Káld – Hosszúpereszteg (OKT 6. napi túra)

Káldot és Hosszúpereszteget, a túra két végpontját 1975-ig a Kéktúrán kívül vasútvonal is összekötötte: az 1913-ban átadott Sárvár–Zalabér-Batyk vicinálison közlekedtek vonatok. A vonal mindkét végéből azóta szintén megszüntetett mellékvonalak vezettek tovább Bük–Répcevis–Kőszeg, illetve délen Zalaszentgrót–Balatonszentgyörgy felé. Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció sok hazai vasútvonal sorsát megpecsételte, így ezét is: megszüntetését követően a síneket is rövid időn belül felszedték, az egykor itt zakatoló járművekre csak a pálya helyenként még kivehető töltése, illetve a települések javarészt átalakított állomásépületei emlékeztetnek.

A település központját dél felé hagyjuk el, majd az általános iskola – kerítésén található a település másik bélyegzési lehetősége – előtt fordulunk jobbra, a Rákóczi utcára. Javarészt a Kádár-korszakban épült házak között hagyjuk el Káldot, balunkon szántók, jobbunkon erdő. Elhaladunk egy föld alatt futó gázvezeték széles, sréhen húzódó nyiladéka mellett, majd egy meglepően szép, alpesi hangulatú rétre érünk, amelyen egy tucat fenyő áll.

Elhagyunk egy szélesebb utat, amely az Új-hegyre vezet. A Káldhoz tartozó, zártkertes településrész délre néző lankáin főleg szőlőket és présházakat találunk, de a tájegység egyéb részein is foglalkoznak borkészítéssel. Az Alsó-Kemeneshát és a Kemenesalja jelenlegi formája földtörténeti léptékben mérve „nemrég” alakult ki, a 11000 évvel ezelőtt véget ért pleisztocén – a jégkor – vízrendszere, azon belül is az Ős-Rába építette fel a Kemeneshát hordalékkúpját, az akkor még egy folyót alkotó Felső-Zala és Marcal pedig a Kemenesalja teraszvidékét formálta. Bár a szőlőről hamarabb juthatnak eszünkbe hazánk bazaltkúpjai, homokon is megterem, sőt: mivel a filoxéra nem kedveli a magas kvarctartalmú kőzeteket, Magyarország homokos talajú szőlővidékei javarészt túlélték a 19. század végén pusztító járványt.

Az erdőből felszántott, bevetett vagy épp parlagon hagyott szántók közé érkezünk; a dűlők neve emlékeztet az egykor itt állt majorságra, Pereszteg-Tacskándra, ahol a Farkas-erdő híres erdésze, Scherg Lőrinc töltötte első szolgálati éveit. Az utunk mellé szegődő, időszakosan kiszáradó patakot Tacskándi-pataknak hívják, a túra végpontját jelentő község nevében pedig megtalálható a „pereszteg” szó, aminek szintén köze van a patakhoz: a szláv eredetű „prestrug” szó jelentése „vízmeder”.

Átkelünk a „peresztegen”, enyhén emelkedő szekérúton érünk ki egy irtásfoltra, majd átvágunk a hangulatos Tomaji-erdőn. A fák szinte alagútszerűen fedik utunkat, így haladunk másfél kilométert, majd élesen balra fordulunk. Kezdetben az erdő szegélyén, majd szántók közötti, nyílegyenes dűlőúton 2,4 kilométert megtéve érkezünk Hosszúpereszteg Felsőfalujába.

Hosszúpereszteg alaprajza eltér Káldétól: kevés, de hosszú, egyenes utca, és azokra merőleges szalagtelkek jellemzik. Ez az útifaluk sajátossága, amely települések valamely fontosabb országút mentén alakultak ki, lekövetve annak „vonalasságát”. A 18. században jelentős volt a kelet–nyugati irányú, Hosszúperesztegen átmenő forgalom, ami a mai Arany János utca–Ady Endre utca vonalon zajlott, elkerülve a mai faluközpontot. Ezt az időszakot a település szerkezetében orsószerű kiöblösödés őrzi, amelyen a vásárokat tartották, és ahova az állatokat hajtották ki.

Átkelünk a 8-as úton, Hosszúpereszteg valóban hosszú „főtengelyén” haladunk tovább dél felé. Érdemes megfigyelni a település házait: mivel az államszocialista időszakban a népesség fogyni kezdett, csak kevés „Kádár-kockát” látunk, így a népies épületek a mai napig nagy részarányt tesznek ki Hosszúpereszteg épületállományából. Persze szocialista örökség is van, például a patak partján – az egyszerű díszítésű kápolnával szemben – felhúzott, már bezárt élelmiszerbolt vagy az általános iskola gyermekriogató betontömbje. Túránk vége újra esztétikus: fenyőfasor alatt érkezünk meg Hosszúpereszteg felújított, világoskék-fehér falú templomához, amelynek kerítésén találjuk a bélyegzőt.