A soproni hegyek legjava

Itiner

• A Z▲ jelzést követjük a Várhely kilátójáig.
• A kilátótól a Z▲ jelzésen térünk vissza a közeli rétig, rövid szakaszon a Ciklámen tanösvény KT jelére váltva, ahol balra fordulunk a K jelzésű turistaútra.
• A K jelzésen haladunk egyenesen a K● jelek betorkollásáig, amin egyenesen csatlakozunk a K+ jelzésbe.
• Jobbra fordulunk a K+ jelzésen, ami csatlakozik a K jelekbe.
• Egyenesen követjük az együtt haladó K+ és K jelzést.
• Balra váltunk a K+ jelzésre, ami végigkalauzol a Tolvaj-árkon, egészen a túra végpontjáig.

A túra részletes leírása

Föl a Várhelyre

Az útnak hátat fordítva, hosszú rétet átszelve nekiindulunk a Tolvaj-árok mélyületének, de a vadregényes völgy izgalmaira még várnunk kell: a Béla-forrás és az egykori kulcsosház talapzata előtt (ahol sütögetőhelyet is kialakítottak) balra fordulunk, és a Z▲ jelzésen rögtön nekigyürkőzünk útvonalunk legfárasztóbb szakaszának.

Igen különleges erdőben bandukolunk, hiszen a tölgyes erdeifenyővel keveredik, ilyen társulással pedig nem sok helyen találkozhatunk. A bokacsavaró tobozokat taposva hol enyhén, hol meredekebben kapaszkodunk, harántösvényünket a Tolvaj-árok oldalfalai kísérik. Alig észrevehető, hogy átlépjük a várhelyi földvár sáncát, amit aztán röviden kísérünk is, de amikor egy tisztáson elágazáshoz érve balra fordulunk, már azonosítható az építmény.

A turistaút két párhuzamosan futó, hatalmas, hosszúkás hátat tör át: ezek a vaskori hallstatti kultúra településének sáncai, melyek méretükkel európai összehasonlításban is kiemelkedőnek számítanak. A korabeli kereskedelem egyik ütőere, a Borostyán-út a Soproni-hegység lábánál érkezett meg a Kárpát-medencébe, ezért az itteni földvárnak vélhetően nagy jelentősége lehetett. Az ausztriai Hallstatt lelőhelyéről elnevezett kultúra az i.e. 8-5. században terjedt el Franciaország középső területeitől egészen a Dunántúlig; sikerét a vaseszközök széleskörű, tömeges használatának, a vaskohászat ismertté válásának köszönhette. A különösen nagy méretű földvárat alaposan feltárták, e témában a környéken kihelyezett igényes infótáblák segítenek gazdagítani ismereteinket.

Kilátás világok határán

Néhány méterrel előrébb balra kell kanyarodnunk, és egy végső nekirugaszkodással megérkezünk túránk legmagasabb pontjára, a 482 méteren álló, impozáns méretű Várhely-kilátóhoz. Fentről teljességében tárul fel a Sopron környéki térség, Magyarország e különös szeglete: bár a domborzat szokatlanul nyugtalan, a kicsi és lakott medencéket igen sűrűn szabdaló hátak alig emelkednek környezetük fölé. Tovább színesíti a tájképet a Fertő óriási víztömege, a Soproni-hegység erdőségének szélesen nyújtózó zöld takarója, és akad a látványnak egy kivételes eleme is.

Három világ érintkezik látóterünkben: keleten a Kárpát-medence nagy síkságait vezeti be a Kisalföld szántómozaikos lapálya, északon (tiszta időben) előtűnik a párából a Kis-Kárpátok homloka, amelynek képében már a hegykoszorú Dévénytől az Al-Dunáig tartó íve indul. Nyugatra tekintve alacsony dombhátak mögött sötétlenek a 2076 méteres Klosterwappenben tetőző Schneeberg és a Rax (2007 méter magas) mészkőmostrumai, az Alpok magashegyvilágának képviselői. De felfedezhetjük a Bécsi-Alpok másik jellegzetes túraparadicsomát, a Hohe Wand platóját, vagy a Bécsi-erdő púpját is.

E három merőben eltérő táj (az Alpok, a Kárpátok és a Kárpát-medence) elhelyezkedésével, domborzati és éghajlati viszonyaival, természeti adottságaival különböző életkörülményeket és fejlődési pályákat biztosított az őket lakó népek számára, nem túlzás tehát, hogy kultúrkörök, világok határán szemlélődünk. (Igazán tiszta időjárás esetén, távcsővel két főváros is elénk kerül: Bécs és Pozsony. Utóbbi kapitális déli paneltelepét, a Petržalkát szabad szemmel is kiszúrhatjuk. Mérete valóban páratlan: ez Közép-Európa legnagyobb panelkomplexuma.) Kilátó már a 19. század vége óta magasodik a Várhelyen; a szerkezetet azóta persze többször lecserélték.

Fenyvesek hangulata

Búcsút intve a szélerőművek szüntelen táncának aláereszkedünk a már érintett tisztásra (rövid szakaszon a Ciklámen tanösvény KT jelein haladunk), és túránkat egyenesen, a K jelzésen folytatjuk. Előrébb áll Bella Lajos, a várhelyi sírok és földvárak kutatójának emlékműve, mellette pedig a róla elnevezett pihenőhely. És nem is akármilyen: az épített tűzrakó mellett felhalmozott fa, padok és asztalok, ajtó nélküli kunyhó, hátrébb wc-k találhatók. Balra megjelenik egy furcsa halom, melybe fával szegélyelt folyosó hívogat: egy feltárt és rekonstruált vaskori (női) halomsír ez, melynek társait is fölkutatták a környéken. Közelebb sétálva a rács túloldalán megtekinthetünk néhány tárgyleletet is. (Egy kapcsoló nyomva tartásával világíthatjuk meg a benti eszközöket.)

A halomsír mellett, a K jelzésen folytatjuk utunkat - bár nem látszik, egy egész sírmező kíséri az erdei utat. Átszelünk egy gyönyörű, kecses jegenyefenyves-foltot; árnyékában egy tájékoztató tábla adja tudtunkra, hogy e magasságkedvelő faj őshonos a Soproni-hegységben. Csodáljuk meg a sudár, idős fákat, hiszen ezen az alacsony területen a klímaváltozással járó szárazodás és melegedés vélhetően nem kecsegtet hosszú jövővel e szórványban előforduló faj számára. Kisvártatva elágazáshoz érkezünk, és rövid egyenes szakasszal (a K● jeleken) becsatlakozunk a K+ jelzésű turistaútba, melyen jobbra fordulunk. (Innentől utunk végéig ez lesz a kalauzunk.)

Néhány száz méter elteltével egy jobbkanyarral sötét lucfenyves alá lépünk - a soproni hegyek közt a tűlevelűek hosszú múltra tekintenek vissza, egyes fajaik őshonos mivolta az Alpok láncának hírnöke, és a jégkort követő hűvös időszakok maradványa. Az erdei- és a jegenyefenyő természetes úton (évezredekkel ezelőtt) telepedett meg a vidéken, de egyes források szerint a nyugati végek északi kitettségű lejtőin a luc sem az embernek köszönheti jelenlétét. (Bár az utunkat szegélyező állomány gyanúsan éles határokkal válik el környezetétől.) A lombos és tűlevelű társulások elegyedése a hegység meghatározó, karakteres tájképi és hangulati eleme.

Széles erdei út csábít le a Tolvaj-árokba, azonban annak talpát elérve, egy pallóval biztosított gázlónál elenyészik, és a továbbiakban be kell érnünk a szűk, ellenben jóval hangulatosabb ösvénnyel.

A Soproni-hegység legszebb völgye, a Tolvaj-árok

A mellettünk csörgedező vízfolyás az Ultra-hegy kristályos palákból álló tömbjének oldalába vágódott be, hordalékával egyre mélyebbre fűrészelve magát a kemény kőzetben. Lefelé hatolva meredek falakat vésett, melyekben feltárul egy kevéssé ismert kőzet is: a gneisz. Ez az alpi hegységképződés során gránitból alakult át a mélyben uralkodó hatalmas nyomás és hő hatására, akár a környező metamorf kőzetek. Ránézésre kevésbé rétegzett, mint a párhuzamos „levelekre" tagolódó palák.

A csapás eleinte szorosan a patakhoz tapadva kíséri annak ágyát, szurdokszerű árokban kanyarodunk. Aztán egy ponton elágazik az ösvény. Mindegy, merre folytatjuk: ha nincs nagy sár, illetve jól járható a meder, érdemes a völgytalpon maradni. A jelzés röviden felkapaszkodik a nyugati oldalba, hogy aztán visszaereszkedjen - e ponton kötelek nyújtanak fogódzót a csúszós talajon. Helyenként egészen összeszűkül az árok két partfala, a lombkorona olykor összeborul a fejünk fölött.

Az itt élő erdők szemmel láthatóan változatos faj- és korösszetételűek, a meredek lejtőket holtfa teszi menedékessé. Az erdőgazdálkodás itt nem csak a lejtőszögből következő nehéz hozzáférhetőség miatt kímélte meg a növényzetet: a palákon (ásványi összetételük miatt) többnyire savanyú, vékony termőrétegű váztalajok képződnek. Ezeket pedig tovább rontja a lemosódás, azaz szemcséiknek lefelé sodródása - hogy e folyamattól megvédjék a völgyet, nem nyúlnak az erdőhöz, hiszen a fák gyökereikkel stabilitást nyújtanak a meredek partokon, a lehullott ágak pedig éltető humusszal gazdagítják a talajt.

A völgyaljon kanyargó patakot többször is kis bürükön lépjük át, míg végül megérkezünk a már ismert Béla-forráshoz. A korábban átszelt, hosszúkás tisztás kivezet az autóúthoz, ami túránk végét jelenti.