Teker(g)és a zalai dombok között

Itiner

• Bázakerettyéről Lispeszentadorján irányába indulj el a buszforduló melletti kereszteződésben.
• Az első (Y alakú) elágazásban fordulj balra, Kiscsehi felé.
• A Kiscsehi felé vezető út végén a kereszteződésben tarts egyenesen, az erdészeti aszfaltúton.
• Az aszfaltút elvezet Tormaföldére, arról letérni csak a vétyemi ősbükkös meglátogatásához kell (jobbra; fából készült tábla jelzi az irányt).
• Tormaföldére érve fordulj jobbra, majd az első lehetőségnél ismét jobbra; errefelé van a Szent János-hegy, ami egy kemény kaptatóval érhető el. (A dombtetőről Tormaföldére ugyanezen az úton tér vissza az útvonal, így opcionálisan ki is hagyható a hegyi kitérő.)
• Tormaföldén a főúthoz visszaérve fordulj jobbra, majd a második lehetőségnél balra, Kerkateskánd irányába (szécsiszigeti kitérő).
• Szécsiszigeten a templomnál fordulj jobbra, majd a kastélytól fordulj vissza, és térj vissza az előző pontban említett kerkateskándi elágazáshoz. Az elágazásban balra térve Csömödér irányában folytasd a túrát.
• A következő kereszteződésben jobbra, Páka felé folytasd utadat (a dél-zalai bunkereket a kereszteződés előtti parkolóból lehet megközelíteni).
• Pákán a sportpálya utáni elágazásban kanyarodj jobbra, Borsfa/Bázakerettye felé. Innen Kányaváron és Lispeszentadorjánon keresztül egyenes út vezet Bázakerettyére, nem kell semelyik irányba letérni.
• Bázakerettyére érve a túra kiindulópontjától a strand a Petőfi úton egyenesen továbbhaladva, a szemközti domboldalt megmászva érhető el (ugyanezen az úton térhetsz vissza a buszfordulóhoz).

A túra részletes leírása

Kis Azerbajdzsán a zalai dombok között

Bázakerettye manapság talán termálfürdőjéről híres, de ez nem mindig volt így. A csendes zalai dombok között megbújó településnek 1937-ben gyökeresen megváltozott az élete, amikor szénhidrogénet találtak a falu határában. A történet majd’ másfél évtizeddel korábban, 1923-ban kezdődött, amikor is Papp Simon geológusnak sikerült rávennie egy olajcéget (az Angol Perzsa Olajtársaságot) kutatófúrások mélyítésére, azonban ekkor még nem találtak olajat. Hamar ki is vonultak az országból, majd 1935-ben ismét megjelent egy angol-amerikai cég, az EUROGASCO, amely Mihályi után Budafapuszta közelében kezdett próbafúrásokba. A B-1 jelű kút nem hozott sikert, kis híján ez a cég is odébbállt, de adtak egy esélyt a zalai próbálkozásoknak, és jól tették: a B-2 jelű kút már rendes mennyiségű olajat hozott. Ezzel a két kúttal kezdődött a dél-zalai olajmezők története, majd a kitermelés évtizedei alatt 500-600 további kutat fúrtak a tágabban vett környéken – a szelíden hullámzó dombok alatti kőzet leginkább egy ementáli sajtra hasonlíthat.

A történelem viharai számos fordulatot hoztak a környéken: 1941-ben államosították a kitermelés irányítását, de az amerikai tulajdon megmaradt, így az a paradoxon állt elő 1944-ben, hogy amerikai bombázók amerikai tulajdonban lévő olajipari érdekeltségeket bombáztak néhány kis zalai faluban. (Erre az eseményre emlékeztet a helyi B-24 söröző neve is, a falon pedig mindezt naiv festményeken örökítette meg a névtelen művész.) Nem véletlenül próbálta meg a Wehrmacht a végsőkig megtartani nyugat-magyarországi állásait – amelyeket azonban elsöpört a Vörös Hadsereg 1945 tavaszán. A kicsit később hatalomra került kommunista vezetésnek nyilvánvalóan nem tetszett, hogy magán- (ráadásul amerikai) kézben van az akkor MAORT nevet viselő cég, így az egyik leghírhedtebb koncepciós perben a cég vezetőit az olajkitermelés szabotálásával vádolták meg (hiába, olajból nem jön több a felszínre parancsra). Papp Simont, aki folyamatosan igyekezett fenntartani a kitermelést a MAORT vezetőjeként, a koholt vádak alapján előbb halálra, majd életfogytiglanra ítélték – börtönévei alatt pedig szakértelmét a magánzárkában dolgozva kamatoztatta…

Bázakerettyének vidámabb sors jutott (a fent említett bombázástól eltekintve), az olajkitermelés fellendítette a falu életét. 1938-ban megnyílt a termálfürdő, kis lakótelep épült a mérnököknek „amerikai-zalai” stílusban, kultúrház, iskola, sütöde stb. épült. A házakba bevezették a villanyt, gázt és a vizet is, telefon is elsők között volt a lakásokban, az olajhimba még a falu címerébe is bekerült. Manapság a kitermelés már csak szinte mutatóban folyik a környéken, nagyrészt letermelték a zalai dombok alatt megbújó olajmezőt, de bármerre járunk, biztosan találunk egy olajhimbát vagy egy lezárt kutat – még Bázakerettye házai között is, amihez hasonlóval a szerző eddig még csak a távoli Bakuban találkozott. Ahogy a kitermelés csökkent, úgy kezdtek elvándorolni az emberek, és simult bele a tájba és a többi környékbeli település közé egyre jobban Bázakerettye is, bár a a zalai olaj még mindig több tucatnyi embernek ad munkát a környéken, és az olajipari (fél)múltra is szívesen emlékeznek a helyiek.

Idegen, távoli kontinensek honosított lakói

A falut egy rövid, de izzasztó emelkedővel hagyjuk magunk mögött, majd előbb egy emlékhely mellett haladunk el (stílszerűen egy lezárt kútfej közelében kapott helyet a márványtábla, amelyet az első sikeres fúrás 50. évfordulóján, 1987-ben állítottak), majd a már emlegetett B-2-es kúthoz érünk a lispeszentadorjáni elágazásban. A ház homlokzatán „múzeum” felirat virít, azonban 2020 végén kiköltöztették az emlékszobát az épületből, hogy – várhatóan 2021 őszén – Bázakerettyén nyissák újra egy interaktív kiállítás formájában. Hamarosan az első kutak névadójához, azaz Budafapusztához érünk, ahol az arborétum miatt érdemes letérni az útról. A környékbeli erdők 1945-ig a Zichy család birtokában voltak – ők építették a vadászkastélyt is, és a köré telepített fenyők, illetve a közeli kis tó alkotják ma is a botanikus kert alapját. Magát a gyűjteményt 1954-ben alapították, a parkban 132 féle tűlevelű és 88 féle lomblevelű fát ültettek, részben közjóléti célból, de szem előtt tartva azt a célt is, hogy elősegítse az idegen vidékekről, távoli kontinensekről származó fafajok meghonosítását. A jegenye- és mamutfenyők, a mocsárciprusok, rhododendronok mellett például mályvafa, lednekfürt, gyöngyvirágcserje, japán- és madárbirs is megcsodálható a parkban, ahol vadászház, kilátó, de még egy Makk-Kaland elnevezésű játszótér is helyet kapott. (Figyelem! Az arborétum elég furcsa nyitvatartással működik, így érdemes előre tájékozódni, hogy ottjártunkkor be tudunk-e menni.)

Egy kis gurulást követően a Budafa-patak széles völgyében találjuk magunkat, ahol szinte síkon teszünk meg kicsit több mint egy kilométert a Kiscsehi felé vezető útig. Az elágazásban egyenesen haladunk tovább egy erdészeti úton, melynek kezdete egy kis faházzal és egy nagy farakodóval már-már Ausztria vagy Szlovákia magasabban fekvő régióit idézi, ahogy az útnak a kezdeti, majd kilométereken át tartó emelkedése is. Persze túl nagy szintkülönbségre nem kell számítani, de azért a kicsinek tűnő zalai dombok meg tudják dolgoztatni az embert. Azon már meg sem lepődünk, amikor az erdő közepén az út mellett egy lezárt kútfejet találunk, rendületlenül tekerünk tovább a helyenként dimbes-dombos panorámával kecsegtető – MAORT-útnak is nevezett – aszfaltozott erdészeti úton. Erről letérni Tormafölde előtt csak a Vétyemi Ősbükkös miatt érdemes. Az úttól néhány száz méterre található erdőrezervátum egy széles erdei úton érhető el a P jelzést követve. A 15 hektáros területen szinte száz százalékban bükkök törnek az ég felé; a majdnem 50 méteres átlagmagasságú fák kora lassan eléri a kétszáz évet is. A szigorúan védett területen lévő erdőállományban több mint negyven éve nem történt semmilyen erdőgazdálkodási tevékenység: a „magára hagyott” erdő tudományos kutatások helyszíne, de laikus szemmel is érdekes nevezetesség. Az Ősbükk pihenő kiválóan alkalmas egy szendvics elfogyasztására a faóriások lábánál. Zalára egyébként is jellemzőek a hatalmas erdők: a megye 31 százalékát borítja erdő, az általunk bejárt területnek (Dél-Zala és a Kerka-vidék) pedig több mint kétötödére igaz ez.

Tormaföldéig innen már csak gurulás van hátra; az erdőből kiérve egy kis településrész mellett gurulunk el, amelynek legközelebbi portáján „Central Park” feliratú táblát látunk az út mellett. A kevéssé tájékozott turistákat megmosolyogtató szöveg nem alaptalan azonban: Tormafölde Centrálé nevű településrészén járunk. A név eredete kiváltképp érdekes: 1940-ben a közelben felszínre hozott szénhidrogénekre alapozva gázzal üzemelő villamoserőművet terveztek építeni német tervek alapján. Az erőműhöz tartozó lakótelep ma a Centrálé nevet viseli („központi erőmű” a szó jelentése), az erőmű elkészült részei is megvannak, egy időben „eladó családi házként” is árulták.

Üveghuta, vízimalom, vízibivalyok

Tormaföldén az iparnak voltak korábban is hagyományai: Vétyempusztán 1877-ig üveghuta működött, ahol a környékbeli nagy területű erdőkből származó fa, valamint a belőle készített hamuzsír, illetve magas kvarctartalmú homok segítségével zöldes és piszkosfehér színű palackokat készítettek. A sokféle formájú és űrmértékű poharak és palackok mellett nagy űrtartalmú, 4-8 literes tárolóedények készültek itt, melyek Zala, Vas és Somogy megyében, valamint a Muraközben és az Omra-vidéken találtak piacra. A Kerka partján egy vízimalom is állt, amelynek ma már nyoma sincs (az utolsó tormaföldei molnár az 1960-as években fejezte be tevékenységét). Ma is van egy igazi különlegessége azonban a falunak: a település feletti szőlőhegyen nemcsak szépen gondozott szőlővel és csinos présházakkal találkozhatunk, hanem egy  hatalmas fügeültetvénnyel is. A hat-hét hektárnyi ültetvény igazán meglepő lehet, de egyrészt aki hallott már a gyékényesi kiviről, azt már nem érheti meglepetés, másrészt pedig a füge számára igazán kedvező itt az éghajlat. Aki jókor jár erre, az maga is szüretelhet fügét: júliusban és az ősz derekán, szeptember-októberben érdemes ellátogatni a Fügeligetbe. Mellette a felső három szintjét egy viharban elvesztett kilátó áll, amlynek megmaradt alső szintjére bármikor érdemes felkapaszkodni.

Tormaföldével ellentétben a szomszéd falu, Szécsisziget vízimalma épségben megmaradt (igaz, felújítás miatt 2022 tavaszáig nem látogatható). Nagy szó ez, mert már 1541-ben említik a Kerkán álló malmot (egyébként számos másik vízimalom is működött a környéken), majd az 1700-as években nyerte el mai formáját. Az Andrássy család birtokán működött a 19. században, majd az 1952-es államosításig folyamatosan üzemelt, de – hiába fejlesztették ezt követően is – 1963-ban leállt, ugyanis a Kerka vizét elterelték mai medrébe. A helyreállított malom a felújítást követően minden bizonnyal ismét látogatható lesz. A malommal szemben, az út másik oldalán találunk egy bivalyrezervátumot, a hatalmas állatok kényelmesen megfigyelhetők az út széléről is akár. A rezervátum célja a génmegőrzés, a bemutatás, a legelők megőrzése – a vizet kedvelő állatok egyébként mocsaras vidéken, savanyú, rossz minőségű legelőkön is jól érzik magukat, Szécsiszigeten is van egy kellemes dagonyájuk az akár 500 kilogrammos állatoknak. A faluban van egy kastély is, amelyet utoljára az Andrássyak birtokoltak, de története több száz évre nyúlik vissza. Szécsiszigetnek ugyanis mezővárosi rangja volt, vár is állt itt valaha, de egy feljegyzés szerint 1636-ban „Zechi Zigethe városa mind palánkostul, kapustul, emelőstül, hidastul porrá égett“ – nyilvánvalóan a törökök keze volt a dologban. A kastély a régi vár helyén épült, az eredetileg U – ma már L – alakú főúri lak lakószárnyához egy magtár csatlakozik; az épületben egy kiállítást és egy turistaszállás minőségű szálláshelyet találunk (ilyen olcsón máshol biztosan nem lehet egy kastélyban tölteni az éjszakát).

Bunker, kisvasút, tájház

A Kerka völgyében Csömödér felé haladunk tovább, de mielőtt elérnénk a települést, egyrészt jobbra fordulunk, másrészt bevetjük magunkat egy bunkerrendszer maradványai közé. A csömödéri elágazás melletti erdőben ugyanis mai szemmel nézve bizarr hidegháborús nyomokra bukkanhatunk: a Déli Védelmi Vonal a NATO és a jugoszláv hadsereg támadását volt hivatva feltartóztatni, védelmezendő az országhatár mellett elsősorban a zalai olajmezőket. A „magyar Maginot-vonal” 630 kilométer hosszan futott az osztrák és a jugoszláv határ mentén; ennek az ötvenes évekbeli megaberuházásnak a nyomait lehet közelről tanulmányozni a zalai erdőben.

Pákára érve békésebb vizekre evezünk, és megtekinthetjük Öveges József, a híres piarista szerzetes, tanár, és nem mellékesen a tudományos ismeretterjesztés egyik legnagyobb hazai alakjának szülőházát, továbbá itt keresztezzük először a Csömödéri Állami Erdei Vasút keskenynyomközű sínpárját. Magyarország leghosszabb, ma 110 kilométer hosszú kisvasúti hálózatán tavasztól őszig mintegy 33 kilométeren közlekednek személyvonatok, míg a többi 77 kilométer a kitermelést és a faáru-szállítást szolgálja, azaz csak tehervonatok járnak arra. Az erdei vasút üzeme tehát jórészt ma is a faanyag szállítását szolgálja, amit főleg C50-es típusú mozdonyokkal oldanak meg, de akad itt egy romániai eredetű gőzös is (az 1955-ben gyártott Ábel Tamási Áron regényhőséről kapta a nevét), illetve két Mk48-as dízel, melyek közül az egyik igazi unikum: az 1005-ös pályaszámú gép az egyetlen üzemképesen megmaradt tagja a sorozat dízel-mechanikus képviselőinek.

A Csömödérhez tartozó Dömeföldén egy tájház segítségével ismerkedhetünk kicsit a környékkel, míg a dallamos nevű Lispeszentadorjánban a Kiscsehibe vezető út mellett egy vadfarmon az őzeket lehet megcsodálni a kerítésen keresztül. Lispeszentadorján szőlőhegyének tetején áll egy kilátó, ahonnan remek panoráma nyílik a környékre, de meglehetősen meredek út vezet fel, így csak opcionális kitérőként szerepel a túra útvonalán. Innen már csak egy dombot kell megmászni, mielőtt visszaérünk Bázakerettyére, a budafai elágazástól a már ismert útvonalon. Bázakerettyére visszaérve érdemes felkeresni a termálfürdőt – vagy már az autóba beülve, vagy pedig hősiesen, kerékpárral leküzdve a szintkülönbséget. Akárhogy is jutunk el a strandig, a nyáron kellemes hűsölést ígérő medencék mellett a parkolóban egy komplett emlékparkot találunk a környékbeli szénhidrogén-kitermelésnek szentelve, természetesen a központi helyen a környéken szinte szentként tisztelt Papp Simon mellszobrával. Közel ötven kilométer letekerését követően a kellemes panorámát nyújtó medencék valamelyikében lehet lazítani egyet a nyári strandszezonban.