík irdatlan dolomittömege, oldalában megközelíthetetlen, őshonos faállománnyal. Itt, ahol az ember nem tudta megvetni a lábát, jellemzően a fekete- és vörösfenyők, valamint alacsonyabb növésű berkenyék alkotnak mozaikos erdőt. A sziklák és magányos fenyőfák kedvelt pihenőhelyei a vándorsólyomnak és a kígyászölyvnek, két ritka és megbecsült, őshonos ragadozómadárnak, melyek elérhetetlen magasságokban fészkelnek.

Kalandos utakon a szűk sziklafolyosókban

A falak egyre közelebb nyomulnak a völgytalphoz, mígnem már egészen a patakba „zuhannak” a mindig mohás, monumentális sziklaleszakadások. A beszűkült szurdok ösvénye is egyre inkább a patakmederbe kényszerül, nagyvíz idején itt aligha ússzuk meg száraz lábbal, hacsak nem jól felvértezve indulunk neki a túrának.

A felritkuló erdő eleinte pár helyen még elegendő fényt enged az aljnövényzetnek, így az acsalapu bólogató ernyőivel alkot összefüggő, zöld paplant a patak mellett vagy a hegyoldalban. Az egyik ilyen vizenyős laputenger alatt csordogáló vízre lehetünk figyelmesek: porózus szerkezetével az édesvízi mészkő vagy forrásmészkő alkot boltíves rétegeket. Ez a hegyoldal repedéseiből feltörő karsztvíz oldott mészanyagának kicsapódása: a hegy belsejében kioldott mészkövet a hegylábi források előterében halmozza fel a felszínre lépő víz, mivel a nyomás csökkenése és a szénsav elillanása miatt kénytelen lerakni „mészterhét”, így útja mentén sárszínű mészkéreggel von be mindent.

Jó két kilométer után válik igazán szurdokjellegűvé a völgy, és kerülünk mi is a patak és a falak közelébe. A völgy meredeksége is fokozatosan nő, ahogy a sziklás árkon  a fennsík felé tartunk. Végül alig pár méter széles csak a völgytalp, rajta egyre több mohás kőtömb és farönk halmozódott fel. Lassan bekövetkezik a fordulópont: már nem a patak által görgetett kavicsokon, hanem a hegyoldalból lezúduló törmeléken lépdelünk, egyre inkább kapaszkodva, mígnem a sziklák és farönkök alig hagynak helyet a haladásra. A legkritikusabb pontokon azonban lépcsőzetesre faragott vagy deszkákkal felszögelt rönköket helyeztek el, pár helyen pedig a sziklának támaszkodik néhány falétra, így a ránézésre áthatolhatatlanul kaotikus kő- és rönktorlasz átjárható.

A legmeredekebb és legszűkebb részek a völgy felső harmadában következnek – ezt a részt Róth-szakadéknak (Rothova roklina) nevezik. A sziklaszűkületen ugyanis Róth Márton és társai keltek át először 1898 augusztusában, majd a következő hónapban hivatásos fényképésszel is végigjárták a túrát. Így született meg a hegység szurdokainak első fotódokumentációja, amivel aztán a vadregényes sziklavilágot népszerűsítették. A kanyon bejáratánál elhelyezett emléktábla és az elnevezés őrzi a felfedezők érdemeit. A Kis- (Malý vodopád) és Nagy-vízesések (Veľký vodopád) mellett fémlétra nyújt segítséget a lekerekedett sziklalépcső leküzdésében, később pedig a karnyújtásnyira összeszűkülő, felettünk szinte összezáródó sziklafolyosóban a már megismert és kipróbált, lépőfokokkal ellátott rönkökön haladhatunk tovább.

Ezek a fa járófelületek hosszan vezetnek át a hasadékon, az izgalmas turistaösvény, a hihetetlenül szűk árok azonban végül megenyhül, ahogy a patak forrásvidéke felé közeledünk. Hosszú sétánk fordulópontjához érkezünk, ahol az ágakra szakadó patak körül ismét lapulevelektől buja a völgy, de a környező hegyek már alig emelkednek fölénk, és a nap is beköszön az ágak között.

Levezető szakasz a fennsíki úton

Pár száz méter után búcsút is intünk a kalandos Róth-szakadéknak, és a Glac úthoz (Glacká cesta), valamint a rajta vezető P jelzéshez csatlakozunk (balra). Ez a völgyeket és kerekded csúcsokat kerülgeti közel szintet tartva, mi pedig rajta kezdjük meg visszautunkat a fennsík peremén. Az eddig árnyas szurdokerdő itt már naposabbá, és szárazabb bükkössé változik. Ezt nevezik klimatikus inverziónak: mivel a hőmérséklet a magassággal együtt emelkedik, a lenti szurdokban élnek meg a máshol egyébként magasabb térszínre jellemző növények. A környező bükkerdő ad otthont égövünk legnagyobb virágú orchideafajának, a sárga és barna konttyal rendelkező boldogasszony papucsának, amit nagy ritkán felfedezhetünk a legkevésbé háborgatott bükkösökben. A patakok forrásvidékének mocsaras tisztásain fordul elő a sárga bóbitájával magasra nyújtózó szibériai hamuvirág: az Európában veszélyeztetett növény legnagyobb állománya a Szlovák Paradicsom Nemzeti Parkon belül él.

Még közel 100 métert kapaszkodunk fölfelé a Glac úton a névadó fennsík oldalában, végül fenyvessel szegélyezett tisztásra, fedett pihenőhelyhez érünk. Bár elágazik az út, mi végig a P jelzést követjük közel azonos szintben. Az erdők és tisztások foltjain át kanyargó út még jó kilométeren át vezet a fennsíkon, majd elkeskenyedő gerincen kanyarodunk vissza kiindulópontunk felé. A Malá Poľana (Kis-rét) szélén vethetünk még egy pillantást az utolsó fennsíki, fenyőligetes tisztásra, mielőtt visszatérünk az erdők birodalmába. A plató ugyanis gerinccé szűkül a Piecky és a Veľký Sokol mélyre vágódó völgyei között, de marad a 900 és 1000 méter közötti magasságon. A fenyvesek és bükkerdők váltakozása meghatározza a kényelmesen hullámzó terep képét. Pár sziklásabb helyen felsejlik a környező hegyvidék, de kilátással nem nagyon kecsegtet a terület.

A középső szakaszon még egy kis emelkedőt küzdünk le, de a hegytető végül „feladja a harcot” a víz romboló munkájával szemben, és kilátszó sziklabordákon ereszkedünk a völgyek felé. Egy éles balkanyar után sziklás fenyvesben ereszkedünk a patak szintjéig. A letöréseken felnyíló, melegebb, száraz és napfényes helyeket kedvelik a kökörcsinek, amiknek helyi változata, a szlovák kökörcsin lila, bolyhos virágával díszeleg. E vörös listás, veszélyeztetett virág a nemzeti park címerében is szerepel, bár elég korán, tavasszal elvirágzik, később pedig már csak a bolyhos terméseket összefogó, bóbitás fejdíszét láthatjuk bókolni a tisztásokon. A végső ereszkedés során jó 200 méter szintet letudva érkezünk meg a Veľká Biela voda (Nagy-Fehér-víz) völgyébe, kiindulópontunkra, ahol bezárul hosszú, de tartalmas körtúránk.