Ártéri erdők és honfoglaló hősök – a Tőserdő

• A tőserdői szabadstrandtól a Kontyvirág tanösvény Z↺ jelzésű körútját az óramutató járásával ellentétes irányban kövessük a Z▲ elágazásáig.
• A Z▲ elágazásában tegyünk rövid kitérőt a sulymos-tavi madárleshez.
• Térjünk vissza a Z↺ jelzésre, míg el nem érjük a Z jelzést.
• A Z jelzésen egészen a túra végpontjáig, Tiszaalpárig sétálunk.

A túra részletes leírása

A Tőserdő

A Lakitelekhez tartozó Tőserdő üdülőterület szabadstrandján találjuk a Kontyvirág tanösvény indító tábláját, ahonnan túránkat kezdjük. A Z↺ jelzésen, gesztenyefasor alatt távolodunk el a Tiszától – balunkon parkoló, jobbunkon szabadtéri színpad és focipálya, majd az ökoturisztikai központ épülete mellett balra fordulunk. A nyaralók alatt vezető aszfaltról a tanösvény Z↺ jelzései hamarosan betérnek a Tőserdő erdejébe, annak tipikus ártéri társulásába.

Az időszakosan vízzel borított területek alsóbb térszínén ún. puhafaerdő alakult ki, amelynek jellemző fás szárú fajai a fűz- és nyárfajok, míg a feljebb található területeken kőris-, szil- és tölgyfajok az uralkodók. Ez utóbbira utal a Tőserdő elnevezés is, ami a „tölgyes erdő” kifejezésből rövidült. A fákra kapaszkodó kúszónövények sötétítik az erdőt, az árnyékos gyepszinten több különleges növény is megfelelő életkörülményeket talál, mint például a keleti kontyvirág. Az erdőben invazív és özönfajok is megjelentek: főleg a gyalogakác jellegzetes levelét ismerhetjük fel.

Elhaladunk egy kiszáradt forrás foglalata mellett, majd elérjük a Kontyvirág Erdei Iskola kerítését, amely mögött hatalmas, idős platán áll. Csapásra térünk, így érünk ki a Majális-rétre, a Tőserdő Kastély Üdülő, egykori Horthy-vadászkastély, később erdészház elé. Elhagyjuk Szederkényi Zoltán, a Tőserdőben 42 évig szolgáló erdész kopjafáját, majd a kastély kerítése mellett egy régi, nem működő szökőkutat találunk. Felirata – „a megyei tanács ajándéka a KISZ-nek” – emlékeztet a rendszerváltás előtti időkre, amikor a réten úttörő- és KISZ-építőtáborokat, majálisokat tartottak.

Idős fák szentélyében

A Majális-rét környékén érdemes körülnézni. Itt találjuk azt az erdőrészletet, amelyben 150 évesnél idősebb fák meghatározó korosztályt képeznek, így a WWF Magyarország definíciója szerint „szentélyerdőnek” minősül – ez az egyetlen a Tisza árterének hazai szakaszán. Noha a fák kora is különleges, maga a Tőserdő ártéri erdeje is unikális, hiszen a 19. századi folyószabályozások előtti idők jellemző tájképét ez a Tisza-menti terület őrizte meg leginkább.

Méhkaptárakat, tanösvénytáblákat és egy sorompót hagyunk el, és beérünk utunk leglátványosabb erdőrészletébe. Idős, 15-20 m magas fákról „lógnak le” a kúszónövények indái, a látványt a fejlett cserjeszint változatos fajai színesítik. Nemsokára jobbra Z▲ indul, nyílegyenesen vág át fiatal, egykorú, sorokban telepített akácok között. Kiérünk egy rétre, feltűnik következő megállónk: a Sulymos-tavi madárles, mellette a tanösvény megfakult táblája.

Visszatérünk a Z↺ ösvényére, majd hamarosan a holtág partján vezető Z jelzésen fordulunk jobbra, elhagyva a Kontyvirág tanösvény útvonalát, ami visszatér a tőserdői szabadstrandhoz. Kevésbé járt ösvényen, vadregényes erdőben folytatjuk a túrát. Hídon kelünk át egy vízmosás zsilipén, amellyel a jobbunkon található Sulyok-tó mocsaras területének vízmennyiségét tudják szabályozni. Kiérünk az Alpári-rétre, amelynek körbekerített legelője mentén, göröngyös úton tesszük meg a túra következő szakaszát.

A folyószabályozás múltja...

A mező és a Tőserdő élesen eltérő növényzete, hasznosítása tökéletes példája a 19. századi folyószabályozások tájátalakításnak. A lakiteleki és a tiszaalpári holtág közti sík az Árpád-korban még ártér volt, amelyet az itt élők fokgazdálkodással szabályoztak. Az ehhez szükséges infrastruktúrában török kor visszafordíthatatlan károkat okozott: a rendszer épített elemei megsemmisülése mellett az Alföld szinte teljesen elnéptelenedett, így a több generációnyi török uralom alatt a hagyományos gazdálkodáshoz szükséges tudás is elveszett. A 17. század végétől újratelepített falvak lakossága részben ezen „know-how” hiánya miatt nem folytatta a fokgazdálkodás hagyományát. Közben a Habsburg Birodalomban végbement népességnövekedés, illetve megváltozott világpiaci trendek miatt a szántóföldnek alkalmas területek felértékelődtek, ennek hatására kezdődött meg a hazai árterek, mocsaras területek lecsapolása.

A folyamat több száz évig tartott – gondoljunk csak a Hanság lecsapolására, amit már KISZ-táborok keretén belül fejeztek be –, a kornak megfelelő gondolkodásmód és technológia szerint. A szűk gátak közé szorított folyó árhulláma ugyan magasabb, mint eredetileg, ám gyorsabban le is vonul, ezzel kisebb károkat okozva a mezőgazdaságban. A 21. század klimatikus folyamatai, főleg a súlyos nyári aszályok ugyanakkor ráirányították a figyelmet arra is, hogy a víz megtartása kulcsfontosságú az Alföld élhetősége szempontjából. Több terv is készült a Tisza-tóhoz hasonló víztározók kialakítására, illetve lokálisan pár fokgazdálkodás-helyreállítási projekt már megtörtént – az egyikkel találkozunk is utunk során –, ám egységes, központi koncepció még nem született a hazai vízgazdálkodás jövőjével kapcsolatban.

A hatalmas legelő látványát csak az állatoknak árnyékot adó facsoportok törik meg, a háttérben már látszik Tiszaalpár templomtornya. Utunktól balra, a lakiteleki holtág partján fehérnyárliget, alatta a cserjeszinten rengeteg gyalogakác. Mintegy 2 km után egy zsilipnél érjük el a kerítés sarkát, s annak mentén fordulunk jobbra: elhagyjuk a lakiteleki holtágat – elődeinkhez hasonlóan „levágva” annak kanyarját – és a tiszaalpári felé vesszük az irányt. Balunkon a kettőt összekötő, békalencsés-állóvizes csatorna húzódik. Ahogy közelítünk Tiszaalpár felé, feltűnhet, hogy egy térszínnel „feljebb” terül el a nagyközség: folyók menti településeink ármentes területen alakultak ki. A folyószabályozások óta emelt házaknál ez már nem szempont, de régi, fontos épületeket (pl. templom, iskola) szemlélve biztosak lehetünk abban, hogy a 18. század dereka előtt sem öntötte el a víz ezen területeket.

...és reményteli jövője

Egy idős fehér nyárnál visszatérünk a fák közé, és az Alpári-Holt-Tisza mentén vezető homokos úton folytatjuk a túrát. Átkelünk egy csatornán, amely a Kiskunsági Nemzeti Park egy árvízgazdálkodás-mintaterületi projektje kapcsán kotrásra került. Az alpári holtágat és a Nagy-tavat összekötő féltermészetes csatorna zsilipje lehetővé teszi a víz és a halak szabályozott ki- és beeresztését, ezzel gyakorlatilag megteremtve a fokgazdálkodás lehetőségét. Szintén ezen haladó szellemű felfogásból fakadóan az Alpári-rétet a hullámtértől védő nyári gátat sem magasították meg, így a 2020-as évek egyre szeszélyesebb árvizeinek vize itt szét tud terülni. Ez az oka annak is, hogy növénytermesztés helyett állattenyésztés folyik ezen a hatalmas, 40 km²-es területen.

Tiszaalpárra érkezve

Balról mellénk szegődik a holtág nyílt vízfelszíne. Egykor a Tisza fő ága hullámzott itt, Tiszaalpár határában, ezért a folyó „arrébb kerülését” a falu gazdasági és piaci kapcsolatai is megsínylették. A település azonban magára talált: 2024-ben 4800 fős, élő faluba érkezünk meg, amelyben általános iskola, nagyobb élelmiszerbolt, és egyéb szolgáltatások is találhatóak. A Z jelzések elhaladnak egy ligetes-fás park mellett, ahova Tiszaalpár legtöbb emlékműve került: Petőfi-szobor, az aradi vértanúk szépen faragott, színesre festett kopjafája, első és második világháborús, illetve Trianon-emlékművet is találunk. Innen már csak 100 m a Várdomb, amely szintén a nemzeti park védettsége alá tartozik.

A Tisza-ártér löszfalán a bronzkor és az Árpád-kor embere is erősséget emelt, ma ezen földvárak egymásra épített sáncait járhatjuk körbe. A dombról szép kilátás nyílik az Alpári-rét és a Nagy-tó felé is, a területen álló ismertető táblákon pedig részletesen megismerhetjük annak történetét.

A Z jelzés elkanyarodik a Várdomb alatt, és felkapaszkodik az egykor azzal összefüggő, de a bronzkorban mély árokkal leválasztott Templomdombra. Árpád fejedelem szobrához lépcső vezet fel – történelmünk e fontos alakja igen nagy tiszteletnek örvend a környéken. Anonymus ugyanis alpári csataként hivatkozik arra az ütközetre, amelyben a honfoglaló magyarok Zalán (Salanus) bolgár fejedelem seregei felett végső győzelmet arattak. A helyi mitológiában sokáig tény volt, hogy Alpár Tiszaalpárt jelenti, Zalán központját pedig a település földvárával azonosították, ezért találunk több, a honfoglalásra emlékeztető helységnevet a környéken (Árpádtelep, Árpádszállás). Régészeti kutatások alapján azonban bizton állíthatjuk, hogy a 9. század végén nem volt lakott a tiszaalpári földvár, így a csata – ha volt is – nem itt zajlott, sőt: sok történész magának az ütközetnek a létét is kétségbe vonja.

Elhaladunk a római katolikus templom előtt, majd a dombról leereszkedve egy Árpád-kori falu rekonstrukciójához érkezünk el. Hazánkban ez volt az első ilyen: 2000-ben, a közelben zajló feltárások alapján építették fel. A skanzenban megtekinthetjük, hogyan éltek őseink, nád- és földfedeles, verembe mélyített vályogházakat, szabadtéri kemencét, állatkarámot, pákászkunyhót, vesszőfonatú kutat találunk a – szintén a nemzeti park védettsége alá tartozó – területen.

Túránk utolsó párszáz méterét Tiszaalpár utcáin kanyarogva tesszük meg, míg ki nem érünk Tiszaalpár a főutcájára, a Tiszaalpár, Mátyás király utca buszmegállóhoz, ahonnan Lakitelek felé is indulnak járatok. A település vasútállomásához még egy jó kilométert sétálnunk kell.