Imó-kő és Imó-forrás

Az Imó-kő hatalmas, sárgásfehér mészkőbérce kérlelhetetlen torlaszként strázsál a vadregényes, természetesen buja völgy közepén. Előtte ősöreg fa tekervényes gyökérzete vezeti szemünket a sötéten ásító nyíláshoz, melyből ritkán zúgó robajjal lökődik ki a víz. Száraz időszakaiban csak a hűs levegő jut ki a hegy gyomrából (bár beleshetünk, a járat beljebb balesetveszélyes!), de a látvány ekkor is érdemes a látogatásra.

A forrásbarlang 85 méter hosszan és 23 méteres mélységig van feltárva, és fölötte is találhatók a sziklában kifolyók, korábbi forrásszájak, amik a kőtömb kiemelkedése közben keltek életre, majd apadtak el. Előfordul, hogy az Imóból évekig nem fakad víz, viszont amikor aktivizálódik, hozama elérheti a 12000-13000 litert percenként. A hideg levegőt árasztó, fékezhetetlenül előzúduló patak emlékezetes látvány, melyet a természetes környezet még tovább fokoz. A működés általában néhány hétig (akár 50-60 napig) tart, és hóolvadás, illetve csapadékos időszak után jellemző. Érdekesség, hogy hirtelen hóolvadáskor a víz gyorsan, elsősorban a felszíni utakon folyik le, az időszakos források működésbe lépéséhez viszont lassú felmelegedésre, fokozatos olvadásra van szükség.

Az Imó-kő neve pogány áldozati helyre utalhat („Ima-kő"), míg az alatta húzódó Lök-völgyé a forrásvíz erőteljes kilökődésére. A jelenséget a szájhagyomány szerint gugyogó, bugyborékoló hangok előzik meg – amiket hajdanán még a felsőtárkányiak is hallottak. Bár nem lehet kizárni, hogy a barlangjárat boltozataiba záródott légbuborékok kijutását alkalomadtán kísérhették ilyen hangok, és erre a völgy szénégetői felfigyeltek, a faluig a furcsa zaj (ha létezett egyáltalán) bizonyosan nem juthatott el.

A fennsík víznyelőiben mélybe áramló karsztvíz szénsavtartalma a felszínre érve elillan, ekkor pedig kiválik belőle az oldott mésztartalom. Az így lerakódó mésztufa az Imó alatti völgytalpat mintegy 160 méter hosszúságban, 1-6 méter vastagon béleli ki, bizonyítva, hogy a forrás korábban állandóan működhetett.

Időszakos források a Bükkben

A Bükk különc forrásainak működése átmeneti helyzetük következménye. A hegység korábbi kiemelkedésével egyes forrásjáratok olyan magasságokba kerültek, hogy tápláló ágaik csak igazán magas karsztvízszint esetén kapnak utánpótlást. (Följebb, a fennsík oldalában pedig elapadt forrásbarlangok tátonganak.) Amikor leolvad a hó, vagy hosszú csapadékos időszak tölti fel a mészkőhegység üregrendszerét, a felszín alatti vizek szintje olyan magasra ér, hogy a 400-500 méteren lévő időszakos források is aktivizálódhatnak. Ezért a Vöröskővölgyi-Alsó- és Vöröskővölgyi-Felső-, valamint az Imó- és Fekete-len-forrás meglátogatását célszerű tavaszra, a hóolvadás utáni hetekre időzíteni. (Hasonlóan működő, csak kevésbé látványos vízfakadások találhatók a Hór-völgyben és szórványosan a hegység más pontjain is egyébként.)

A Bükk forrásai

A hegység hatalmas mészkőfennsíkja szivacsként fogadja magába a lehulló csapadékvizet, amely utat talál magának a roppant kőzettömeg gyomrába. A repedés- és barlanghálózatban tárolódó karsztvíz szintje követi az időjárási viszonyokat, ennek megfelelően általában hóolvadás után és a tavasz végi, nyár eleji csapadékmaximum idején a legmagasabb.

Persze ami a mélybe kerül, idővel ki is lép onnan: a Bükk forrásai különböző helyzetben, eltérő magasságokban működnek. A Bükk-fennsík déli lábánál, a mészkő és a vízzáró (általában) palás kőzetrétegek határán találjuk a legtöbb vízfakadást – nagyobb részük csak a legszárazabb nyári hónapokban apad el, máskülönben patakokat éltet.

Az igazán mélyre eljutó karsztvíz már fölmelegedve kanyarodik újra a felszín felé, ezt hasznosítják a távolabbi hegyláb (kb. 15-30 ºC-os) fürdői (pl. Eger, Kács, Miskolctapolca). Az Alföld felé nyújtózó mészkőrétegekből felszínre lépő termálforrások (Egerszalók, Bogács, Demjén, Mezőkövesd) már 60-70 ºC-osak, viszont ezeket mesterségesen fúrták).

Egész évben szabadon látogatható. A forrás csak ritkán, hosszan tartó, csapadékos időszakok után működik.