Hámori-tó, Lillafüred

A Hámori-tó hazánk egyik legszebb fekvésű tava, „melynek vize sötétzöld, minthogy tükre az őt környező bércek erdejének”, ahogy Petőfi írta, így akár azt is gondolhatnánk, hogy a látvány miatt duzzasztották fel ezen a helyen a Garadna- és Szinva-patak vizét. Az ok azonban sokkal prózaibb: a közeli vashámorok miatt volt szükség a víz energiájára. Ezzel együtt a tavat már korábban is használták turisztikai célra, ahogy ma is csónakázhatunk a tavon, de a 20. század elején még strandfürdő is várta a tó friss vizében hűsölő vendégeket. A hűsölést itt szó szerint kell érteni, mivel a patakok táplálta tó vize nyáron sem melegszik 20-22 fok fölé. (Érdekesség, hogy a tó átlagos mélysége 9 méter, ami háromszor nagyobb, mint a Balatoné.)

Egykor korcsolyázásra is volt lehetőség, ha befagyott a tó vize, de mivel ma a hivatalos besorolása ipari víztározó, amelynek a funkciója a víztárolás mellett a vízingadozás mérséklése, így sem a fürdés, sem a téli sport nem engedélyezett rajta. Marad a csónakázás és a horgászat, mint sport – bár a környék „leghíresebb” halfajtájával, a pisztránggal a tóparti büfékben, éttermekben is megismerkedhetünk.

Az ipar visszaszorulásával 19. század végére a turisták számára is megnyílt a környezet. Először a lillafüredi üdülőtelep alakult meg, majd a két háború között felépült a Palotaszálló (1930) és a függőkert, a vízeséshez és a barlanghoz vezető romantikus sétány. Ezzel párhuzamosan a környező erdőkben és hegyoldalakban is sétányokat, kilátópontokat, pihenésre alkalmas zugokat alakítottak ki, amelyek egy része azóta is fennmaradt a turisták nagy örömére.

A Hámori-tó smaragdzöld vize mentén hangulatos tóparti sétány húzódik a déli oldalon. A 1,5 kilométer hosszú tavat 14 állandó és 11 időszaki forrás táplálja, az ösvényről rövid sétával egyikük, az Eszperantó-forrás hangulatos terasza is elérhető. Az állandó vízhozamú forrás körül kialakult plató alatt szép mésztufa képződményeket találunk.

Fokozva a romantikus hangulatot, a tó közepénél a sétány sziklák között kanyarog, majd a tóparton kapaszkodó és néhány vízbe zuhant hatalmas bükk mellett érkezünk a Garadna-patak torkolatához, ahol gazdag vízi élővilág burjánzik. Tavasszal gólyahírek, acsalapuk virágzanak, de egész évben buja vízi világ tenyészik a tó és a mocsárvilág találkozásánál.

A háború után a katonaság vette birtokába ezt a területet. A tavat északról határoló Dolka-hegy tetején a Bükk-fennsíki Nagy-Hárs lokátor pásztázta Kelet-Magyarország légterét, majd a jelet a Hámori-tó sarkán felépített betonerődbe továbbították. Mára a nyoma is alig látszik a lokátornak, a tó partján azonban ott maradt a Szikla becenevű, igencsak ronda betonépület. A hajdani katonai objektumot az 1990-es években zárták be, később diszkó és turistaház is működött benne, de ma üresen áll.

Természetesen mesterséges – a tó kialakulása

A Szinva- és a Garadna-patakon keresztül folyik ki a Bükk-fennsík vízkészletének jelentős része. Mára ezeket az ivóvízellátás igájába hajtották, de a 18. században ezt a jelentős vízenergiát a nyersvas formálására használták, erre alakult a főként német és szláv szakemberek alapította Hámor falu.

Az oldott mészben gazdag patakokból vastag mésztufaréteg halmozódott fel épp a mai Palotaszálló alatt, így a Garadna vize már korábban is a Szinva mésztufagátjával visszaduzzasztott halastavat alkotott, melyet Tajnak (a német teich, azaz tavacska szóból) vagy Fel-tónak hívtak. Már a diósgyőri pálos szerzetesek is halastóként használták, amire egy 1319-ben keletkezett oklevél is utal.

A 19. század elején, a vashámorok vízenergiával működő kalapácsainak egyenletes vízellátására épült meg a mai duzzasztás, mivel az 1700-as években létesült ómassai kohó már nem tudott tovább bővülni, az új kohó megépítéséhez azonban nem volt elég a vízellátás. Ezért az addigi természetes gátat a szemben lévő hegyoldalig magasították, így létrehozva hazánk egyik legfestőibb tavát, a sűrű tölgyesekkel és bükkösökkel körbevett Hámori-tavat.

Az új kohó és a hámorok működtetéséhez szükséges tó létrehozása Fazola Frigyes nevéhez fűződik, aki apja nyomdokaiba lépve kohómérnök lett, majd a diósgyőri vasgyár igazgatójaként a vasgyártás korszerűsítésének szentelte életét. 1812-13-ban, amikor a tavat elzáró duzzasztógát elkészült, kezdte meg működését a tó nyugati végétől néhány kilométerre található újmassai őskohó. A Fazola nevét viselő építmény 1866-ig működött, ma pedig az ország egyik legrégibb ipari műemléke.