A Kőszikla-szurdok nagy köre

•  A buszmegállótól a S↺ jelzést követjük az Erdész-kilátóig.
• A játszótér jobb oldalán haladó K pecsét jelzésen hamarosan elérjük a K jelzést.
• A Gesztenye kunyhótól a K+ jelzésen folytatjuk utunkat.
• Az Eszperantó-forrásoktól visszaindulunk a K jelzésen a földútig, ahol balra térünk a K▲ jelzésen, ami a Kőszikla-szurdokon át vezet.
• A kaszáló sarkánál a K jelzést elérve jobbra fordulunk.
• Az aszfaltos útra kiérve a K+ jelzésen indulunk a TV-torony felé.
• A P jelzést követve elhaladunk a nádas mellett.
• A P▲ jelzésen jobbra térünk.
• A vadászház utáni elágazásban a K jelzésen jobbra megyünk tovább a Szent Kristóf-kápolna érintésével.
• A K● jelzésen balara fordulunk.
• A Z jelzésen jobbra térünk, ami a Szent Mihály-templom mellett vezet.
• A Z● jelzésen 200 m kitérőt teszünk egy név nélküli foglalt forráshoz.
• Visszatérve a Z jelzésre jutunk a kiindulópontra.

A túráról részletesen

Zalakarostól a Gesztenye kunyhóig

A buszmegállótól a S↺ jelzést követve délnyugati irányba indulunk. Első megállónk az Erdész-kilátó, amit a Zalaerdő Zrt. saját forrásból építtetett 2018-ban. A 23 m magas tölgyfa torony, bár zalakarosiként híresült el, közigazgatásilag valójában Zalamerenyéhez tarozik. Tiszta idő esetén a Keszthelyi-hegységet és a Balaton-felvidéki tanúhegyeket is megcsodálhatjuk a tetejéről.

Innen a játszótér jobb oldalán haladó K pecsét jelzésen hamarosan elérjük a K jelzést, amin az erdőből kiérve egy 1914-ben állított keresztnél ismét szép panoráma nyílik a Badacsony irányába. Balra indulunk tovább a szántók és pincék között vezető úton. Hamarosan elmaradnak a hegyi hajlékok. Egy rövid horhoshoz érve élesen jobbra fordulunk, majd a Könczöl-keresztet érintve jutunk Zalaújlak határába. A település híres szülötte Egry József, a „Balaton festője”. Kb. 700 m múlva keskeny ösvény vezet egy újabb a Keszthelyi-hegység és a tanúhegyek irányába nyíló kilátóponthoz. Következő megállónk a Kan-bükk szélén álló Gesztenye kunyhó lesz, ahol kissé továbbsétálva újabb csodás balatoni panoráma lehet a jutalmunk.

Érkezés Nagybakónakra

A kunyhótól a K+ jelzésen folytatjuk utunkat, ami rövid erdei szakasz után a Farkas-hegy szántóin át vezet. A hátról az újudvari TV-torony uralja a kilátást. A parcellák után pincék következnek, miközben a József-hegyre érkezünk. Itt az 1916-ban állított Iván-keresztnél jobbra vezet le utunk a településre. A feszület mellett álló haranglábat a József-, a Kürtös-, az Imre-, és a Farkas-hegy szőlősgazdái állították. 1926-ban felszentelt harangja a soproni Seltenhofer harangöntő gyárban készült; a hegyek birtokosainak halála esetén naponta háromszor, valamint temetéskor kondult meg.

Nagybakónak

A területen már az újkőkorban kis telep fejlődött ki a Szálkai-dűlőben. Az Antal-hegy csaknem 400 m hosszú rézkori telepe, a Dávori alji, a Puszta dűlői és az Ugora dűlői bronzkori telepek, valamint az utóbbi kettő vaskori edénytöredékei is mutatják, hogy a térség régóta lakott. A római korból származnak a Temető aljai telep maradványai, az Ugora-dűlőből pedig az avar kor végéről, vagy a Karoling időszak kezdetéről (9. sz.) származó leletek kerültek elő. A Principális-csatorna (régen Kanizsa-patak) mocsaras völgyét gyepűvonalként hasznosították az Árpád-korban, és a község területét ekkor is lakták.

Nevét a helyi hagyomány a következő mondával magyarázza: Könyves Kálmán uralkodásának idején Bakónak és Zalaújlak között akkora patak folyt, hogy Bakó molnár malmot építhetett rá. Egyszer, mikor a király Dalmácia felé utazott, épp a malom előtt törött el a hintója kereke. A molnár amellett, hogy megjavította a kereket, megvendégelte a királyt és kíséretét is, akiknek Bakóné jó ebédet főzött. A munka végeztével és a finom ebéd után Kálmán király körülmutatott a vidéken, és azt mondta: „Ezt az egész területet pedig adjuk Bakónak munkájáért és a szíves vendéglátásért.” A határrészt ma is Bakómonának hívják a helyiek. A mai hivatalos állásfoglalás szerint a bakónak szó bükköst jelent, hasonlóan a Bakony szavunkhoz.

Első írásos adata 1256-ból származik, miszerint a falu egyik felét a zalai vár jobbágyai lakták, míg a másik nemesi birtok lehetett. Ezeket a Kanizsa ellen vonuló török 1600-ban és 1664-ben is felégette. Elmenekült lakói a két középkori falutól 2-3 km-rel délre építették újra házaikat. Az új település Nemes- és Alsó-Bakónakra tagolódott, és a 18. sz. közepétől indult virágzásnak. A török hódoltság végén főleg lutheránusok éltek itt, később pedig katolikus vallásúak, akik 1782-ben szentelték fel a mai is látható barokk stílusú Szent István templomot.

Ekkor Bakónak két része Alsószer és Felsőszer volt. Előbbi keleti vége az akkori erdőszélig, a mai „amerikás” keresztig (Fő út 62.) tartott, utóbbi a mai Fő út 123. szám alatti ingatlannál végződött. A mai két településrészt, Bakónakot és Szákát a Bakónaki-patak mentén képződött mocsár választotta el egymástól, amin a szákaiak csak csónakkal jutottak át a bakónaki templomba, mígnem az 1848–49-es szabadságharc után lecsapolták a területet. A mélyedés vizeit összegyűjtő Bakónaki-patak a nagykanizsai Csónakázó tavat táplálja, majd a Pricipális-csatornán át, Légrádnál ömlik a Murába. A vízrendezés után (1892) vette fel az összekapcsolt két településrész a Nagybakónak nevet. Mivel a szákai oldalon ma is több forrás fakad, azt a területet „Kútvölgy”-nek nevezik. A községtől délre, a patak mentén terül el a Barátca nevű erdőrész, ahol pálos templom állt.

A község belterületét egy felirat nélküli feszületnél hagyjuk el, majd a szántók végénél balra teszünk rövid kitérőt Nagybakónak híres forrásaihoz.

Források

A Nagykanizsai Természetbarát Szövetség még a múlt század elején foglalt itt két forrást, melyek környékét az 1930-as években a nagykanizsai 75. számú Árpád cserkészcsapat (a Polgári fiúiskola csapata) rendszeres táborhelyként használta; 1934-ben ők adták a forrásoknak az Árpád nevet. Az Eszperantó-források név 1980-ban jelent meg a két híres eszperantista Baghy Gyula és Kalocsay Kálmán tiszteletére, az eszperantó mozgalom fontos zalai emlékhelyévé téve azokat. A hely hangulata mai is varázslatos, amihez valószínűleg hozzájárulnak a területen áthaladó Szent György vonalak is. Közülük kettő a szabadtéri misék oltáraként is szolgáló vasasztalnál keresztezi egymást. Egyikük az emlékforrást érintve halad át a völgyön, a másik a jobb oldali forráson keresztül, míg a harmadik a tájékoztató tábla mellől keresztezi az előbbit a kis tóban.

A Kőszikla-szurdok

Visszatérve az útra hamarosan újra jobbra térünk a K▲ jelzésen. A magas aranyvesszővel benőtt egykori gyepről egy idős szelídgesztenyét érintve érünk be az erdőbe. A fajnak, melynek hazai fő termőterülete Zala megyében található, a nagybakónaki Déli-hegyen tenyésznek a környék legidősebb egyedei. Az egykori fás legelő fáinak korát 300-350 évre becsülik.

Hamarosan elérjük a helyiek által csak „Kicikla” névvel illetett szurdok „bejáratát” jelző ismertető táblát. A völgy falaiban egy a miocén korban képződött tengeri árkot kitöltő üledéksor pannon korú szakasza tárul fel. A szurdok elején főleg (az üledékgyűjtő medence aktuális mélységétől és oxigénellátottságától függően változó) különböző színű agyag és kőzetliszt rétegeket találunk, majd felfelé haladva a homok és homokkő rétegek válnak uralkodóvá, ami az egykori vízszint csökkenését és területünk partvonalhoz való közelebbi elhelyezkedést jelzi. A Pannon-tó visszaszorulásával, az azt feltöltő folyók deltatorkolatánál változatos felszínű folyóvízi síksággá vált a terület, aminek nyomait a szurdokot lezáró sziklafal rétegeiben nyomozhatjuk, áramló közegre utaló keresztrétegzett és tavi/ártéri körülmények között ülepedő (olykor igen vékony, mocsári körülményekre utaló szenes) vízszintes településű rétegek formájában. Az eróziós, vagyis a lezúduló esővizek által kivájt szurdok oldalában feltáruló rétegsorok vízzáró agyagrétegeinél a lefelé szivárgó talajvíz miatt nedves, sőt néhol csöpögő, szivárgó foltok jönnek létre, amik miatt könnyező falaknak is hívják őket.

Nyugati irányba haladva a völgyben, annak morfológiájából adódóan a mikroklímában és a növényzetben is egy grádiens figyelhető meg. A bejáratánál még szélesebb és melegebb a völgy, itt üde gyertyános tölgyes erdők fajaival találkozunk az aljnövényzetben (pl. odvas keltike, orvosi tüdőfű, podagrafű, hagymás fogasír, tavaszi lednek). A meredek falakkal határolt nyugati részen viszont állandóan párás és hűvös mikroklíma, ezért ott a gyakran kutakban is előforduló gímnyelvű és aranyos fodorka, hólyagpáfrány, erdei ciklámen és több májmohafaj jelenik meg. A folyamatosan változó felszínt jelzik az erdőt alkotó pionír fafajok, mint a hegyi juhar, valamint a kis- és nagylevelű hárs, melyek alatt egy kicsi korhadéklakó, zöldszíntest nélküli orchidea, a közönséges madárfészek is megbújik.

A kis vízesésekkel tarkított meder időszakos patakja a negyedidőszakban a terület emelkedésével azonos sebességben véste be magát a puha kőzetrétegek közé, egészen a szurdokot lezáró homokkőfalig, amin létrákon felmászva hagyjuk el a völgyet.

Az újudvari TV-torony

Kiérve a szurdokból balra tartva a Kerülő-hegyi kaszáló mellett haladunk tovább, ahonnan már jól látható a Tukora-tetőn magasodó TV-torony, amit a K, majd az aszfaltos útra kiérve a K+ jelzésen közelítünk meg, mellőzve az egykor itt a hegyen lakó újudvari Czinki család által 1932-ben állított feszületet. Az út másik oldalán induló úton rövid kitérőt tehetünk egy kilátóponthoz, ahonnan szép panoráma nyílik a zalai dombokra és Principális-völgyre. Tiszta időben a távolban a Zágráb környéki hegyek, az Ivanscsica és az osztrák Alpok több vonulatát is szemügyre vehetjük.

Az 1972-73-ban 313 m-en épült TV-torony magassága 206 m, amivel látogatás alól lezárt torony a pécsi után a második legmagasabb feszítő kábelek nélküli építmény Magyarországon.

Át a Pupi-hegyen

A P jelzést követve szántók hosszú során, majd a Pupi-hegyen át egy a biomassza energetikai célú hasznosításáért telepített nádast hagyunk el. Hamarosan jobbra tartunk a P▲ jelzésen. A fiatal akácoson át vezető, vízmosásos úton egy tisztásra érünk, ahol a nagy fűz alatt, majd egy dagonyát érintve jutunk az Öröm-hegyre. Az ösvény nincs mindenhol rendesen kitaposva, figyeljük a jelzéseket! Az egykori szőlők parlagjain kialakult tollas szálkaperje gyepjei több ritka és védett növényfajt is rejtenek, mint amilyen az adriai sallangvirág, a méhbangó, a vitézvirág és a borzas len. A vadászház, majd egy romos pince után érjük el a K jelzést, amin jobbra indulunk tovább.

A kereszteződésben találjuk a kicsiny Szent Kristóf kápolnát, benne Németh Ferenc fafaragóművész a turisták és az útón lévők védőszentjét ábrázoló képével. Helyén egykor harangláb épült, melynek harangja napjainkban Orosztonyban található. Szorosan mellette az Öröm-hegyi szőlőbirtokosok 1906-ban állított keresztje áll, a kereszteződés túloldalán pedig a Rockenbauer Pál-emlékhelyet találjuk. Portréját két K jelzés által közrefogva függesztették fel, alatta koszorú emlékezik a magyar természetjárás kiemelkedő alakjára.

Ereszkedés Zalamerenyére

A kocsánytalan tölgyesen át kb. 400 m múlva érjük el a K● jelzést, amin továbbmenve egy hangulatos erdei szakasszal folytatjuk utunkat, ami végül a Z jelzésbe torkollik. Ezen jobbra fordulva az erdőt, majd a szép panorámájú szántókat átszelve a vadászháznál élesen balra fordulunk, és rövidesen átkelünk a Garabonci-malomárok hídján, végül a község határában fekvő 16 hektáros árvízcsúcs-csökkentő víztározó mentén beérünk Zalamerenyére.

A települést már a 11. sz. közepére datált, de hamisított oklevelek is említik. Annyi viszont biztos, hogy a határában fekvő Gyöp lelőhelyen egy 9. századi telep maradványát tárták fel. Nevét a horvát Mrena személynévre vezetik vissza. Első hiteles adata 1203-ból származik, amikor Kalenda veszprémi püspök kérésére Imre király kiküldte Cumpurdinus ispánt a veszprémi Szent Mihály székesegyház tulajdonában álló, a Zala folyóig (mára megszűnt holtága) terjedő birtok vizitációjára. Ekkor a kis falu még a Magyaróshegyen feküdt. A 16. sz.-ig hosszas perek sorozata zajlott a jó szőlőtermő terület tulajdonosa a veszprémi káptalan és a birtokot megszerezni akaró Csák nembeli Demeter mester, majd Csenig lovag, a Marczaliak és a többi szomszédos úr között, mígnem 1548-ban és 1566-ban a törökök felégették a falut, melynek lakói a közeli mocsaras, erdős vidékeken találtak menedéket, és csak Kanizsa visszafoglalása (1690) után költöztek vissza, miután a káptalan három évi adómentességgel csalogatta a jobbágyokat. 1711-ben pestisjárvány sújtotta a falut, így annak lélekszáma csak lassan indult növekedésnek. Első írásos említésétől 1945-ig folyamatosan egyházi birtok volt.

A település első látnivalója a szép környezetű Turul-szobor, ami a talapzatán lévő táblával együtt az 1848-1849. évi szabadságharc zalamerenyei áldozatairól emlékezik meg. A faluközpontban találjuk a buszmegálló mellett az I. és a II. világháborúban elesett helyiekért emelt emlékművet. A posztamensen a kezében jogart fogó Szűz Mária jelenik meg koronával a fején, balján az Országalmát tartó kis Jézussal. Innen már jól látszik a Szent Mihály-templom, ahova a paplak mögötti lépcsőn jutunk fel. Itt keresztelték meg Egry József (1883-1951) művészt, a „Balaton festőjét”. A templom papjait 1333-tól ismerjük, plébániáját a törökdúlás után 1722-ben állították vissza. A ma látható barokk stílusú épületet 1757-60 között a veszprémi káptalan építtette. Belső tere és bútorzata szintén barokk stílusjegyeket visel magán. Gyönyörű festett üveg ablakait az 1930-as években, illetve 1941-ben alkotta Kopp Ferenc Perjés Prasser Miklós tervei alapján. A templom mellett az 1864-ben állított Szovics-keresztet, illetve a temetőt találjuk.

Érkezés Zalakarosra

Az egyháztól a Csikó-tiloson át hullámozva érünk vissza Zalakaros határába, ahol a Z● jelzésen 200 m kitérővel megnézhetünk egy újabb, de név nélküli foglalt forrást. Visszatérve a Z jelzésre egy utolsó emelkedővel jutunk fel Zalakaros szélső házaihoz, ahonnan újabb keleti irányú kilátás nyílik. A házak közül hamarosan ismét megpillantjuk a Keszthelyi-hegység tömbjét és a Balaton-felvidéki tanúhegyeket, mint az Erdész-kilátóból a túra elején, majd a Goór család 2008-ban készített kis kápolnájánál jobba fordulva jutunk vissza túránk végpontjához, a buszmegállóhoz.