Fjällräven Vándortúra 2019 - 4. nap, hosszú táv

A Káli-medence peremén

Táborhelyünkről a Fő utcára kikanyarodva jobbra indulunk el, hogy átszeljük Köveskált. A település végét jelző tábla után nagyjából 250 méterre egy kanyarban térünk le a főútról. Fenyőfák övezte szekérúton folytatjuk az utunkat, majd a rövid erdei szakasz után füves-bokros területre érkezünk. Hamarosan elérjük a Mária-út ᵯ jelzését, amelyen balra fordulunk.

Az előző nap bebarangolt Fekete-hegy déli lejtőjének gyümölcsösei alatt haladunk, miközben házat csak elvétve látunk. Mintegy 2 km-en keresztül élvezhetjük ezt a csodás útvonalat, balra tőlünk a Káli-medence terül szét. Egy elágazásban jobbra letérünk a jelzésről, és elsétálunk a Töttöskáli templomromhoz. A kicsiny, bazaltköves épület falai körül bámészkodva a hangulatos Káli-medence tárul a szemünk elé. 

A KL jelzés mentén hamarosan visszatérünk a K-re, egy kőkereszt mellett érjük el az autóutat, ezen érkezünk be Szentbékkállára. A Káli-medencét északról lezáró hegyek ölelésében fekvő hangulatos település kacskaringós utcáival, fehérre meszelt, a helyi építészeti stílust őrző házaival és jellegzetes kőkerítéseivel tipikus Balaton-felvidéki falu, a legjobb értelemben. A környékbeli falvakhoz hasonlóan ez is a honfoglalók egyik szállásterülete volt, mégpedig a Kál nemzetségé.

Az Országos Kéktúra a Kossuth utcán tovább megy észak felé, a Velétei palotaromhoz, de mi most a Jókai utcába kanyarodunk balra, hogy az utca végén csatlakozzunk be ismét a K-be. Magunk mögött hagyjuk a házakat, egyenesen megyünk tovább, az út mentén egy kálvária stációi kísérnek minket. Hamarosan elkanyarodunk a Kékkel együtt, hogy belépjünk a Szentbékkállai Kőtenger birodalmába.

Mintha valaki egy hanyag mozdulattal szétszórt volna pár túlméretezett kavicsot, úgy hevernek a dombtetőn a füves, ligetes dombon a kőtömbök. Ezek a kövek a Pannon-tenger partvidékének egykori jelenlétéről tanúskodnak. A part felé haladva egyre sekélyebbé válik a víz, ezért a hullámok beleütköznek az aljzatba és megtörnek. A vízben szállított hordalék így lerakódik, és felhalmozódik. Ahol a víz sok hulladékot kénytelen elhagyni, ott zátonyszerű félsziget, azaz turzás képződik. Éppen ilyen formák alakultak ki a Pannon-tenger partjának közelében is.

A kovasavas oldatok összecementálták, kőzetté szilárdították az anyagot, majd a szél által szállított hordalék csiszoló tevékenysége koptatta a kőtömböket. A repedésekbe befolyó és ott megfagyó víz aprózta a kőzettestet, akárcsak a napi hőingás. A kőtenger darabjai így szétestek, önálló táblákra töredeztek: erről tanúskodik az akár egyetlen ember súlyával is megmozdítható Ingókő, a Kőtenger legismertebb darabja: már csak néhány ponton érintkezik az alatta lévő kővel, mellyel korábban összetartozott. Nyugodtan másszunk fel rá, persze csak óvatosan, és próbáljuk ki, hogy valóban meg tudjuk-e mozdítani. 

Vár állott…

A parkolónál egy kereszteződésbe érünk, a K jobbra kanyarodik a széles kocsiúton – elbúcsúzunk a rövidebb távot választóktól, ők itt egyenesen mennek tovább. Ugyanitt találjuk az ellenőrzőpontot is, ne felejtsünk el pecsételni! Kicsit több mint 1 km-en keresztül követjük az Országos Kéktúrát a Sátorma-hegy és a Láz-tető között elnyúló mélyedésben. Gondozott szőlők, majd bokros-ligetes területek mellett érünk ki a 77-es útra. Előttünk már szépen kirajzolódik a Hegyesd szabályos kúpja.

Az ismertebb tanúhegyek közül a 281 méter magas Hegyesd a legkisebb, amely formáját tekintve a Tóti-hegyre és a Gulácsra hasonlít. Már a neve is a méretére utal – a kicsinyítő képzővel -, és bár a „testvéreihez” képest valóban szerényebb méretű, azért a csúcsra itt is meredek ösvény vezet.

Az úton nagyjából 300 métert teszünk meg balra, majd szembefordulva a heggyel, mezőgazdasági területeken vágunk át. A heggyel azonos nevet viselő falu széléről közelítjük meg a vulkáni kúpot, a S, majd a SL jelzéseket követve. Az út szinte végig lépcsőkön vezet, egyre meredekebbre vált, végül a csúcs körüli sziklaperemre felkapaszkodva érjük el a zsebkendőnyi fennsíkot. A kilátás viszont pazar: a sziklák uralta csúcsról semmilyen akadályba nem ütközik a szemünk, ha körbenézünk, így teljes körpanorámát kapunk. Kelet felé az alattunk elterülő falura és a bányatóra nézünk le, távolabb pedig egészen Kapolcsig ellátunk, míg kelet felé fordulva a Tapolcai-medence tanúhegyei sorakoznak, köztük a ránk váró Csobánc.

A köveken apró tábla hívja fel a figyelmünket, hogy itt valaha vár állt. A feltehetően a 13. században épült apró várat 1561-ben a törökök elfoglalták és megerősítették. A vár ura, Pajazit aga annyira magabiztos lett, hogy párbajra hívta a szomszédos vár, Csobánc kapitányát, Gyulaffy Lászlót. A legendás kapitány legyőzte az agát, majd a környékbeliek egyesített seregével vissza is foglalták Hegyesdet 1562-ben. A várat azonban nem találták alkalmasnak az újjáépítésre, ezért inkább lerombolták a megmaradt részeit is, hogy ne kerülhessen megint a törökök kezére.  Azóta a természet vette át a hatalmat a kövek felett, csak itt-ott kerül elő egy-egy kis falmaradvány a múltból.

A hegy déli oldalán, a Hegyesdi Várhegy Tanösvény állomásait követve ereszkedünk le, majd a S jelzés mentén érkezünk be a Tapolcához tartozó Diszelbe. Egy rendkívül érdekes épület, az Első Magyar Látványtár előtt haladunk el. Az egykori malom felújított épületében minden évben új kiállítást láthatunk, idén nyáron „A Feketéről” címmel a feketén-fehéren gondolkodás lesz a fő motívum. A galériában kávézó is működik – nem árt felkészülni a következő hegymenetre.

Csobánc, a bevehetetlen 

Az Eger-víz felett egy kőhídon kelünk át, majd a Miklós utcán egyenesen sétálunk ki a településről. A temetőt balról mellőzzük, előttünk már szépen kivehető a lapos tetejű Csobánc. Az autóútról jobbra elágazik a Z turistaút, ezen keresztül fogunk hamarosan ismét becsatlakozni az Országos Kéktúrába, és innentől egészen Káptalantótiig már végig a K-t fogjuk követni.

Mélyúton kezdjük az emelkedést a Csobánc nyugati oldalában. Présházak, pincék és szőlők emlékeztetnek rá, hogy bortermő vidéken járunk. A felfelé vezető nagy szerpentin már parádés kilátást enged a környező területekre, ezért már a feljutás is élményszámba megy.

Az elnyújtott, lapos tetejű hegyen lévő vár építését a 13. század közepén kezdték a diszeli nemesek kívánságára. A következő század során a Rátót nembe tartozó Gyulaffy családban már dél-itáliai eredetű gazdákra talált. Miután Buda török kézre jutott, Csobánc végvárként a Balaton mentén húzódó határt őrizte, mely elválasztotta egymástól a Habsburg Birodalmat és az Oszmán-török fennhatóságú területeket. Ekkoriban Gyulaffy László volt a várkapitány, aki a veszprémi vár ostroma során szerzett magának hírnevet. Bár 1561-ben a szomszédos Hegyesd vára elesett, de Csobáncot többszöri próbálkozásra sem tudták bevenni a következő években.

Miután a törököt kiűzték, a bécsi vezetés a vár lerombolása mellett döntött, a terveket azonban keresztülhúzta a Rákóczi-szabadságharc kitörése. 1705-ig Csobánc a császári katonaság kezén volt, akiktől a kuruc csapatok szerezték meg. 1707. február 25-én a Bécs felé visszavonuló haderő közel ezer főt számláló serege megpróbálta bevenni Csobánc várát, de mint oly sok elődje, kudarcot vallott. Pedig jelentős túlerőben voltak: a kuruc Szász Márton vezetésével 30 gyalogos, puskás hajdú, 30 bemenekült fegyveres nemes, illetve az ő lányaik és asszonyaik tartózkodtak csupán a falakon belül. Az ostromló haderő közel 400 főt vesztett, és elbukott. A védők neveit domborműves emléktáblán olvashatjuk el a romok közt.

Végül 1709-ben ismét császári kézre került a vár, és történetének robbantások vetettek véget. Az egykor díszes, reneszánsz faragványokkal ékesített épületegyüttesből mára nem sok maradt. 1953-ban régészeti ásatásokat és állagmegóvási munkálatokat végeztek a területen, megmentettek néhány reneszánsz ajtó- és ablakkeretdarabot, de jelentős változás nem történt. Egészen 2003-ig kellett várnia a pusztuló romoknak, hogy a sorsuk jobbra forduljon: Gyulakeszi lakosai ekkor hozták létre a vár megmentésének céljából a Csobánc Váráért Alapítványt és a Gyulaffy László Hagyományőrző Bandériumot. Ettől fogva a lelkes helyi civileknek köszönhetően évről évre változik, szépül a Csobánc környezete.

A Csobánc nem csak a túrázók, hanem a siklóernyősök paradicsoma is, bázisuk a plató keleti végében található. Ha szerencsénk van, és az időjárás megfelelő, az egyébként is káprázatos panorámát színes siklóernyők fokozzák, amint a hegy déli oldalánál ide-oda siklanak.

A Csobáncot a keleti szoknyáján hagyjuk el, szőlőskertek és pincészetek közt. A Vár-kútnál délre fordulunk, és egészen a Gyulakeszi-Káptalantóti műútig ereszkedünk. 250 métert teszünk meg az út mentén, amikor egy kőkeresztnél balra fordulunk. Innen besétálunk Káptalantótiba, a falu központjában jobbra a Petőfi utcába kanyarodunk, amelynek végén vár minket az utolsó táborhelyünk, ahonnan majd az 5., befejező szakaszt indítjuk. A focipálya melletti nomád tábor területéről csodálatos panoráma nyílik a környező tanúhegyekre.