Pátyi pincesor (Pincehegy)

Az egymás fölött több szinten kanyargó utcácskák mentén, teraszosan elrendezett pincék zegzugos labirintusában csavarogva mintha egyenesen Középföldére csöppentünk volna. Az építmények itt-ott terméskővel borított, máshol vakolt homlokzatai csinos sorokban kacsintanak elő a hegyoldalból, barátságosan fordítva felénk boltíves ajtajukkal, apró, szemszerű ablakaikkal már-már emberinek tetsző arcukat. Előttük elaggott hordók, fából ácsolt padok és asztalok, kőből rakott tűzrakó helyek tanúskodnak róla, hogy a hajdani pincekultúra, ha más formában is, újra éledezik. A mai Etyek-Budai borvidék területén korábban számos ilyen pincefalu volt, de a többségük mostanra elpusztult. A nyomaikat néhány helyen még fellelhetjük – említést érdemel például a töki és a bicskei pincesor, illetve az etyeki Körpince –, olyan nagyot, mint a pátyi, azonban már sehol nem találunk a környéken.

Az ajtók feletti záróköveken szereplő legkorábbi évszám 1805-ös, de a pincék többsége az 1850-es években épült, miután a jobbágyfelszabadítás révén a gazdák elkezdhették művelni a saját földjeiket, és Páty déli fekvésű domboldalain megindult a szőlőtermesztés, illetve ahhoz kapcsolódva a bortermelés. Ennek ismert terméke volt a „pátyi vörös”, és ekkor indult fejlődésnek a pincefalu is a Hegyi-dűlő alatt, mivel a Füzes-patak melletti alacsonyabb területek, ahol a falu házai álltak, a talajvíz magas szintje miatt nem voltak alkalmasak a termények tárolására. A pincéket az agyagos-löszös talajba vájták, aztán szalmával kiégették, és a közeli Telki kőbányájából származó kővel kibélelték. A tetőket a fák gyökérzete és a bemosódás miatt rendszeresen karban kell tartani, ezért mostanra sok elhanyagolt pincejárat be is omlott. Figyelemre méltó a „nagypince”, a (valójában bécsi illetőségű) skót bencések egykori dézsmapincéje. Ők 1700-ban szerezték meg a 12-13. század fordulóján alapított, de a török időkben lepusztult telki apátságot több birtokkal, köztük Páty felével együtt, és 1882-ig maradt az övék.

Az 1870-es években pusztító filoxéravész ezen a környéken is véget vetett a szőlőtermesztésnek, amely a 20. század első harmadában kezdődött el ismét. A németek II. világháború utáni kitelepítése azonban, mivel a helyüket jobbára a szőlőműveléshez nem értő népesség foglalta el, újabb nagy csapást mért az ágazatra. Az oklevélben először 1286-ban, „Paagh” néven említett Páty a borvidék legtöbb településével szemben már közvetlenül a háború előtt is főleg magyarok lakta falu volt (kb. 2600 lakosából mindössze 20 vallotta magát németnek), ezért a kitelepítés nem érintette olyan drámaian, mint pl. Budaörsöt, ahol teljesen eltűnt a hajdan nagy kiterjedésű, messze földön híres pincefalu. Ám a szőlőművelés alatt álló területek így is összezsugorodtak, a pincekultúra hanyatlásnak indult, és sok épületet egyszerű raktárként, sőt szükséglakásként hasznosítottak. Míg a Pincehegy korábban a közösségi élet fontos színtere volt, ahol a gazdák rendszeresen találkozhattak egymással, és ahová a baráti társaságok feljárhattak összejöveteleket tartani, az államosítás miatt végül ezek a szokások is kivesztek a mindennapokból.

Szerencsére az utóbbi néhány évtizedben egyre több pincét vesznek újra birtokba, és hoznak rendbe gondosan. Noha nem mind kapják vissza az eredeti funkciójukat, az 1990-es évek dereka óta – igaz, jellemzően nem helyben termett szőlőből – ismét megindult a borkészítés, így egyes pincéknél a borkóstolásra is lehetőségünk nyílik. Az épületek állapota még mindig meglehetősen vegyes, de a pincefalu feltámadását elősegíti, hogy a területe közművesítve van, a közvilágítást pedig kandeláberek biztosítják.

Ha erre járunk, érdemes akár több órát rászánnunk a Pincehegy hagyományos helyi szőlőfajtákról elnevezett utcáinak felfedezésére, amelyek a Torbágyi út és a Mélyárok utca között meglepően nagy területet hálóznak be. A Torbágyi út felőli oldalon ne hagyjuk ki a hangulatos, szintén egy pincéből kialakított C’est la vie Café francia stílusú kézműves süteményeit sem!

Ingyenes