Faóriások nyomában a kísérleti erdőben

Itiner

• Ilonaaknán (Helenenschacht) a főutcán sétálunk le a bányászemlékműig, majd vissza a határ magyar oldalán lévő erdészetiút-kereszteződésbe.
• Az ilonaaknai határátkelőtől a P jelzést követjük a Magas-bércen át az Asztalfőig vagy Urak asztaláig (Herrentisch).
• Az Asztalfőről a P jelzésen kezdünk ereszkedni a Fürtösbodza tanösvényen.
• A tanösvény első elágazásában jobbra térünk a ritkásan felfestett ZT jelekre, amiken lejutunk a Hideg-víz-völgy aszfaltútjára.
• Az aszfaltról jobbra követjük a P● jelzést a Hideg-víz-forráshoz.
• A forrástól a P● jelzéseken térünk vissza az aszfaltra, és a Roth-turistaház alá gyalogolunk.
• A turistaház mellett jobbra térünk a P+ jelzésre, amit a gerincig követünk.
• A gerincen balra fordulunk a P jelzésre, amit a következő elágazásig követünk.
• A gerincen maradva a P+ jelzést követjük az Asztalfőre vagy Urak asztalára (Herrentisch).
• Az Asztalfőről a P jelzésen sétálunk vissza a túra elején megismert úton Ilonaakna (Helenenschacht) szélére.

A túra részletes leírása

Járatok a határ alatt

A túra a Récényhez (Ritzing) tartozó Ilonaakna (Helenenschacht) szélén kezdődik. Kezdetnek sétáljunk le a telep középpontjában magasodó toronyhoz, mellyel szemben kis bányászemlékmű áll. A néhány méteres bányaalagút-részletben szénnel megrakott csille látható, a falakon pedig a bányászkodás szerszámai sorakoznak. A bejáratnál apró vasfüggöny-mementó, túloldalán pad-asztal garnitúra egészíti ki az építményt.

Vele szemben az egykori bánya aknatornya emelkedik: ez Burgenland legrégebbi ipari műemléke, melyet 1914-15-ben olasz hadifoglyok borítottak be téglával. A Brennberg körüli barnaszén kitermeléséből részt vállaló Ilona-aknát 1882-ben kezdték mélyíteni, és a későbbiekben 345 méterig hatoltak le. A trianoni határok a telepet ugyan az osztrák oldalhoz csatolták, de az érvényes szerződések értelmében a kitermelés 1930-ig folytatódott – a szenet ebben az időben kötélpályán szállították le Brennbergre. A használaton kívüli bányajáratot az 1980-as években feltöltötték, a tornyot 1991-ben egy bécsi vállalkozó megvásárolta, és saját költségére felújíttatta.

A határsáv egykor és ma

A határhoz visszasétálva átlépünk a magyar oldalra, és az erdészeti utak elágazásában balra, a fák közé térünk. A P jelzést és a határsávot követjük enyhén, de folyamatosan emelkedve az első szakaszon. A vasfüggöny egykori széles, növényzettől megtisztított pásztája ma ligetes „zöldfüggöny”. A karcsú, fehér-szürke törzsű nyír látványa meghatározó, mivel a viszonylag igénytelen faj pionírként nyomult be a leirtott, korábban gereblyézett nyomsávként használt területre, hiszen jól megvan az elsoványodott talajon. Megjelenésének kedvezett a szilikátokban gazdag metamorf kőzeteken kialakult savanyú talaj, illetve a csapadékos klíma. Azonban nem lesz itt sokáig: a magasabb szomszédok árnyékolását rosszul viseli, ezért rövidesen átadja majd helyét. A határsáv erdője „változó korban” van: a kevésbé igényes fajok elhullva feldúsítják, újraépítik a talajt a hegységben őshonos társaik számára; végezetül utóbbiak kiszorítják a messziről jött vendégeket.

A Soproni-hegység magyar részének legmagasabb pontjára, az 557 m magas Magas-bércre felérve tisztás fogad, ezen jókora pihenőhely és masszív fatorony áll. Felső szintjéről észak felé a Lajta-hegység lankái és szélerőművek látszanak, nem valami részletgazdag a látvány, de nyugat felé, a fák felett (tiszta időben) a Rax és a Schneeberg sziklamonstrumai mutatkoznak.

A következő fél–háromnegyed órában is a határ mellett, a hegység lapos főgerincén sétálunk. A határ a balunkon húzódik, az erdőkép meglehetősen változatos, legfeljebb kb. kétpercenként változik valamelyik oldalunkon. Balra fiatalabb fák sávja jelzi továbbra is, hogy egykor világok határa húzódott itt: a vasfüggönyként elhíresült határzár kiépítésére 1948-ban adták ki a parancsot. Kétsoros drótakadály és aknamező létesült, az ellenőrzést pedig az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) irányításával tevékenykedő „zöld ávó" végezte. Története fordulatos volt: az 1950-es évektől a 15 km mélységű határövezetben csak engedéllyel lehetett tartózkodni, a határ 500 méteres körzetébe pedig csak szoros felügyelettel léphetett be bárki is. Sztálin halála után a rendszer megszűnt, 1956 októberében így tömegek juthattak át a határon. Ezért a vasfüggöny újra kiépült, hogy aztán a milliós darabszámú aknamezőt az 1960-as években felváltsa a Szovjetunióból importált Elektromos Jelzőrendszer (aminek drótja azért nyugat-német gyártmány volt). Ezt nagyjából a turistaút vonalába telepítették. A jelzőkerítés érintésre riadóztatta a legközelebbi őrsöt, ahonnan katonák érkeztek a helyszínre. A költséges rendszer 1989-ig működött, akkor szüntették meg.

Faóriások földjén

Lombos fajok közé „keveredett”, magas vörösfenyősor alatt közelítjük meg az Urak asztalát. Bár sok vörösfenyőt látni a hegységben, az allé mellett álló tűlevelűek nem őshonosak errefelé. Az országhatárt hordozó pont domborzati adottságai miatt alig azonosítható, és Asztalfő (Herrentisch) néven is ismert, mivel a négy szomszédos falu urai évente egyszer itt találkoztak határszemlét tartani, majd étkezni. Az első világháború után a Dunántúli Turista Egyesület védkunyhót (menedékházat) emelt itt, amely hamar a határra került, ma pedig nyoma sincs – a táblákon kívül csak egy betonasztal található a helyszínen.

Innen a Fürtösbodza tanösvényt követjük a P jelzésen lefelé indulva – a jelzések ritkásak, használjunk GPS-t és a Természetjáró appot, ha nem akarunk elkeveredni.

Az útvonal erdőképben eddig is kifejezetten erős volt, de itt lépünk be a környék legizgalmasabb erdőrészébe. A sűrű völgyhálózata miatt zegzugos, ezért változatos mikroklímájú völgyfő rengetegét régóta gondosan, kísérleti céllal kezelik, így igazi matuzsálemeket is rejt: állítólag egy kb. 400 éves bükkfa is áll itt, de az ország legnagyobb méretű, 43 m magas, mellmagasságban 116 cm törzskerületű (egyébként 200 éves) lucfenyőjének is ez az otthona. Utóbbit, az ún. 4-es számú lucfenyőt a Roth Gyula Erdészeti és Faipari Szakképző Iskola és Kollégium egykori tanára, dr. Jereb Ottó emlékére állított kopjafa mellett láthatjuk – mert ez volt a kedvenc fenyője.

Fiatal, sűrű erdőben érünk egy erdészetiút-elágazáshoz, ahol a ritkásan felfestett ZT jeleket követjük tovább (jobbra fordulva). Innentől a bükkös a meghatározó, és feltűnhet, hogy balunkon a vastag, magas törzsek között fiatal példányok lombjaitól sűrű, természetszerű az erdő.

Roth Gyula, a soproni erdészeti oktatás meghatározó alakja az 1930-as években kezdett itt, az Asztalfő körül erdőművelési kísérletekbe. Szálalással lényegében örökerdőt alakított ki, azaz olyan fakitermelési módszerrel kísérletezett, amely során egy erdőrészletnek csak kevés fáját vágják ki, így megmarad a folyamatos erdőborítás, és idős, valamint fiatal és középkorú egyedek egyszerre, egymás közelében lehetnek jelen. Az erdőterület nagy részét azóta egyes időszakokban másképp kezelték, de jelenleg fokozottan védett.

Meredekebb lejtőn, néhány léket elhagyva jutunk le a Rák-patak mellé. A kis vízfolyás a hegységben ritka, ezért meglepően mély árokban, kanyarogva érkezik – ez az a völgyrészlet, ahol az ország legidősebb lucfenyői állnak.

Az aszfaltútra kiérve először tegyünk kitérőt jobbra, a P● jelzésen: a híd mellett nyíló, aprócska árok szűk falai között néhány méter séta a hegység legnagyobb hozamú csurgója, a Hideg-víz-forrás. Kis pihenőhely is áll a kőfoglalat feletti „terepöbölben”, lent fémcsőből folyik percenként 40-60 l víz.

Az aszfalton fölfelé indulva balra, a fák között láthatjuk az 1963-ban (halála után 2 évvel) Dr. Roth Gyulának állított emlékhelyet, szemközt, a fák gyűrűjében pedig a Roth-turistaház áll. A hangulatos épület korábban kulcsosház volt, 2021-ben adták át felújított formában, azóta 12 fő fér el benne.

Egy igazi leg: a Hideg-víz-völgyi Szentélyerdő

A ház mögött már az az erdőrészlet látható, amelyet az erdészek Roth-féle szálaló erdőként ismernek, mivel Roth Gyula egykori kísérleti erdőjéből ez az egy darabka maradt meg, amely a kezdetek óta ugyanazt a kezelést kapja. 1867-ben egy javarészt bükkös állományt vágtak itt tarra, majd 1937-ben Roth Gyula kezdett kutatásba, amit a későbbi erdészek is folytattak, így ma ez Magyarország legrégebb óta tartó terepi erdészeti kísérlete. Az egykori kísérleti terület egészét kutatási célokat szolgáló emlékerdővé nyilvánították, de csak ez az egy, 20 hektáros kis részlet van örökerdő üzemmódban – keletebbre pedig található egy hasonló méretű, de fiatalabb korú fákból álló erdőrezervátum is.

A P+ jelzésen, a ház tűzrakója mellett oldalirányban, enyhén emelkedve indulunk el a hegyoldalon, majd balra, fölfelé hajlik az út. Itt már tűlevelűek is megjelennek, de az örökerdővel szomszédos vörösfenyves egy nagyobb tábláját kivágták, így az út ideiglenes tisztás szélén vezet tovább. Előrébb sötét, elegyes lucosban jutunk föl a gerincre, az országhatár mellé. Innen balra fordulva, a P jelzés gyengén hullámzó, többnyire emelkedő erdészeti útján, kifejezetten szép, természetesnek tetsző erdőben sétálunk az Asztalfőre vagy Urak asztalára – közben ismét a P+ jelzésre váltva, a gerincen maradva. Az asztalfői elágazásból a P jelzést követve kb. 1–1,5 óra alatt, a már megtett úton gyalogolunk vissza Ilonaaknára.