Bakonykúti – Bodajk (OKT 22. napi túra)

Bakonykútiból ritka karakteres hegytömbre, a Baglyas-hegy alacsony, keleti részére vezet a Kéktúra: a füves-árvalányhajas fennsíkot fenyőkkel kevert facsoportok pettyezik, oldalát dolomitbordás letörések szabdalják. A lentről nézve kifejezetten festői megjelenésű hegy egyedi tájképe sehol máshol nem köszön vissza az Országos Kéktúrán.

Ám előbb hagyjuk el Bakonykútit: a takaros főtérről (a bélyegzőt egy útjelző oszlopon találjuk) két kanyarral leereszkedünk a patakpartra, és mielőtt kisétálnánk a faluból, balra különösen hangulatos, kéktúrás tematikájú büfét láthatunk – a vendégek többek közt egy kéktúrás kvízt játszhatnak nyereményekért. Meredek, köves emelkedővel jutunk ki a faluszéli mezőre, ahonnan feltárul előttünk a Baglyas-hegy tömbje – mintha a tetejét egy jól irányzott mozdulattal lenyesték volna, úgy nyúlik el a lapos fennsík. Nem kapaszkodunk fel rá, az erdőt elérve a jelzés balra fordít, és fenyőkkel vegyes ligetben, szintben haladunk tovább.

A Baglyas-hegy nagy része ma is katonai terület (és Közép-Európa legnagyobb szárazföldi kiképzőterepének része), a rendszerváltás előtt pedig kitüntetett szerepe volt: a vezérkar, az államfők és a kiemelt vendégek a csúcsról figyelték a hadgyakorlatokat; a hegy gyomrában szovjet híradóközpont üzemelt. Fedezékek, beton tereptárgyak és megfigyelőállások ma is szép számmal akadnak a Baglyas hátán.

A Kéktúra lazán települt fenyők és lombhullatók között, az erdő pereméhez közel vezet, majd megkerüli Bakonykútipuszta egyik legelőjét. Itt villanypásztor és fák közé szorulunk, de legalább szép a kilátás a környék alacsony fennsíkjaira és hegyeire. Dolomitsziklás, feketefenyő-ligetes terepről, meredeken ereszkedünk be egy apró árokba, majd ismét egyenesen szeljük a lejtőt. Kisebb hullámzással nyáron enyhén „szavannai” hangulatú ligetben, apró dolomitbérceket kerülgetve gyalogolunk, mígnem elénk kerül Gúttamási, és balra, dűlőútra váltunk.

Az erdőszélen, a legelő peremén sétálunk tovább, a Baglyas-hegy tövében, itt-ott megjelenik a hegytömb tetejének szavannai jellegű téjképe, néhol szép a kilátás a Vértes felé, látszik a víztározó is. Átkelünk az autóúton, és tölgyek uralta, vegyes gazdasági erdőben, viszonylag lapos terepen sétálunk tovább. Az egykori kincsesbányai bauxitbányászat újabb, kevésbé érzékelhető emlékét, meddőhányóját kerüljük ki. Az 1940-es évektől 1999-ig termelt mező az ország harmadik legnagyobb bauxittelepe volt, összesen közel 23 millió tonna nyersanyagot sajtoltak ki belőle. (A település egyébként nem a nyersanyagról, hanem a szomszédos Kincses-hegyről kapta a nevét, azt pedig az érme alakú, Szent László pénzének is nevezett nummuliteszek maradványairól nevezték el.)

A viszonylag monoton, zárt erdőt átszelő szakasz egy villanyvezeték pásztájánál vezet ki a kincsesbányai üdülő műútjára. A viszonylag száraz bakonyi táj után némileg meglepően hathat a fák között fel-feltünedező Fehérvárcsurgói-víztározó, amelynek hirtelen a partján sétálunk. Az egykori káposztaföldek területén 1971-ben láttak neki a völgyzárógátas tó kialakításának, amire a bányatárók vízbetöréseinek megakadályozása miatt volt szükség: a nagy vízhozamú Gaja patakot alábányászták, vize pedig a vágatokba szivárgott. Ma idegenforgalmi jelentőséggel és árvízvédelmi szereppel bír.

A gáthoz közeledve feltűnik a sziklás oldalú Kopasz-hegy, amelynek oldalában rövidsége ellenére is a Kéktúra egyik egyedi szakasza következik: a köves leszakadásba vésett, keskeny, korláttal biztosított ösvény gyakorlatilag a tópart vonala fölött vezet, így parádés a kilátás a víztározóra és a Gaja-szurdokot rejtő erdős, túlparti hegyekre. A mediterrán hangulatra ráerősít, hogy ősszel cserszömörcék öltöztetik rikító színekbe az ösvényt, ami egyébként bélyegzőt is tartogat: az Országos Kéktúrán ritka panorámás pecsételőhelyen korláton lóg a ládikó.

Fehérvárcsurgó – Bodajk

A tó északkeleti partján a gáton sétálunk, a kilátás továbbra is elsőrangú, de hamarosan üdülőházak mellé kanyarodik a jelzés, és ezzel elérjük Fehérvárcsurgó szélét. A Károlyi-kastélyról híres települést elkerüljük, az úton átkelve nyaralók, majd takaros kis pincék között hagyjuk el a tavat. A Gaja-szurdokot jelző kapun átlépve sűrű tölgyerdőben közelítjük meg a völgyet, de még rövid séta vár ránk, mire belépünk. A P és K jelzés elágazásánál az előbbin rövid kitérővel nézhetjük meg a két kora vaskori halomsírt, amelyekben i. e. 7. századi előkelőségek nyugszanak.

Néhány nagyobb kanyar és egy kis ereszkedés végén leérünk a völgytalpra, ahol, bár a fáktól nem látjuk, már a Gaja mellett járunk. A fák között balra hamarosan feltűnik a Pisztrángos- vagy Erdei-tó, a Gaja-völgyi Tájcentrum kirándulóközpontja. A borostyánnal befutott törzsű „fasor” után megjelenik egy híd, és bár a Kéktúra nem vezet át rajta, érdemes rövid kitérőt tenni, hogy visszagyalogoljunk a tópartra. Az erdős hegyekkel körülvett, tavas tisztáson fedett pihenőhelyek sorakoznak, nyáron büfé is üzemel, vécé is van, idilli pont ez a megpihenésre.

Visszatérve a K jelzésre, belevetjük magunkat a szurdokba. A bágyadtan csörgedező patakból talán ki sem néznék, de korábbi, bőségesebb időszakában drámai formákat faragott ki az alatta kiemelkedő bércekből, szűk völgyet vájva a dolomittömb testébe. (Feltehetően a kiemelkedő hegy késztette elfordulásra a patakot, ezért nem a Móri-árok, Bodajk irányába folyt tovább.) Az idilli tájszeletet már Szent István is kedvelte, persze ő vadászni érkezett ide, ahol később a Károlyiak is vadaskertet alakítottak ki.

Az első jobbkanyar után máris sziklaszűkületen kelünk át: az ösvény a kőfal oldalának párkányán, a derékszögben kanyarodó patak felett talál utat. Visszatekintve festői a látvány: a patakba szakadó dolomitpásztát összefüggő borostyánszőnyeg fedi, a túloldalon a víz egy öreg tölgy kimosott gyökérfonatát csörgedezi körbe. A part és az ösvény balra hajlik, jobbról meredek, sziklás lejtő kísér, majd egy újabb szűk csapásszakaszon kerül elénk a következő híd, mellette pedig az Ádám–Éva-fa. A korhadt, íves faóriás egykor híd volt a patakon, ma csupán fekvő csonk, nevét pedig azért kapta, mert állítólag két összenőtt példány alkotta. Éva korábban (a 20. század közepén) kidőlt, Ádámot tűzvész pusztította el, de 2013-ig állt, amikor is széttört.

A völgy hol tágasabb, hol szűkebb, de végig a kanyargó, hazai viszonylatban széles, hegyi megjelenésű patakot követjük, amelynek különlegessége, hogy medre megmaradt eredeti formájában – nem alakították át szekérút vagy kisvasúti töltés helyigénye miatt. A következő kanyarnál folyik a leggyorsabban a víz, mivel a két hegyoldal marcona sziklái alaposan összepréselik; és bár a fáktól nem mindenhol látszanak, a bércek hamarosan a jobbunkon tűnnek fel. Tábla is bemutatja a völgy geológiáját, a jobbra kiágazó ösvényen pedig a pados elválású kőzetet tudjuk közelebbről megnézni. A jókora sziklatömbben feljebb, jól eldugott helyen mélyül a Sobri Jóska-barlang, amelynek sík aljzatán állítólag a híres bakonyi betyár is eltöltött jó néhány éjszakát. (A barlanghoz ne próbáljunk felmászni, a csapás nagyon nehezen járható, veszélyes!)

Az egykori, mára bezárt Varjúvár panzió épülete mellett érünk ki a völgyből, itt az ösvény jobbra fordul, és meredek, sziklás, de a bércekkel tagolt oldalú szurdokra szép kilátást nyitó meredélyen vezet fölfelé. 1-2 ponton a kezünket is használnunk kell, mert ferde, nyers dolomittáblán mászunk át. Fent a szurdok peremét követjük, és egy pontról ismét lenézhetünk a völgyre, amelynek drámai formavilágát javarészt elrejti az erdő (északra, Balinka felé is kilátunk).

Az erdőbe érve az ösvény élesen balra fordul, itt, a K▲ jelzésen érhetjük el (mintegy 2x10 perc alatt) a Károlyi-kilátó vasteraszát. Érdemes megtoldani a túrát ezzel a kitérővel, mert innen nézhetünk végig egészében a helyenként sziklás oldalú völgyön, és még a víztározót is láthatjuk.

A lentinél magasabb, egyveretűbb erdőben (tölgyesben), rövid emelkedővel kelünk át a gerincen, majd kilépünk a Gaja-völgyi Tájcentrum kapuján. Sűrű fiatalosban, a régi bodajki sípálya nyiladékán ereszkedünk le a városba, amelynek pereméről, a régi sífelvonó mellől már a Vértes szemközti leszakadására látunk rá, közepén Csókakő várával (bár a sziklák szorításában trónoló, fehér sasfészket keresni kell, hogy kiszúrhassuk). Ez volt egyébként Fejér megye egyetlen sípályája 1985-től 2012-es bezárásáig.

Bodajkon hosszan kanyargunk, mígnem megérkezünk a főút kereszteződésében álló, békebeli Fenyő bisztróba, aminek pultjánál találjuk a bélyegzőt.