Vizek mentén, erdők mélyén

Itiner

• A Rábagyarmat, autóbusz-fordulótól indulunk, majd az Óvégi úton a S jelzést követve hagyjuk el a települést.
• A S jelzésen a Hegyhátszentmárton felől becsatlakozó K jelzésig haladunk, ahonnan a K jelzésen megyünk előbb nyugat, majd dél felé, a Lugos-patak völgyén át Kondorfáig.
• Kondorfa központjából az Alvég utat követve jutunk az autóbusz-fordulóhoz.

A túra részletes leírása

Rábamenti kalandozások

A völgyfalus településformájú községből, a Rába mentén fekvő Rábagyarmatról indulunk, amelynek a szomszédos faluval, Rátóttal való összeköttetését a 20. századig gázlók és ladikok biztosították. A már a római időszakban is lakott vidék a honfoglaláskor valószínűleg a Kürt-Gyarmat törzs szállásterületéhez tartozott. Oklevelek a falut először 1157-ben említik a németújvári bencések birtokaként, a szentgotthárdi ciszterci rend 1183-as alapítólevelében azonban már az ő majorságukként szerepel. A falu magaslati pontján áll a maastrichti Szent Lambert tiszteletére felszentelt templom, amelynek középkorból fennmaradt részeit ma kereszthajóként, illetve oldalkápolnaként használják.

A település 1850-ben fenyőgerendákból épült, csonkakontyos, „füstöskonyhás” tájháza, amely közel esik a túra kiindulási pontjához, korhű berendezési tárgyakkal, fiókos sublóttal, festett ládával, tüzelőpadkás kemencével várja a látogatókat. Rábagyarmat a két háború közötti időszakban népszerű nyaralóhelynek számított, az 1950-es évek szigorú határőrizete azonban egy csapásra véget vetett a Rába-parti időtöltésnek.

A települést a S jelzés útvonalán hagyjuk el keleti irányban, első megállónk a Szent László-forrás. Az itt látható emlékművet 1939-ben a helyi Frontharcos Szövetség emelte az Amerikába kivándorolt rábagyarmatiak segítségével az egykori Szentkútnál, középső elemén a sziklából vizet fakasztó Szent László király tűnik fel. A jobb oldalán páncélsisak, kard és az 1918-as évszám látható. A baloldali oszlop címerpajzsában a következő felirat olvasható: "Isten és a haza nagyobb dicsőségére közadakozásból és amerikai véreink segítségével építették a rábagyarmati frontharcosok 1939." A két szélső oszlop oldalán az I. világháborúban elesett rábagyarmatiak nevei olvashatók.

Utunk e pár kilométeres szakasza a vadregényesen kacskaringózó Rába közelében vezet. Hazánk harmadik leghosszabb és egyik legtermészetesebb állapotban megmaradt folyója magyarországi szakaszának (188 km) több mint a felén át szabályozatlanul, szinte eredeti vadságával kanyarog Alsószölnöktől Sárvárig, ideális feltételeket biztosítva a természet vízről való megfigyeléséhez.

A Rába völgyének természetes növénytakaróját valamikor az ártéri ligeterdők, láperdők, bokorfüzesek, mocsarak, mocsár- és láprétek színes mozaikja alkotta. Ezek az áradások alkalmával befogadták és megszűrték a kilépő víztömegeket, ugyanakkor tápanyaggazdagabbá tették a földeket. Az áradások után a folyóban új zátonyok keletkeznek, amelyek iszapos homokján iszapnövényzet (iszapgyopár, lapulevelű keserűfű) telepszik meg. A kavicszátonyokon időszakosan cserjevendégek is megjelenhetnek, mint amilyenek a keskeny, hamvas levélfonákú parti fűz vagy a csigolya-bokorfüzes társulások. A partszegélyi zónában többnyire a mandulalevelű fűzzel, esetleg kosárkötő fűzzel találkozhatunk.

A közvetlen partszegélytől eltávolodva a messziről ezüstösen csillogó fehér fűz, a fekete nyár, a nevét a ragadós levélnyeléről kapó mézgás éger és a vénic-szil társulásaiba botolhatunk. A fekete nyár ligeterdők cserjeszintjén a sötétkék termésű veresgyűrű somot vagy a piros termésű egybibés galagonyát fedezhetjük fel. A lágyszárúak látványos képviselői közül a pántlikafű, a sárga virágzatú mocsári nőszirom, a ruhánkon könnyen megtapadó ragadós galaj, a kora tavaszi, sárga virágzatú salátaboglárka jelenlétét konstatálhatjuk. A puhafa ligeterdők érdekessége a fákra kúszó liánok, lágyszárúak jelenléte. A fás szárúak közül az erdei iszalag, a félcserjék közül a piros bogyójú ebszőlő csucsor, a lágyszárúak közül a fehér tölcsérvirágú szulák és a lampionszerű termésfüzérű komló előfordulása a leggyakoribb.

A keményfás ligeterdőket a kocsányos tölgy, a magyar kőris és vénic-szil, valamint foltokban fekete dió alkotja, cserjeszintjük leggyakoribb tagjai a pirosbogyójú kányabangita, a veresgyűrű som és az ibolyásfekete csontárú kutyabenge. A gyepszinten a kora tavaszi, hagymás, gumós, gyöktörzses növények, a salátaboglárka, kikeleti hóvirág, és a kakaslábnak is hívott, lilás vagy fehéres sarkantyús virágzatú odvas keltike megjelenése jellemző.

A Rába állatvilágának látványos képviselői az éles ibolyás vagy kékes interferenciaszínnel csillogó kis színjátszó lepke és a parti, gyér növényzetű kavicszátonyokon fészkelő, vízi ízeltlábúakkal, csigákkal táplálkozó madár, a kis lile. Fehér és fekete gólyával, valamint a Rába másik jellegzetes, de csak kis számban fészkelő madarával, a testét a zátonyokon sűrűn billegető, vagy a víz felett alacsonyan sikló billegetőcankóval is találkozhatunk.  A partfalakban telepszik meg a kékeszöld, gesztenyebarna, sárga, fekete színekben pompázó gyurgyalag. A méheket, darazsakat és más repülő rovarokat is előszeretettel fogyasztó madarat népnyelven méhészmadárnak is hívják. Érdekesség, hogy a repülés közben elejtett méhek, darazsak fullánkját, méregmirigyét kitépi, mielőtt lenyelné őket.

Utunk a Császártanya melletti rétnél vezet tovább, ahol kora tavasszal a helyi gyerekek által csak „sípoló virágnak” hívott, sárga szirmú szártalan kankalinok üde látványa fogad. Tovább haladva a tőlünk jobbra fekvő magaslat tetején az egykori Németfalu majorra látunk rá, az oda vezető utat famatuzsálemek őrzik.

A major dombját kerülve térünk rá a K jelzésre. A történelmi Rába-vidék egyik meghatározó falujától, Hegyhátszentmártontól nyugatra járunk – a K jelzésen balra tartva, minimális kitérővel akár a település felfedezésére is indulhatunk. A falut a védőszentjéről, Szent Mártonról nevezték el, első írásos, a vasvári káptalan általi említése „Zenthmarton” alakban 1338-ból származik. 1417-ben a Rábához közeli magaspartján már az Ivánczy család reneszánsz stílusú nemesi kúriája állt, lehetővé téve a folyó megfigyelését. Az erődített épületet több ízben érte támadás a szomszédos, egymással viszálykodó családok, a Maráciak és a Nádasdyak részéről. Míg a kastély lerombolását az 1588-as török pusztítás számlájára írja az emlékezet, a falu templomának pusztulását az 1690-es tatár gyújtogatásnak tudják be.

A Rába hurkai által bezárt ártéri területet Hegyhátszentmártonnál és a Rábamentén huroknak vagy öntésnek nevezik, de a régmúltban a szeg elnevezést is használták rá. A kuruc háborúk idején a „szentmártoni szeget” a Rába új medre elszakította a falutól, az így keletkezett rétet „szakadátnak”, „szakasztéknak” hívták. A Rábán és a Lugos-patakon már a középkorban, a 14. században is működtek vízimalmok.

A Lugos-patak festői völgyében

Utunkat folytatva számos kosborfélével találkozhatunk a nevét az erdei pityer gyakori előfordulásáról kapó Pityerdomb alatti réten: tavasszal a bíborszínű agárkosborral, a feketés-pirosas színű, kisebb termetű sömörös kosborral, nyáron a laza fürtű, zöldessárga virágzatú kétlevelű sarkvirággal. A rét gyöngyszeme a sárgászöld, két levelével a kígyószerűen kiemelkedő, karcsú nyelű spóratermő rést körülölelő, ősharasztok osztályába sorolt kígyónyelv. Az Őrségben csak itt fordul elő a szintén a kígyónyelvfélék családjába tartozó, félhold alakú, ülő levélkéjű kis holdruta.

A festői szépségű Lugos-patak völgyében már a középkorban is falvak álltak, az egyik legrégebbit Vásárhelynek hívták. Nem véletlenül, hiszen a völgytalp dús füvű, kiszélesedő szakaszai nemcsak a vásárok felé terelt csordák pihenőhelyét jelenthették, de vásárhelyül is szolgáltak. A völgy falvainak lakói a honfoglalástól az Árpád-kor derekáig gyepűőri feladatokat láttak el, az itt átvezető kereskedelmi út védelmét biztosították a Rába- és a Szala-menti őrök között.  Katonai szerepük a ciszterciek megtelepülésével párhuzamosan fokozatosan csökkenni kezdett, hiszen a gyepű, illetve a gyepűelve vonala eltolódott nyugat felé.

A Lugos-patak völgyét is keresztülszelő, a Mura mentén fekvő egykori Regede (ma Radkersburg) felé tartó kereskedelmi utat németek útjának is nevezték. Az anjou időszakban, 1354-ben a Lugosvásárhely és Kedhely (ma Kethely) közötti szakaszán a borszállítók igavonó ökreinek elkobzását jegyezték fel. A völgyben a 14. század elején egy Chenk nevű molnár már vízimalmot működtetett; ezt a helyet a környékén épült házakról ma is Cenkmolnárnak hívják.

A Lugos-menti egykori falvak: Lugos, Miske, Cenkfalva sorsa az 1588-as török rajtaütéskor pecsételődött meg. Az elpusztult települések helyett hozták létre a 17. században, a tetőn kissé feljebb Lugosfalvát, de a 19. század második felére már csak ebből is csak egy major állt. Az egyszerűen Lugosnak nevezett falu híres volt a csárdájáról. Érdekes, hogy a régi, helyben használt nevek az alapítás idején jellemző természeti viszonyokat tükrözték, ezért tájékoztató, eligazító funkciójuk is volt (pl. Nádasd a nád, Lugos a felfutó, lugasos növényzet gyakori előfordulására utalt).

A Lugos-patak méretes tölgyekkel tarkított völgye évszázadokig fás legelőként biztosított ideális életteret a szarvasmarhák számára. A nedves rét éke a májustól nyár derekáig virágzó, trombita alakú, élénk sárga szirmának köszönhetően könnyen észrevehető sárgaliliom. Mélyebb fekvésű részein már messziről láthatóak a nagytermetű, fürtös, fehér bugavirágzatú fehér zászpa példányai. Kondorfához közeledve, a Máli-réten az égszínkék virágú, nyár derekától nyíló kornistárnicsokban, a sásosok környékén pedig az elülső szárnyán felülről aranyló tűzvörösben pompázó nagy tűzlepkékben gyönyörködhetünk.

Kondorfára Alvég felől érkezünk meg. A falu alapítását a 13. század elejére teszik, első lakóinak azokat a telepeseket tartják, akiket a szentgotthárdi ciszterci apátság Lugos-patak környéki erdőinek irtására vezényeltek ki. A sokáig a szentgotthárdi ciszterciek birtokához tartozó települést egy 1350-ben kelt oklevélben már Gardunfalva (később Kondorfalva) néven említik.  Az 1664-es szentgotthárdi csata után a szomszédos Huszász környékéről sokan menekültek a falu határában lévő Bucsahegyre.

A településrészeket itt nem szereknek, hanem „végeknek” hívják (Fővég, Alvég). Kondorfa főutcáján, az Alvégen sétálva túránkat az önkormányzat melletti autóbusz fordulónál fejezzük be, ahol a Vadkörte fogadóban akár meg is szállhatunk, vagy beülhetünk az éttermébe.