Egy nap a zempléni vadonban

Itiner

• Regécet a Z jelzésen hagyjuk el.
• Egy meredek, fenyveses emelkedő után, amikor a Z jelzés élesen balra fordul, mi tartsunk egyenesen fölfelé, tovább a jelzetlen dózerúton, így délkeletről kerüljük a Tokár-tetőt.
• A K jelzésbe csatlakozunk, ezen folytatjuk utunkat jobbra.
• Balra kiágazik a K▲, ezen tudjuk meglátogatni a Nagy Péter-mennykőt.
• A K jelzésen sétálunk a Mlaka-rétig, ahol a K▲ jelzésen látogatunk föl a Sólyom-kőre.
• A Mlaka-rétről a S jelzés vezet el Rostallóra, a kisvasút végállomásához.

A túráról részletesen

Regécen a mérsékelten ízléstelen látogatóközpont elől kezdjük a túrát. A látogatóközpontban büfé működik, ami egyben kisebb vegyesbolt is. Érdemes feltankolnunk mindennel, amit esetleg előre nem csomagoltunk el magunknak, hiszen hosszú, nehéz menet vár ránk. A falu központjában lévő elágazásnál jobbra fordulunk, feltalpalunk a rövid szerpentinen, és a faluszéli legelők közt gyalogolunk egy darabig. Jobbra elágazik a vár alatti, erdei parkolóhoz vezető földút, ahonnan szép, teljes panoráma nyílik a várhegyre.

Az aszfaltcsík hamarosan balra kanyarodik, mi pedig pár méter után jobb felé elhagyjuk azt, hogy az ösvényen levágjuk kanyarját. Keresztezzük az autóutat, és a legelő szélénél nyitható villanypásztor-kerítésen átjutva átszeljük a patakmedret, hogy kiérjünk egy újabb legelőre. A fák mentén vezet a rosszul, ritkásan jelzett (és még ritkábban járt) turistaút, amelyről hátrafordulva újra meseszép képpel szembesülünk, közepén a regéci várral.

A fák közé lépve hosszasan követünk egy kanyargó dózerutat: többnyire bükkösök mentén haladunk, hol fiatalosok, hol kőmezős aljú, idős erdők kísérnek. Átgázolunk egy patakmosáson, kisvártatva pedig balra, ösvényre lépünk. Meseszép bükkösben emelkedünk a következő egy kilométeren (közben mellőzzük a zöldes árnyalatú, páfrányokkal benőtt, faragott címerrel díszített Rákóczi-követ), hogy végül újra az erdészeti földutat tapossuk. Érezhetően ritkán háborgatott, természeteshez közeli erdőfoltokat keresztezünk. Amikor az út élesen balra fordul, mi egyenesen menetelünk tovább; ezzel elérkezünk a túraösvény legszebb, legmaradandóbb szakaszához. A csapás a sötét, sűrű fenyves alján csörgedező patak medrében halad meredeken fölfelé, utunkat jobbról-balról mohos, vadregényes sziklák kísérik. A Kárpátok magasabb, vadabb hegyeinek útszakaszait idézi ez a néhány száz, egyébként igen fárasztó méter. A fenyves szélén kilépünk a sűrűből, és egy dózerúton találjuk magunkat.

A Z jelzés itt balra tartana, de jobban járunk, ha mi egyenesen, a jelzetlen úton indulunk tovább, ezzel megspórolva magunknak egy viszonylag ingerszegény félórát. Jobbunkon kerítés védi a fiatalost, majd hamarosan megnyílik a táj, mindkét oldalról óriási, szomorú tarvágások szegődnek mellénk. Ellátunk egészen az Alföld síkjáig, feltűnnek Sárospatak környékének magaslatai. A bal felőli lejtőn szép sziklák bújnak ki a földből, már semmilyen növényzet nem takarja el őket a szemünk elől.

Az út eléri a kerítés sarkát, és ezzel becsatlakozik az Országos Kék jelzésbe. Innentől a két kilátóhelyre vezető kaptatókat (Nagy Péter-mennykő és Sólyom-bérc) leszámítva szintben, illetve ereszkedve folytatjuk utunkat. Jó 1 km múlva máris a Nagy Péter-mennykő felé vezető kitérőút elágazásánál állunk, néhány éve már tájékoztató táblák segítenek megtalálni a korábban nehezebben nyomozható ösvényt. Először átvágunk egy magas füvű, vizenyős talajú tisztáson, itt-ott megjelenik a hűvöset kedvelő nyír is. A tisztás túlszélén belépünk egy öreg, köves aljú bükkösbe. Átvágunk a szép állományon, és a végén, egy villámsújtotta fa mellett kibukkanunk a Nagy Péter-mennykő bámulatos kilátást nyújtó tetejére.

A jégkorszakokban a fagy által mart és kialakított sziklatorony tetejéről ellátunk a füzéri várat körbeölelő Milic-csoportig, a Zemplén magyarországi szakaszának legmagasabb pontjáig. Mögötte, jobbra (tiszta időben) feltűnik a távolban a Vihorlát mátrai magasságú tömege. Egészen jobbra fordulva láthatjuk a Kemence-patak völgyét, melyben a kisvasút síne is fut. A hosszú, kanyargós völgyet helyenként éles gerincű, meredek lejtőjű hegyek kísérik, a jellegzetes sátor forma Sátoraljaújhely magaslataiban figyelhető meg legtipikusabban - igaz, ennek a csoportnak csak a csúcsai bukkannak ki a takarás mögül. Jól megfigyelhető a Zemplén tagoltsága: nincsenek kiterjedt fennsíkjai, mélyen bevágódott völgyek szabdalják a tájat. Óriási erdővidék tárul fel előttünk. A településektől elszigetelt, belső zugokban azonban sajnos hatalmas, egymást érő tarvágások nyomaival szembesülünk gyakorlatilag bármelyik irányban. A hegyoldalakról lefutó vizeket összegyűjtő Kemence-patak völgyébe fektetett sínek is az ipari mértékű fakitermelés régi hagyományairól árulkodnak.

Visszatérve a K jelzésre, a következő kb. 45 percben még ezen folytatjuk utunkat. Átszelünk egy fenyvest, közben (amennyiben nincs kiszáradva) egy távoli patak zúgását halljuk a völgy mélyéről. Az erdészeti út hamarosan balra fordul, a túraútvonal azonban egyenesen lefelé tart, ezzel belép a hűs mikroklímájú, katlanszerű istván-kúti mélyedést kitöltő nyírjesbe. A nyírjes fokozottan védett jégkorszaki maradványfolt. Merőben szokatlan hangulatú terület ez: a hazánkban ritka erdőtársulásban teljesen mások a fényviszonyok, az illatok, mint a jól megszokott bükkösökben és tölgyesekben. Az ereszkedés végén érkezünk meg az Országos Kéktúra pecsételőhelyéhez, az István-kúti vadászházhoz. Az épület kulcsosházként üzemel, igen hangulatos esték eltöltésére adva lehetőséget. Előle K● jelzés indul a pár percnyire található, bővízű, megbízhatóan működő forráshoz, az István-kúthoz. Ha pár métert továbbmegyünk az úton, egy békalencsés tóhoz érkezünk, túlpartján leromlott állapotú, mesébe illő megjelenésű faház áll. Ez a nyírjes liget a házikóval és az apró tóval hangulatát tekintve egy darabka Lappföld. Érdemes itt, mindentől messze letáborozni egy kicsit, hazánkban máshol nem tévedhetünk ilyen tájra.

Kilépünk a nyírjesből, és újra bükkösön vágunk át: az erdészeti út kiér a Mlaka-rétre (pihenőhely kőből rakott sütögetőhellyel és esőbeállóval). A Mlaka-rét is egy tipikus, kissé vizenyős zempléni tisztás, de ami igazán izgalmassá teszi, az a S jelzésből kiágazó, délnyugatnak tartó rövid turistaút, mely a Sólyom-bércre vezet. A Sólyom-bérc csak úgy, mint a Nagy Péter-mennykő, egy krioplanációs sziklaegyüttes, és mind közül a leghosszabb a hegységben (magassága pedig megközelíti a 30 métert). A felfelé vezető úton rikító zöld mohákkal bevont kőbástyák közt kapaszkodunk, és mellbevágó látvány fogad minket a sziklataréj tetején. Bár a panoráma nem széles, a szürke andezittornyok mögött végeláthatatlan erdők fedik Háromhuta völgyének hegyoldalait. Jobbra egymással párhuzamosan lefutó gerincek, balra a Magoskáig tartó hosszú gerincvonulat zárja közre a kép közepén emelkedő regéci várhegyet. Vadregényes kilátóhelyen állunk a zempléni vadon egy félreeső zugában, nehéz elbúcsúzni a panorámától.

De muszáj, mert végállomásunk még jó egyórányi gyaloglás. A Mlaka-rét pihenőhelyéhez visszatérve elhagyjuk a K jelzést, és az utolsó 4-5 km-t már a S jeleket követve tesszük meg. Végig bükkös kísér az Ördög-patak eleinte szurdokszerű, mély völgyében, melyet igen magas és meredek lejtők szorítanak maguk közé. Kényelmes úton ereszkedünk a völgyoldalban, amikor pedig a patak mellé szegődünk, a turistaösvény levágja a szerpentint. Még keresztezzük néhányszor a nyáron is csörgedező vízfolyást, átlépünk egy sorompón, és végül a szépen felújított kulcsosház mellett érkezünk meg a pálházi kisvasút alig kiépített végállomására.