Egy romantikus várromhoz a Vértes vadonján át

Itiner

• A Birka csárda parkolójától a K+ jelzést követjük a Körtvélyesi-kilátó előtti leágazásig
• Itt átmenetileg a K▲jelzésre térünk, hogy feljussunk a kilátóhoz
• Utána ismét a K+ jelzésen megyünk Körtvélyespusztán át odáig, ahol a Szép Ilonka-forrás előtt jobbra kiágazik a Z jelzés.
• Innen a Z jelzést kell figyelnünk, majd áttérünk a szemből becsatlakozó K jelzésre, amelyről átmenetileg letérünk a KL jelzésre, hogy a Vitányvárhoz jussunk.
• A vár megtekintését követően ismét a K jelzésen folytatjuk, egészen vissza Csákányospusztáig, ahonnan a K+ jelzésen sétálunk vissza a kiindulópontra.

A túra részletes leírása

A leégett csárdától a különleges kilátóig

Kellemes sétánkat az 1-es főút mentén, a sajnos régóta pusztulóban lévő Birka csárda parkolójában kezdjük. Az épület első pillantásra ma már nem túl érdekes, pedig izgalmas története van: eredeti, nádtetős változata Makovecz Imre tervei alapján készült, és a formája egy emberi arcot volt hivatott megidézni. Ebből ma már nem sok látszik, először ugyanis leégett, ami után egyszer még megpróbálták újranyitni, a felújítás során azonban cseréptetőt és új falazatot kapott, így elvesztette a karakterét. Az 1970-es években egyébként kifejezetten drága étterem működött benne, de az M1-es autópálya megépülése elszívta innen a forgalom döntő részét, ezért az üzemeltetése gazdaságtalanná vált.

A K+ jelzésen indulunk el, a Mesterberki úton caplatva fel a közeli, a nevében a környék híres bányászati múltját őrző Csákányospusztáig, ahol az Országos Kéktúra Szárliget felől kanyargó K jelzése is mellénk szegődik. Az aszfaltút szintén Körtvélyespusztára vezet, ott majd ismét keresztezni fogjuk, ám mi most jobbra letérünk róla, és egy tanya mellett elhaladva a domboldal felé vesszük az irányt. Ma már talán nehéz elképzelni, de az aszfalt túloldalán, a szemközti lejtőn egykor kiépített, felvonóval ellátott sípálya működött; a síház maradványai még most is állnak, a gépeket azonban állítólag szétlopkodták. A K/K+ jelzés egy templomrom magasságában balra fordul, majd egy tábor területéhez érve megint jobbra.

A működő, hangulatos környezetű, de kissé leromlott állapotú Csákányosi turistaház után a K jelzés a Mária-szakadék felé kanyarodik. Mi azon majd visszafelé megyünk végig, úgyhogy egyelőre maradunk a K+ jelzésen, és úgy 80 méternyi szintet gyűjtve felkapaszkodunk a K▲ jelzésig, amelyen élesen balra, aztán szinte rögtön jobbra térve a Körtvélyesi-kilátóhoz jutunk. A 2015 tavaszán átadott, 16 méteres építmény neve némileg megtévesztő, hiszen valójában a Kis-Kopasz tetején áll; a 480 m magas Körtvélyes (egyébként a katonai térképek szerint itt két ilyen nevű hegy is van) jóval délebbre emelkedik ki visszafogottan a térszínből. A régi útikönyvek szerint valamikor azon is állt egy fából ácsolt kilátó, de már az 1930-as években veszélyesen rozoga állapotban volt.

Ez persze a Kis-Kopasz tetejére ácsolt toronyból elénk táruló panoráma láttán mellékes. A Vértesnek kevés pontja van, ahol ilyen messzire elláthatunk: közvetlenül mellettünk a Mészáros-hegy adótornya szökik az égnek, de a távolban felsejlenek a Tatabánya feletti sziklák (ha jó szemünk van, a Ranzinger-kilátót, sőt a Turul szárnyait is kivehetjük), a Nagy-Gerecse lapos háta, a horizontot pásztázva pedig tiszta időben rábukkanhatunk a Pilis-tetőre és a Budai-hegység legmagasabb csúcsára, a Nagy-Kopaszra is.

Temető az erdő mélyén

Ha kigyönyörködtük magunkat, a K▲ jelzésen sétáljunk vissza a nemrég elhagyott kereszteződésig, ahol ezúttal jobbra fordulva kövessük tovább a K+ jelzést! Ez hamarosan, egy faragott Szűz Mária-arcképnél ismét egyesül a K jelzéssel, majd a környék egyik legkülönlegesebb látnivalójához, a körtvélyesi erdei temetőhöz kalauzol minket. A sűrű erdő ölelésében megbújó, fakerítéssel körülvett, öreg sírkövek, az egyik korhadt fatörzsbe faragott fiatalos Krisztus-arc látványa időtlen nyugalmat áraszt.

A feljegyzések által először az 1800-as évek elején említett temetőben nemcsak a szomszédos Körtvélyespuszta, hanem pár környékbeli település – Csákányos-, Szt. Tamás és Kapberekpuszta – magyar- és németajkú lakói is nyugszanak. Noha a Vértes vidékén a II. világháborúig rengeteg német származású (jelentős részben a Feketeerdő vidékéről ide települt) ember élt, és a sírköveken is találunk erre utaló neveket, az 1930-as években az akkor közigazgatásilag Bánhidához tartozó Körtvélyespuszta mind a 96 lakosa magyarnak vallotta magát.

Az erdei temető előtt áll még hét magyar katona síremléke, mint ahogy túránk során máshol is felfigyelhetünk majd egy-egy katonasírra. Ennek az az oka, hogy a II. világháború végén a Magyarország területét érintő harcok közül itt zajlott az egyik legádázabb, a Vörös Hadsereg III. Ukrán Frontja ugyanis 1944 decemberében Bicske felől kiindulva a Vértesen át zárta be a Budapest körüli ostromgyűrűt. Ezt később a Hitler által erőddé nyilvánított főváros védelmére nyugat felől érkezett német csapatok errefelé próbálták áttörni, úgyhogy a Zámoly-Bicske-Szár vonalon különösen elkeseredett összecsapásoknak volt szomorú tanúja az erdő.

A temetőtől a K+ jelzésen tovább sétálva rövidesen visszatérünk a túránk elejéről ismert aszfaltútra. Ahol a K jelzés letér jobbra (majd ezen jövünk vissza), mi maradunk a K+ jelzésen – de előtte, ha kedvünk van hozzá, a K● jelzésen tehetünk egy alig 100 méteres kitérőt az I. Béla királyunk emlékét őrző, terméskő-foglalású Béla-forráshoz.

Kápolna, fenyves, emlékfa

A K+ jelzés a döngölt földúton Körtvélyespusztára vezet, melyet Lipót császár 1700-ban Baranyay Györgynek és Szekeres Istvánnak adományozott. Állandó lakója ma már nincs, kedves, fenyők árnyékában hűsülő, fehérre meszelt falú kápolnája, melyet régebben léckerítés őrzött, viszont még áll. Legyünk óvatosak, mert a környéken manapság is intenzív vadászati tevékenység zajlik! Nem ritka a hajtóvadászat sem, és amikor emiatt épp lezárás van érvényben, csak az Országos Kéktúra K jelzése járható.

A továbbra is egy földúton vezető K+ jelzés mentén elhagyjuk Körtvélyespusztát, aztán egy sűrű, lepusztulóban lévő fenyvest (mint a Vértes fenyvesei általában, ez is telepített), amelybe itt-ott karcsú nyírfák vegyülnek, jobbról súrolva megérkezünk a Macskabükkhöz. Itt egy darabon becsatlakozik hozzánk a P jelzés is. Nemsokára egy, az elemektől fatetővel védett Szűz Mária-szoborhoz érünk, de kicsivel, úgy 200 méterrel előtte találjuk a Gráciák bércéhez vezető jelzetlen kiágazást jobb felé. Ha szeretnénk, azon az ösvényen is mehetünk, mert a Vértes kevés természetes kilátópontjainak egyikét jelentő szürke sziklákon át visszavezet a túra eredeti nyomvonalába. A csapás biztonsággal járható, és még valamilyen hevenyészett jelölést is találunk rajta, csak a Z jelzés felöli vége lejt kissé meredeken.

Az eredeti nyomvonalon maradva a szobor után a P és a Z jelzések kereszteződésénél találjuk magunkat. Innentől az utóbbin jobbra térünk, de előtte lesétálhatunk a közeli, 2015-ben felújított Szép Ilonka-forráshoz, ahol esőház és padokkal felszerelt pihenőhely is várja a fáradt kirándulókat. Egyébként a Z jelzés egyelőre szintben vezet, hogy aztán egy újabb katonasírt elhagyva, később egy bükkös alá homoruló mélyúton találkozzon a szemből becsatlakozó K jelzéssel. Mostantól az utóbbit érdemes figyelnünk, mert gyakorlatilag a végpontig (pontosabban Csákányospusztáig) fog kísérni minket.

A Vitányvár felé még megcsodálhatjuk a Rockenbauer Pál emlékét őrző, jelvényekkel, fotókkal, sőt egy levált talpú bakanccsal kidekorált (elcsúfított?) fát, mielőtt a Zsidó-hegy oldalában megérkezünk oda, ahol a K jelzés jobb felé leválik a Z jelzésről. Kb. 200 métert tovább sétálva esőbeállót találunk, és északnyugat felől az ott induló, kifejezetten meredek ZL jelzésen is felkapaszkodhatunk a várhoz, de jobban járunk, ha a Kéktúra nyomvonalát választva inkább délkelet felől, a KL jelzésen közelítjük meg a festői romokat.

A Vértes legromantikusabb várromja

Ezzel túránk csúcspontjához érkeztünk: az erdővel körülölelt Vitányvár – amelyre a szomszédos Zsidó-hegy tetejéről is jól rá lehet látni – itt-ott a fák lombkoronája fölé tornyosuló szürke falaival tényleg eszeveszetten romantikus látványt nyújt az erdő szoros ölelésében. A története tipikus; bár írásban először 1379-ben említik, feltehetően jóval korábban épült, majd az adományozások sorozatát követően, a török időkben többször gazdát cserélt. Fehérvár (török nevén: Isztolni-Belgrád) 1543-as eleste után az oszmán hadsereg onnan kiindulva foglalta el és erősítette meg a Vértes várait, köztük Vitányt, hogy az őrségeik rajta tarthassák a szemüket a Komárom és Győr felé tartó magyar seregek utánpótlási vonalain.

Az eredetileg szabálytalan ötszög alakú vár udvarára vezető kapu a Vár-hegy legmeredekebb, nyugati oldalán lehetett. Kútja érdekes módon valószínűleg nem volt, ami – a bormérési joggal kapcsolatos zűrzavar mellett – szerepet játszhatott abban, hogy Kálnai Péter várnagy 1499-ben szekerestül, ökröstül elfogott és bebörtönöztetett egy tatai polgárt, aki Héregről próbált tetemes mennyiségű bort hazaszállítani az erdőn keresztül.

Vitány falai között a fáma szerint lejátszódott egy igazi szerelmi dráma is: az akkori, 15. századi várúr, Hédervári Imre beleszeretett a közeli Gerencsérvár urának, Újlaki Miklósnak a lányába, aki viszonozta az érzelmeit, csakhogy az apja máshoz akarta kényszeríteni. Hédervári ezért elrabolta a kedvesét, a felbőszült Újlaki azonban megostromolta Vitányt, egy árulás révén nagy nehezen bejutott, és magával vitte, majd hazaérve dühében befalaztatta a lányt. Szerencsére az egyik hű szolgálója egy nyíláson át etetni tudta, és a szappanoperába illő sztori boldog véget ért, miután Hédervári elpanaszolta a sérelmét Mátyás királynak, aki igazságot tett, és a szerelmesek a bűnét megbánó atya áldásával egymáséi lehettek.

Szakadékba a kéken

Ha a kalandos középkori múlton elmerengve beteltünk Vitányvár hangulatával, megkezdhetjük hosszabb gyaloglásunkat tovább a K jelzés mentén. Tágas erdő alján patakszerűen kanyargó ösvényen, majd egy réten át, végül ismét döngölt földúton kb. 5 km-t kell sétálnunk, hogy visszaérjünk a körtvélyesi erdei temetőhöz, oda, ahol túránk elején a K+ jelzésen Körtvélyespuszta felé tértünk. Ezúttal maradunk a Kéktúra mentén, amely a Mária-szakadékon keresztül visz vissza minket Csákányospusztára.

A következő a pár száz méter a Vértes egyik leglátványosabb része. Míg a hegység legnagyobb tömegét fődolomit alkotja, itt a néhány másik területére jellemző Dachsteini mészkő bukkan a felszínre a szakadék alján látható „padok” formájában. Mint azt sziklákon vígan burjánzó növényzet és a rajtuk jócskán felhalmozódott hordalék is tanúsítja, hóolvadáskor, vagy nagy esőzések után régen szinte vízesésszerűen zúdul le itt a víz. Manapság ez már nem jellemző. Egy-egy nagyobb mészkőalakzat megfigyelhető az árok oldalában, közvetlenül az ösvény mellett is.

A Mária-szakadék alján, a Csákányosi turistaház előtt újra becsatlakozunk a K+ jelzésbe, és mostantól azt követve a már ismert útvonalon, Csákányospusztán keresztül gyaloglunk vissza túránk kiindulópontjához, a Birka csárda parkolójához.