Szent György-hegyi bazaltorgonák

Lávatóból kőorgona

A jókora bazaltoszlopok, a földtan szobrai, a Tapolcai-medence vulkanizmusának köszönhetik létüket. A kb. 3,3 millió éves Szent György-hegy csakúgy, mint társai a Tapolcai-medencében, tanúhegy. A viszonylag kis mélységből érkező bazaltláva magas hőmérsékleténél és összetételénél fogva is nagyon folyékony, ezért a felszínen szétterül. A korábbi vulkánosság folyamán épült „kőzettálban" kialakult lávató kihűlve bazalttá szilárdult, és a későbbiekben – mivel igen ellenálló kőzet – védősapkaként állt ellen az eróziónak, így a hegy fokozatosan alacsonyodó környezet fölé magasodott.

Arról azonban, hogy a bazaltsapka is pusztul, éppen a kőorgonák tanúskodnak. Kihűlés közben a bazaltláva térfogata lecsökkent, és szélétől a közepe felé haladva, hűlésének irányára merőlegesen felhasadozott. Ezt követően főként a hőingadozás és a víz vették át a főszerepet a formakincs alakításában. A repedésekbe befolyó víz térfogata jéggé szilárdulva megnő, ezáltal tovább barázdálja a kőzettestet. A hőingadozás is hasonlóan jár el: a hatására bekövetkező térfogatváltozásokra a rideg, merev kőzet nem tud másként reagálni, töréshálózat keletkezik benne.

A repedések idővel egyre nagyobbra nőnek, egyre mélyebbre hatolnak, ezzel különálló oszlopok jönnek létre, mivel a bazaltra jellemző az oszlopos elválás. A folyamat ma is tart, erről árulkodik az aprózódott kőzettörmelék, mely az orgonák lábánál található.

Kilátópontok a kőoszlopokról

A bazaltorgonák tetejéről két helyen is kilátás nyílik. A Kőkapu nevű sziklaszűkületen fölfelé átkelve a jelzett turistaútból jelzetlen ösvények ágaznak ki. A bal kéz felé eső ösvény hosszabb, Tapolcára és a környező hegyekre nyit panorámát, míg a jobb oldali csapás rövid, és kelet felé korlátozottabb kilátást nyújt, mert beletakar a képbe a szoros túloldalán emelkedő bazaltorgonás hegyoldal.