Bél-kő

Bélapátfalváról fölfelé tekintve harmonikaszerűen gyötört, éles peremű sziklapárkányok látszanak. A bél-kői bányászat itt sokáig teraszos-lépcsős műveléssel folyt, ennek hátrahagyott nyoma a Bükk nyugati arcának meghatározó látványeleme. Szabó Magda szavaival élve „a hegy ráncolja homlokát" - a felsértett lejtőkön egészen a '60-as évekig működött ez a típusú kitermelés, amikor is a veszélyessé vált falakat elhagyták, és a kőfejtést a hegy tetejére költöztették.

A panoráma

A kilátóteraszról gigászi, lenyesett kőzetplatóként fehérlik a bél-kői bánya maradványa, egy hosszúkás, kietlen sziklaudvar. Ami lendületesen vezeti tekintetünket a Mátra gerince felé - tőle balra a Déli-Bükk ellaposodó nyúlványai, jobbra fél Észak-Magyarország terül el. Síkságnak itt nincs helye, végtelen dombvidéket kereteznek magasabb hegységek: egészen távol a Börzsöny, északon Szlovákia kárpáti magaslatai. Jól felismerhető a Karancs tömbje, a Heves-Borsodi-dombság kúpjai, alant pedig Bélapátfalva házai. Hasonlóan megdöbbentő kilátás egészen biztosan nincs még egy az országban.

Ebből a szemszögből a legkönnyebb felmérni, mi is történt a Bél-kőn: a 20. század elejétől kb. 100 évig húzódó bányászat idején mintegy 19,5 millió tonna mészkövet vettek el a hegytől, aminek eredeti tömegéből kb. 7 millió köbméter hiányzik. Ezeket a cementgyár, illetve a 2. világháború után épült, égetett meszet előállító mészüzem hasznosította. A Bél-kő-hegy legmagasabb pontjáról nézelődünk, ami 815 méteren van, de középtájékon volt ezt 2 méterrel meghaladó pont is - onnan kb. 100 métert hordtak el. És bár keselyűk mára nem köröznek a sziklák fölött, valamint első ránézésre a kihalt sziklaudvar sem utal pezsgő élettérre, a fauna és flóra mégis kiemelkedő jelentőségű természetvédelmi területté teszi a Bél-kő lejtőit.

Fel a tanösvényen

Ha nekiindulunk az apátságtól a bél-kői kilátóhelyig kanyargó tanösvénynek (kb. 5 km, 7 állomás), a hegy minden jellegzetes vonását megvizsgálhatjuk. Az aszfaltcsík szakadatlan emelkedése közben magas bükkös borul fölénk. A hegytömb meredek oldalai eltérő mértékben találkoznak a nap fényével, ezért mikroklímájuk is jelentős különbségeket mutat. Ezt tükrözi a növényzet is, hiszen az árnyas hegylábon kiterjedt bükkösök uralkodnak, fölöttük, a lankás, napos lejtőket és tetőket a melegkedvelő tölgyesek foglalják el - szemben a megszokott sorrenddel. A nyers kőzetfelületek élővilága is sajátos: a sziklai fauna például balkáni hegységekét idézi, ám a naptól védett zugokban, az előbbiek közvetlen közelében havasi fajok virulnak. Ez a változatos (helyenként egészen kopár, máshol zárt erdős) élőhely a nemzeti park védelmét élvezi, ezért lehetséges turisztikai hasznosítása viták kereszttüzében áll. A Bél-kő kiváló terepe lehetne a sziklamászásnak és vasalt utak kialakításának, de ritka, fokozottan védett fajok is otthonra leltek ebben a mesterséges eredetű környezetben, ami megszenvedte már az emberi szándékot.

Az út egyik kanyarjából rálátunk a hajdanában fenségesnek leírt sziklaletörés egyetlen épen maradt részére, a délnyugati oromra. A sekélytenger alján képződött, eredetileg vízszintesen lerakódott mészkőrétegek gigászi tektonikus erők hatására (évmilliók alatt) függőleges lapokra préselődtek, később az erózió bontotta ki őket a gyorsabban pusztuló palaköpenyből. Elsőként (1984-ben) ezt a szegletet csatolták a nemzeti parkhoz, így ez az apró darabka megmaradhatott a hajdani Bél-kőből. A fennsík nyugati letörésének bércein feltételezhetően három kisebb erődítmény is állt, ezeknek ma már nyomát sem lelni.

A fennsík és a Déli-Bükk találkozóhelye

A tanösvény egy rövid szakaszon balra, a sziklák közelébe invitál az aszfaltról: a '60-as években bezárt palabánya udvarába. A bélapátfalvi cementgyárat szolgáló hegy nem csupán különösen tiszta mészkövével, hanem agyagpalájával is az ipart látta el. Geológiailag is érdekes a helyszín: a mészkő még a fennsíkot felépítő, míg a pala a Déli-Bükkre jellemző kőzetformáció képviselője. A tetemes (mész)kőfolyás a felső bányaudvar robbantásaiból legurult törmeléknyelv, de ha követjük a cserjésbe fúródó ösvényt, pár perc bozótharc után egy még különlegesebb formával szembesülhetünk. A függőleges üreget a két kőzet mezsgyéjén vájták a mészkőbe, és a lefejtett agyagpalát ejtették az aljára. Ahonnan a „palavágat" hegybelsőt áttörő furatán, lóvontatású csillékkel szállították az északi oldalra, hogy aztán a mészkővel együtt, kötélpályán jutassák le a cementgyárba. Ahogy a palát elbányászták, az ejtőakna feltárult. A hátramaradt falon felfedezhetjük azokat a karcokat, melyek az egymáshoz préselve elcsúszó mészkő- és palakőzetek súrlódása nyomán vésődtek - tulajdonképpen a fennsík és a Déli-Bükk anyagának határa tárul fel.

Kilátás a tanösvényről

A következő balkanyarból a déli horizont is megmutatkozik, de a geológiai csemegék sora sem ért még véget, mivel a térség keletkezésének egy másik epizódja keresztezi utunkat. A aszfalt barnás, göcsörtös kőzetet kerül: bazaltot, ami a jurában távolodó kéreglemezek határán, óceán mélyére ömlött. A hideg közegben a gyorsan bekérgesedő, „megfagyó" kőzet gömbölyded formákat öltött, innen származik neve, a „párnaláva" is. Vele Szarvaskőn találkozhatunk még, keskeny sávban bukkan elő itt, a Bükk nyugati peremén. A bazaltot e helyen befedte ugyan a pala, de a bányászat és az útépítés kibontotta a réteget. Átmászva a szalagkorláton, kinyílik a panoráma: előttünk a Szarvaskő fölé magasodó peremhegyek és a Déli-Bükk apró darabja, távolabb pedig a Mátra gerince takarja az Alföldet. TV-tornya miatt könnyen azonosítható a Kékes, nyugatabbra pedig a Galya-tető tömbje.

Ingyenes