Királyréti erdei vasút

Kismaros, a környék legnagyobb patakvölgyének végében fekvő község számos túra kezdőpontja, de a legtöbben innen még továbbutaznak. Közös kiindulópont a falu vasúti megállóhelye: a peronok Budapest felőli részei szinte közvetlenül a Királyréti erdei vasút állomásának szomszédságában érnek véget. Nem csoda, hogy a kisvasút menetrendje is igazodott a nagyvasút közlekedési rendjéhez, így mind a hegyekbe, mind a város felé indulva 5-10 perc áll rendelkezésre az átszállásra. A kisvasút végállomása igazi multifunkciós közterület, ahol a mosdóval is felszerelt váróterem szomszédságában elegáns étterem, egyszerű kocsma, élelmiszerbolt és kicsit odébb egy másik étterem is helyet kapott.

Miután mindenki felszállt, a kalauz klasszikus sípja és menesztőtárcsájának magasba emelése jelzi a vonat indulását. Rögtön az állomás elhagyása után, ahogy a szerelvény keresztezi a Mátyás utcát, a pálya mellé ér a széles Morgó-patak, és ott, legalább is látótávolságban marad a következő kilométereken. A mozdony erősödő hangja jelzi, hogy már itt kezdetét is veszi az emelkedő, ami Királyrétig csaknem folyamatosan kitart. Az első méterek még hangulatos kiskertek és hátsó udvarok mögött vezetnek, majd megjelenik az alsó szakasz másik "kísérője", a Királyrétre vezető országút is. A pálya hosszú szakaszon ennek mentén halad: jobb oldalt erdő, balra Kismaros házai, az úton pedig a vonatnak buzgón integető, dudáló arra járók. Legyenek akár gyalog, akár biciklivel vagy gépjárművel, az erdei vasút szerelvényének feltűnése mindenkit jó kedvre derít!

Egy erdős kanyar után a vonat megérkezik az első állomásra, a kis, kétvágányú Morgóra. Leszálló utasok itt nem jellemzők, bár itt is üzemel egy kiváló étterem. Az állomás célja elsósorban vonattalálkozások lebonyolítása - a budapesti zónázó vonatokhoz való csatlakozás miatt adódott úgy a menetrend, hogy a nyári, két vonatos közlekedés esetén az ellentétes irányba haladó szerelvények itt, a végállomáshoz közel térnek ki egymás elől.

Továbbhaladva folytatódik az úttal, erdővel, és immár többségében hétvégi házakkal kísért utazás a Börzsöny belseje felé. Rövidesen áthaladunk a környékbeli nyaralókat kiszolgáló Börzsönyliget megállóhelyen, ahol szintén ritkán van utasforgalom - pedig az ápolt, zöld fűvel, virágokkal és takaros esőbeállóval elláttt kis megálló a vasút egyik ékessége is lehetne.

A következő kilométeren lassan elfogynak a házak, a vasút keresztezi az országutat, majd egy kisebb mezőre ér. A közeli domb tetején kastélyszerű, hatalmas nyaraló áll; a látványos, de nem hivalkodó épületet rendszeresen használják is. Közben ismét egy mellékvágány kúszik ki a kocsi alól: Hártó-kút állomásra érkeztünk. A szintén elsősorban vonattalálkozások lebonyolítására épült apró állomás az utolsó a sorban, ami a látnivalóktól viszonylag távol létesült.

Immár az út bal oldalán haladva, sűrű erdő tövében, lassan magasságot gyűjt a pálya, és a patak túloldalán álló erdei nyaralókat egyre fentebbről láthatjuk. Aztán az erdő hirtelen véget ér, és a pálya bal oldalán végre távoli, hullámzó dombok közt lehet messzire látni. Jobb oldalon Szokolya első házainak kertjei sorakoznak. A pálya itt néhány éles kanyarral kerüli el a kerítéseket, amik fölött itt-ott már a falu központját, és a fölé emelkedő Magas-Börzsönyt is megpillanthatjuk. Ahogy a házak egyre sűrűsödnek, és utca is a pálya mellé ér, már egy egészen különleges helyen találjuk magunkat: a vasút, mint egy villamos, a Kossuth Lajos utcában, a falu belterületén halad. Két megálló is követi egymást, alig háromszáz méteren belül: Szokolya-Mányoki és Szokolya-Riezner (Szokolya-felső) megállóhelyen egyaránt sokszor szállnak fel-le helyi lakosok, akik a busznál élvezetesebb közlekedési eszközt választják.

Még néhány száz méteren át tart a különleges utcai vonatozás, majd egyik házról a másikra, egyszer csak kilépünk a faluból, egyenesen a börzsönyi táj közepébe. A Szokolyai-medence máig beépítetlen, északi részén, bő egy kilométeres mező közepén zakatolunk, az addig az ablakok előtt elsuhanó táj szinte megáll, és kellemesen hosszú másodpercek maradnak a már egyre közelebb kerülő Csóványos és a Szokolya fölötti Pap-hegy megfigyelésére - bár a pálya menti fák sajnos egyre több helyen korlátozzák a kilátást. Baloldalon a jellegzetes formájú Klökki-hegy a legfőbb tájképi elem, a magas hegygerinc mögött különösen a délutáni órákban az egyre alacsonyabbra kerülő nap laposodó fényei táncolnak.

Rövidesen ismét erdő következik, jobbra a "visszatérő" királyréti országúttal, balra pedig az erdei vasút "fészkével", a paphegyi járműteleppel, ahova bekukkantva sokszor láthatók felújítás alatt álló vagy épp épülő kisvasúti járművek is.

Az út és a patak keresztezése után a vasút utolsó kilométere, és vele az első, klasszikus erdei vasúti környezet következik, ahol a szerelvény mindentől távol, a zöldben zakatol. A lombalagutat csak egy lovastanya épületei és legelője töri meg: az itt élő patások hozzászoktak a mellettük zakatoló vonathoz. Az erdőbe visszaérve, egyszerre egy másik, még kisebbnek látszó sínpár tűnik föl, ami a vasútnál kisebb kanyarokkal kerülgeti a fákat: ez már a királyréti hajtánypálya, amin kis szerencsével a használóit, vagyis a pedálos hajtányokat hajtó kirándulókat is láthatjuk.

Az erdő szélén, több száz éves famatuzsálem társaságában lassan befutunk Királyrét végállomásra. Megállás után a mozdony azonnal körbe is járja szerelvényét - az addigi "alsó" kocsira csatlakozás műveletsora a forgalmas nyári napokon olykor spontán előadássá alakul. Leginkáb természetesen a gyerekek kíváncsiak a műveletre. A motorhang elmúltával aztán ők is hamar szétszélednek, hiszen visszaindulásig már csak 10-15 perc van hára, a következő lehetőség pedig 2, 4, stb. óra múlva adódik - ha nem járunk már benne a késő délutánban.

Lefelé indulva egy forrással díszített kis réten át gyorsan elérhető a hajtánypálya, míg fölfelé maga a Királyrét, az ottani pihenési és közlekedési lehetőségek sokaságával.