Kékkúti Theodora-forrás

Az ásványvíz keletkezése

Az ásványvíz kialakulásában közvetlen szerepet játszik a vízkörforgás, ami a csapadék keletkezése, a beszivárgás, a párolgás, a víz földfelszín alatti és feletti útját jelenti. A Káli-medence szélein a csapadék beszivárog a felszínen, majd érintkezésbe lép a talajjal és a kőzetrétegekkel. A felszín alatti járatrendszereken keresztül a víz lassan a medence belsejébe, mélyebb részeibe jut. Ez idő alatt a víz a víztartó rétegek ásványaiból ionokat old ki, ezáltal megnövekedik az ásványianyag-tartalma. Az ásványvíz repedésekben áramlik a felszín felé, ahol a szerkezeti törésvonalak mentén jut közvetlenül a felszínre. A kékkúti víz szénsavtartalma természetesen oldódott a vízbe.

Már a rómaiak is…

Az évezred első négy százada alatt a Balaton környéke és az egész dunántúli terület Pannonia néven a Római birodalom része volt.  Ebben az időben a Káli-medencét keresztülvágta egy közlekedési útvonal, amely Cserszegtomajtól Kékkúton és Balácapusztán keresztül egészen Óbudáig vezetett. A Kékkúton talált sírkövek, oltárkövek és épületmaradványok arra utalnak, hogy Kékkút már az I. században jelentős település lehetett.

Bár az itt feltörő kénes vizet már a rómaiak is ismerhették, az csak legenda, hogy a forrásvizet I. Justinianus bizánci császár felesége, Theodora annyira kedvelte, hogy róla nevezték el. A név - amit a 20. században adtak neki - jelentése „Isten ajándéka”, ami egyszerre utalhat a víz gyógyító hatására, a kivételes szerencsére, hogy épp itt fakad, valamint a település római múltjára.

Kékkút – kék vizű kút

A kis község először 1749-ben szerepel Kékkútként, de már a kora középkorban felbukkan a „Kőkút” név, ami arra utal, hogy bár a római kor óta ismert volt a forrás, nagyüzemi kitermelésére még sok-sok évszázadot kellett várni. Az 1700-as évektől kezdődően jelentek meg az első olyan, tudományos igényű művek, amelyekben a kor kiváló geográfusai, botanikusai, valamint kémikusok és orvosok foglalkoznak az ásvány-, illetve a gyógyvizekkel.

Bél Mátyás, a 18. század elejének kiváló polihisztora, történelem- és földrajtudós így írt Zala megyéről: „Két szénsavas forrása van a vármegyének … ezek közül a jobbik Füred, a másik, a Kékkút mellett fakadó gyengébb ennél, kékes színű és a helységnek ez adta a nevét. Noha jóízű víz bugyog fel a forrásból, nem tudom miféle vízerek szivároghattak bele, melyet elrontottak, de mindamellett azok, akik megszokták, elég jólesően fogyasztják.” 

A század második felében az ő munkásságát folytatta a kor zseniális természettudósa, Kitaibel Pál, aki gyűjtőmunkája során 150 vízelemzést végzett, köztük Kékkúton is.

A 19. században számos, ásványvízzel foglalkozó szakember kitűnő munkája jelenik meg, de ezek legtöbbje legfeljebb megemlíti a kékkúti ásványvizet – ahogy a korabeli térképek is jelölik - anélkül, hogy részletesebben foglalkozna vele.

A hírnév felé

A kékkúti ásványvizet „Kékkúti Anna-forrás víz” néven kezdték palackozni 1907-től, előtte csak a helyi lakosság és a környékbeliek fogyasztották.

A víz híre felkeltette a pápai Lang Mayer és Fia cég tulajdonosát, és bérbe vette a savanyúforrást Kékkút községtől. A forrásra palackozót épített, és 1907-ben már meg is kezdte az ásványvíz forgalmazását: az év szeptemberéig mintegy 60 000 darab 1 és félliteres üveget töltöttek meg.

1909 végén egy tapolcai bádogos és vállalkozó vette át az üzemet. Tolnay Lajos tovább folytatta a palackozást, és az Anna-ásványvíz nevet meghagyva elkezdte felépíteni a – mai szóval – márkát: címkét, újsághirdetést és látványos plakátokat is készíttetett a víznek.

Az 1911-es Magyar Fürdő-kalauzban tiszta, baktériummentes és egészséges víznek írják le, amit az orvosok „cukorbetegség, vérszegénység, vesebaj és mindennemű emésztési zavarok ellen” javasolnak. Legnagyobb sikerét is ekkoriban éri el, az 1912-es párizsi nemzetközi kereskedelmi és gazdasági kiállításon az Anna-forrásvíz aranyérmet és díszoklevelet kapott.

Több tulajdonosváltás után 1921-ben Tokaji József tulajdonába kerül az üzem. Ő volt az, aki a nagyobb vízhozam érdekében új kutat ásatott, és szakemberekkel mérte fel a forrás vizének összetételét. 1923-ban alakult meg a Kékkúti Gyógy- és Ásványvíz Rt., és a rá következő évben a kékkúti szénsavas vizet hivatalosan is ásvány-, illetve gyógyvízzé, a forrást pedig gyógyforrássá minősítették.

A húszas években készült a víz mai napig látható grafikai védjegye, Réczey Miklós építészmérnök alkotása. A kép két, vizet kínáló, illetve merítő fiúgyermeket ábrázol, akik egy körmedence feletti csobogón állnak. A grafika nem csak a palackok címkéjén, hanem a kékkúti forrás fölé a 2000-es években emelt szoborban is visszaköszön.

A második világháború megszakította az üzem fejlődését, 1942-ben be is szüntette termelését, ami csak 1957-től, már az államosítás után indult újra. Az új korszak azonban, ami jelentős mértékű termelésnövekedéssel is járt, 1976-ban kezdődött, amikor a Badacsonyvidéki Pincegazdaság átvette a telep üzemeltetését. Ennek eredményeképp két év múlva már naponta 20-25 ezer palackot töltöttek.

A rendszerváltozás óta a Kékkúti Ásványvíz Rt. gondozza a forrásokat, és palackozza a vizet, amit a mai napig szülőföldjének, a kékkúti Kereki-dűlőnek nevén ismernek.

Bár a gyárba természetesen nem lehet csak úgy besétálni, az ásványvizes forrás előtte, közterületen található, így bárki hozzáférhet. A foglalás mellett tájékoztató táblákat és padokat is találunk. A vállalat 2005 körül két tanösvényt is létesített a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkkal közösen Theodora, illetve Theodora-Kékkő néven, amelyek a Káli-medence természeti értékeit mutatják be.